2018. június 11. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: Nemes Mara, a KREA Kortárs Művészeti Iskola alapító-vezetője

Ebben a rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélye. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük átalakításához. Ismerkedjetek meg Nemes Marával, a KREA Kortárs Művészeti Iskola alapító-vezetőjével.

Magániskolába járni ma már csak pénzkérdés. Mind az alapfokú, mind a közép- és felsőfokú oktatásban jobbnál jobb iskolák közül választhatunk. De nem volt ez mindig így. 1995-ben, amikor Nemes Mara megalapította a KREA Kortárs Művészeti Iskolát, még kakukktojásnak számított a művészeti oktatás területén. Mara szívós munkájának, innovatív ötleteinek és a maga köré gyűjtött szakmai csapatának köszönhetően a KREA megmaradt egy szabad kis szigetnek a felsőoktatásban, ahonnan minden évben sok tehetséges diák távozik piacképes diplomával. Milyen egy magániskola megálmodójának és vezetőjének az élete? Milyen feladatokkal szembesül nap mint nap? Erről mesél nekünk az igazgatónő. No meg arról is, hogy miért jó a KREA-ban tanulni.

Budapest belvárosában, egy szépen felújított bérház első emeletén található az iskolátok, amely egyáltalán nem hasonlít egy klasszikus oktatási intézményhez. Látszik rajta, hogy művészeti szakokra járnak ide tanulni a hallgatók. Mikor költöztetek ide?

2001-ben költöztünk ide, de magát az iskolát 1995-ben alapítottuk. Először az 5. kerületben, a Stollár Béla utcában egy kisebb lakásban folyt az oktatás, amikor kinőttük, akkor találtuk meg ezt a fantasztikus helyet, amelynek már tényleg iskola jellege van. Összesen 450 négyzetmétert foglalunk el az első emeleten, de az iskolának van egy udvari része is, amely 440 négyzetméter.

Az átlagemberek mennyire ismernek titeket? Az iskolátok jelen van a köztudatban?

Jelen kell lenni a köztudatban, és mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy a kommunikációs csatornáinkon keresztül hírt adjunk magunkról. Sokan ellátogatnak hozzánk a nyílt napokon, eljönnek az eseményeinkre, így meglátják a környezetet is.

Gondoltad volna, amikor pályaválasztás előtt álltál, hogy az oktatás irányba mész majd tovább? Hogy később lesz egy saját iskolád?

Nálam evidens volt, hogy a pedagógus pályát választom. Nálunk ez családi tradíció. Az anyai nagynéném és a férje is tanítók voltak, Borsod megyében, Galbács nevű faluban volt az iskola, ahol tanítottak. Az unokaöcsémmel már óvodáskorunkban tudatosan jártunk ebbe az iskolába, az a közeg, amely itt fogadott, a nagynéném habitusa, a tanítói hozzáállása meghatározta a jövőbeli életünket. Amikor pályát kellett választani, egyikünk számára sem volt kérdés, hogy merre tovább.

Milyen szak állt a legközelebb hozzád?

Mindig is érdekelt, hogyan épülnek egymásra és hogyan épülnek be a diákok tudatába az ismeretek. Sárospatakon végeztem el a tanítóképző főiskolát, engem ez a korosztály érdekelt. Az iskola alapításakor nagyon hasznos volt az ott megszerzett tudás. Majd a KREA mellett végeztem el a művészeti menedzser képzést a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.

A főiskola elvégzése után el is mentél tanítani?

Igen. Miskolcon tanítottam, aztán a családalapítás következett, majd a rendszerváltás és utána egyfajta útkeresés. Egyáltalán nem elégített ki az akkori közoktatás rendszere, sokat gondolkodtam azon, hol tudnám leginkább szakmailag elképzelni az életem. Hol van az a közeg, ahol a legjobban ki tudom magamat fejezni. Mivel mindig is az iskolában gondolkodtam, a saját iskola megalapítása volt a megoldás.

Miért pont a művészetek területét választottad? Miért nem egy általános iskolát alapítottál?

Azt akkor még nem lehetett. A KREA is különlegességnek számított, kakukktojás volt a művészeti oktatási közegében. Az elsők között voltunk, akik nem a megszokott közoktatási formában kezdtünk el működni. 1995-ben a hagyományos grafika, a divat és az enteriőr vonalon indultunk el kétéves képzésekkel, majd 1998-ban ezeket a szakokat négyévessé fejlesztettük. Mind a hallgatóság, mint a kollégák részéről megfogalmazódott az igény, hogy magasabb színvonalon oktassunk, változtassunk az oktatási stratégián. Hozzám a művészetek mindig is közel álltak, a gimnáziumi éveim alatt már művészettörténet fakultációra jártam, rajzolni tanultam, a különböző művészeti tevékenységekbe az átlagosnál jobban beleláttam.  Az apai nagynéném révén korán megismertem festőket, költőket, írókat. Arra soha nem gondoltam, hogy művész legyek, az önkifejezésnek nem ezt a vonalát választottam. De ez az érdeklődési kör mindig jelen volt az életemben.

Milyen emlékeket őrzöl a kezdetekről? Hogyan álltál neki az iskolaalapításnak?

Először is megnéztem a jogi háttereket és lehetőségeket arról, hogyan lehet Magyarországon magániskolát alapítani. Aztán el kellett dönteni, hogy az iskola milyen szellemiségben fejlődjön. Sokat gondolkodtam, mi az, ami itthon hiányzik, mi az a szemlélet, amit szeretnék megismertetni a diákokkal. A dizájn volt az egyetemes értékrend, amelyhez akkoriban alkalmazkodni tudtunk és akartunk, és ez tudta egyedülállóvá tenni az iskolánkat. Arról, hogyan működik egy iskola, voltak már ismereteim, a gyakorlatban is tudtam kamatoztatni a főiskolán tanultakat.

Könnyen találtál magadnak partnereket ehhez az akkor szokatlannak tűnő vállalkozáshoz?

A tanári kar összeállításánál egyértelmű volt, hogy az elméleti képzésbe a legjobb szakembereket akartam bevonni, akik más egyetemeken, főiskolákon oktattak. A gyakorlati, tervezési vonalhoz pedig a piacon működő dizájnereket kerestem meg. A KREA abban volt egyedi, hogy Magyarországon elsőként kezdte konceptuális megközelítésben oktatni az enteriőrdizájnt. Voltak belsőépítész partnereim, akik sokat segítettek, de ez a tematika annyira egyedülálló volt, hogy még ők sem tanulták. Külföldi folyóiratokat, könyveket olvastunk, előadásokat tartottunk, amelyekre a belsőépítész kollégák is beültek, mert tudtunk nekik is újat mondani ebben a témában.

Körülnéztél külföldön is? Hiszen sok jó külföldi példa létezik a művészeti oktatásban.

Nekem az volt az elvem, és egyébként az élet minden területén így járok el, hogy először megpróbálom saját magamban megtalálni a megoldási kulcsokat. Van egy jó képességem: rá tudok érezni azokra a vonalakra, amelyek előre visznek. Nem akartam a külföldi iskolamintákat lekövetni, inkább azt néztem meg, hogy a mi térségünkben, Magyarországon milyen lehetőségek kínálkoznak, mire van itthon szükség.

Honnan tudták meg az érintettek, hogy léteztek? Hányan iratkoztak be az első évfolyamra?

Ha jól emlékszem, mindegyik csoportba 10–12 ember iratkozott be. Akkor még nem volt internet, szűkek voltak a hirdetési lehetőségek. Alternatív információs újságokban, mint például a Pesti Est, és ifjúsági magazinokban hirdettünk. Később már szájhagyomány útján terjedt a hírünk, sokan rácsodálkoztak, hogyan tudunk életben maradni, amikor nálunk fizetni kell a diákoknak az oktatásért.

Őszintén, 1995-ben jó üzletnek tűnt egy fizetős iskola megnyitása? És ma jó üzlet Magyarországon egy magániskolát fenntartani?

Egyáltalán nem foglalkoztatott és a mai napig sem foglalkoztat a pénzügyi, gazdasági vonal, mindamellett fontos a stabil háttér, hiszen semmiféle állami támogatást nem kapunk. Maga az intézmény sem, és a hallgatóink sem. Egy jól működő gazdasági struktúrát kellett kialakítani, amelyben természetesen voltak segítőim. Amikor tervezek, nem a bevételeket nézem, hanem az innovatív lépéseket, amelyek előre viszik az iskolát.

A 23 év alatt voltak mélypontok? Vagy végig töretlenül haladtatok előre a kitűzött úton?

Az új szakok kitalálásában, az innovatív fejlesztésben, a hallgatói elégedettség terén abszolút egyértelmű volt mindig is a felfelé ívelés. Gazdasági értelemben ez nem mindig volt így. Az elején be kellett tenni egy tőkealapot, amelyből a fejlődést finanszírozni tudtuk. Egy idő után önfenntartóvá vált az iskola, majd nyereséget is hozott, amit sokáig visszaforgattunk. Szükség volt erre ahhoz, hogy eljussunk idáig, ahol most tartunk.

Aztán jöttek a konkurenciák is. A Metropolitan Egyetem, a különböző magán divatiskolák. Belezavartak a kialakult helyzetbe?

Mire megnyílt a többi magániskola, a KREA kivívta magának a megfelelő helyet a művészeti oktatásban, úgyhogy minket nem érintett ez negatívan. Aki szabad szellemű, jó minőségű képzésre vágyott, továbbra is minket választott. Nyilván figyelembe kell venni minden évben a piaci hátteret, újra kell értelmezni, mi az, amit mi tudunk adni, hogy meghatározó eleme maradjunk az oktatásnak. Tartani kell az oktatás színvonalát, meg kell tanítani a hallgatóinknak a konceptuális tervezői gondolkodást, ami a piacképes diploma alapja.

Többes szám első személyben beszélsz. Kiket takar ez a mi?

Három lábon áll az intézmény: fontos a hallgatóság, a szorgalmuk, a tehetségük, az akaratuk, fontosak a kollégák, akiknek a tudása nélkül ez az iskola nem érhetett volna el ilyen sikereket. A harmadik pedig jómagam és a háttérben dolgozó kollégák.

Milyen főnök vagy? Hogyan tudod irányítani a művészkollégákat?

Ők azt mondják, hogy humánus, liberális főnök vagyok, de maximalista. Megkövetelem, hogy a feladatokat időben, tökéletesen elvégezzék. A munkabeosztás területén elég sok szabadságot adok nekik. Az iskola délelőtt 10-től este 10-ig van nyitva, megtervezhetik előre, hogy az adott héten mikor dolgoznak. Emellett a lazaság mellett azonban egy jól felépített, éves tervezet szerint dolgozom. Már szeptemberben tudom, hogy az egész iskolaévben mi fog történni a KREA-ban. Jómagam is részt veszek a szakok tervezésében, felépítésében, az órarendek írásában. A háttérben nyolcan tartjuk a frontot állandóan, külsősként 100–120 tanárral dolgozunk együtt, akiket mind személyesen ismerek. A hallgatók esetében igyekszem az utolsó két évben már kurátorként is mellettük lenni, hogy a diplomakiállításuk jól sikerüljön.

Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban?

Nehéz választani. Nagyon szeretek a kollégákkal a megújuláson dolgozni. Örülök annak, amikor az év végi hallgatói prezentációkból kiderül: az oktatási módszertan, a stratégia, amit kigondolunk, elérte a célját. Büszke vagyok arra, hogy a KREA külön kis sziget a művészeti oktatásban. Imádom az iskola összművészeti projektjeit. Ezekben mindig kurátorként veszek részt. A tanítást, a konceptuális tervezői gondolkodásmódról a mai napig én tartom az előadásokat a diákoknak.

Mi az, ami a legnehezebb a munkádban?

Általában minden kihívásra feladatként tekintek. Próbálom optimistán kezelni a nehézségeket, mindig a megoldásra törekszem. Nehéz addig Magyarországon magániskolát működtetni, amíg a támogatottsága nagyon nincs a helyén. Sajnálom a hallgatókat, hogy sok olyan juttatásból ki vannak zárva, amelyet meg kellene kapniuk. Nehezen viselem, amikor azt látom, hogy nem feltétlenül a teljesítménytől függ, egy iskola kap-e támogatást, vagy sem. Nem feltétlenül pénzben mért támogatásról van szó, hanem a hallgatók életének a megkönnyítését szolgáló juttatásokról.

Létrehoztál egy példaértékű iskolát. Soha nem gondolkodtál a vidéki vagy a külföldi terjeszkedésben?

A külföld többször előjött, mint lehetőség, miután az egyik gyerekem Laura Londonban tanult. Vidékben is gondolkodtam már, de mindig a személyes jelenlét kérdése tartott vissza. Nekem fontos a személyes jelenlét a tanári csapatban és a hallgatók között is, nem tudnám megoldani, hogy vidékre vagy külföldre járjak.

De azért vannak nagy vágyaid, amelyeket szeretnél a közeljövőben megvalósítani?

Az egyik nagy vágyam már kialakulóban van, hamarosan meg is valósul. Az iskola mellett a másik nagy szenvedélyem az egészséges életmód. Nemsokára egy kávézó és egy concept store nyílik majd a KREA-ban, ahol az egészséges ételek mellett a gasztronómiadizájn is fontos szerepet játszik. Ami a jövőt illeti, a folyamatos megújulás tovább folytatódik.  Szeretnénk nyitni a fiatalabb korosztály felé is, 14 éves kortól bevonni őket a művészeti oktatásba. Úgy gondolom, ha valaki 18–20 évesen művészeti pályára szeretne lépni, sokkal nagyobb tudással és vizuális kultúrával kellene rendelkeznie. Már elkezdtem kidolgozni egy módszert, amellyel karitatív módon a fiatalabbakat is be tudjuk vonzani a KREA-ba.

Két gyereked van, akik már felnőttek. Mennyire vonod be a családodat a vállalkozásba?  Mennyire keveredik össze a munkád és a magánéleted?

Ezt a két területet nem tudom kettéválasztani. A magánéletemben a KREA mindig jelen volt és van. Annak idején a volt férjem nagyon sokat segített az iskola gazdasági hátterének a kitalálásában és irányításában, a két lányom ebben nőtt fel. Azt mondják, nekik a harmadik testvérük a KREA. Laura lányom, aki sminkesnek tanult az iskola Divatsmink szakvezetője. Emellett a divattervezők vizsgájánál a fotózásokat fogja össze, a prezentációk backstage munkáit intézi. A kisebbik lányom, Viktória az oktatásvezető és órákat is ad a hallgatóknak. Ő pszichológus, és ha már túl lesz a szakvizsgáin, az új hallgatók beilleszkedését fogja szakmailag segíteni. Amikor megérkeznek az új hallgatók, kicsit olyanok, mint a kisiskolások. Minden új nekik, a szigorú, de következetes követelményrendszer, a komoly vizuális nevelés. Elveszettnek érzik magukat, jólesik nekik a lelki támogatás.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt 23 évből?

A hallgatói sikerekre. Sok sikeres ember került ki tőlünk, vegyük csak példaként a Marie Claire divatszerkesztőjét, Molnár Anikót. De a KREA-sok mindenütt ott vannak a divatmagazinoknál, az enteriőrdizájnnal foglalkozó cégeknél, építészirodákban. Nagyon sok divatmárka került ki a KREA égisze alól, a Daige, a Galla, az ÉMÉ, az Elysian márkák tőlünk indultak, de ide járt Szegedi Kata és Áron Eszter is, hogy csak néhányukat említsem. A nemzetközi sikerek terén Szilágyi Dórit említeném, aki New Yorkban az Adidas egyik fő tervezője. Hamarosan visszajön az iskolába tanítani, és átadja a külföldön szerzett szakmai tapasztalatait a jövő tervezőinek.

Fotó: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Hétköznapi hősök: Bagi Alexandra önkéntes angoltanár evs

Hétköznapi hősök: Bagi Alexandra önkéntes angoltanár

Anya kiáll és beszél – csak legyen, aki meghallgatja aktivizmus

Anya kiáll és beszél – csak legyen, aki meghallgatja