A Kelet kávézóba préselt könyvbemutatón elnézve ezeket a tényleg nagyszerű nőket, valahogy élesen megütötte a fülemet a mostanában már gyakran bírált, mégis még mindig túl sokszor feltett kérdés az anyaság és egy tetszőleges egyéb elfoglaltság (jelen esetben az aktivizmus) összeegyeztethetőségéről. Vajon tényleg szerencsés-e azokat a nőket, akik kőkeményen, többnyire (sőt, jó esetben) aprópénzért dolgoznak a számukra fontos ügyekért, elsősorban anyaként meghatározni és anyai szerepükről faggatni? Miközben persze kár lenne elhallgatni, hogy igenis teljesen más, amikor valaki gyereknevelés mellett, a férfiaknál jóval, de sok szempontból még a gyermektelen nőknél is nehezebb körülmények között foglalkozik aktivizmussal.
Az Anya kiáll és beszél című kötet egyik szerkesztője, Dósa Mariann azt mondja, ez számukra is nagy dilemma volt, hiszen a nőknél általában automatikusan a magánélet, a család kérdésköre kerül elő először. De ahogy Mariann fogalmaz, ők elsősorban nem aktivista nőket akartak bemutatni az anyaságon keresztül, hanem épp ezt a kettősséget, az anyaságból és a közéleti aktivizmusból összegyúrt szerepmodellt szerették volna fókuszba állítani.
„A kötettel egyrészt szerettük volna elismerni ezeknek a nőknek a munkáját, emberfeletti erőfeszítéseit, amiket azért tesznek, hogy egyszerre két olyan dologban is helyt álljanak, ami fontos számukra. Láttuk, hogy ez mennyire nehéz feladat, és azt is, hogy szinte semmilyen elismerés nem jár érte. A másik fontos motivációnk pedig az volt, hogy fogódzót nyújtsunk olyan nőknek, akiket foglalkoztat az anyaság gondolata, illetve anyaként is szeretnék folytatni a közéleti munkájukat. Azt tapasztaljuk, hogy Magyarországon ezekről a kérdésekről egyáltalán nem esik szó” – magyarázza Mariann. „Bizonyos nők szeretnének anyák lenni vagy valamiért anyákká válnak, ez pedig nem kell, hogy a politikailag, közéletileg aktív életük végét jelentse. Sőt, épp ellenkezőleg, inspiráció is lehet hozzá. Számomra az egyik legfontosabb kérdés, amit feltettünk a nőknek, épp az volt, hogy mi az, amit az anyaságból megtanultak és a közéleti tevékenységükben is hasznosíthatnak. Legtöbben egyébként a türelmet említik.”
Fotó: Csoszó Gabriella
Szilvásy Zsuzsanna, a Mars Alapítvány igazgatója, az Autisták Országos Szövetségének volt vezetője és az Autism Europe elnöke például nagyon sokat tanult autista gyermekétől. Őt – a kötet sok szereplőjéhez hasonlóan – elsősorban személyes érintettsége sodorta az aktivizmus felé: azután kezdett el az autisták érdekképviseletével foglalkozni, hogy megszületett második, autista gyermeke. „Korábban sosem gondoltam volna, hogy bármi ilyesmit fogok csinálni, az aktivizmusban valahogy mégis összeállt minden képességem és érdeklődési köröm. A tanítás, a tárgyalási készségeim, hogy szeretek emberekkel foglalkozni. Szerintem ahhoz, hogy valaki hitelesen, nagy energiákkal egy ügy mellé tudjon állni, fontos, hogy a téma megérintse az embert.” Persze nem lesz minden érintettből aktivista, pláne nem olyan, mint Zsuzsanna. Annak idején építőmérnökként végzett, ma pedig már világszerte tart előadásokat a WHO genfi központjától az ENSZ konferenciájáig. Tagja a nemzetközi Global Autism Advocacy Leadership Networknek, önkéntesként egy brüsszeli szervezetet koordinál Magyarországról, és több mint 500 autista gyereket nevelő családnak segített saját fejlesztésű, Fogódzó névre keresztelt szülőtréningével. Ahogy Zsuzsanna visszaemlékszik, annak idején egy picike, vidéki iskola mögött dolgozó alapítványból indult, onnan lett mára „az autizmus nagykövete”. Azt mondja, ahhoz, hogy idáig eljusson, rengeteg tanulásra, tapasztalatra, befektetett energiára és ahogy őszintén vállalja, anyagi áldozatokra is szükség volt, de az anyaszerep is sokat segített neki: „Az biztos, hogy az anyaság képes olyan energiatöbbletet adni, amivel átüthetjük a falakat. De ahhoz, hogy a döntéshozók és a férfiak dominálta társadalom meg is halljon minket, muszáj megtanulnunk profi módon kommunikálni.”
Fotó: Román Péter. Teknős Miklós felvételének remake-je, megjelent a Népszabadságban nyomtatásban és online. A lelkész lelke c. irás mellett
Bolba Márta nevével sokszor találkozhattunk mostanában a sajtóban, ő az az evangélikus lelkésznő, aki független önkormányzati képviselőjelöltként indult Kocsis Máté alpolgármesterével, Sántha Péternével szemben Józsefváros 6. Választókerületében a 2017-es időközi önkormányzati képviselőválasztáson. Márta rögtön meg is jegyzi, hogy politikai ellenfelének, Kocsis Máténak is nemrégiben született gyereke, róla viszont – nem úgy, mint a nőkről – senkinek nem fordult meg a fejében, hogy szülői szerepköre miatt alkalmatlan lenne a politikai pályára. Márta talán mindegyik a kötetben szereplő interjúalanynál erősebben előtérben van, és ilyen módon a támadásoknak is leginkább ő van kitéve. Szerinte az anyaság olyan alapvető érzékenységet adhat, ami áthatja az aktivista nők teljes munkáját, ettől függetlenül persze rengeteg nehézségbe is ütköznek a közéletben tevékenykedő édesanyák: „A közéletben nagyon nehéz bemutatni a szereplők jellemének összetettségét, de én mindig próbáltam erre törekedni. Volt is egy ilyen próbálkozásunk az egyik tévéműsorral, ott négy dimenzióból próbáltuk megrajzolni a karakteremet, ez végül mégis egy archetipikus figurává egyszerűsödött: én voltam a cuki anyuka, aki elégedetlenkedik a játszótérrel. Ez azért nem felel meg a valóságnak, hiszen egy összetett intézmény vezetője vagyok, egyetemi kurzusokat tartok” – meséli Márta.
A lelkésznő szerint kisgyermekes édesanyának lenni mindenképpen speciális életszakasz, fizikailag is kiemelten terhelt időszak. De Márta szerint ez nem jó vagy rossz, egyszerűen egy természetes helyzet, amihez igenis lehet alkalmazkodni. „Vannak például országok, ahol a nők szoptatnak a parlamentben. Ez lehetne ilyen egyszerű is. Az anyaság nem teher és nem is akadály, viszont el kell fogadnunk, hogy az anya egyfajta biológiai egységet képez a gyermekével.” Márta emellett kiemeli férje szerepét is, aki elmondása szerint kiveszi részét a gyerekek és a háztartás körüli teendőkből, hogy ő két kisgyerekük mellett is aktív maradhasson.
Az anyatejjel szívják
A legtöbb interjúalanynak még pici gyermekei vannak, csak néhány olyan szereplő van, akinek gyermekei már képesek reflektálni anyukájuk szerepvállalására. Ettől függetlenül az anyák aktivizmusa mindenképpen kihat a gyerekekre, legyenek akárhány évesek is. Márta gyermekei a „gyülekezet közepén” felnőve egy szeretetteli, biztonságos közösségben nevelkedhetnek, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek a lakások között, és mindenhol megkínálják őket egy pohár szörppel vagy egy kis süteménnyel. Márta hisz benne, hogy a gyerekek mintakövetéssel tanulnak, ez pedig tökéletesen működik is kisfiánál, aki szívesen kavargatja a rántottát a konyhában vagy áll be söprögetni.
Zsuzsanna az egyike azoknak a bemutatott édesanyáknak, akiknek már nagyobb gyerekei vannak. Kisebb, autista gyermekét próbálja tudatosan távol tartani a reflektorfénytől, már csak azért is, mert nincs a homlokára írva, hogy autista, édesanyja pedig nem szeretné kitenni a címkével járó előítéleteknek. Nagyobb gyermekén azonban már most látszik, hogy Zsuzsa nyomdokaiba lép: érdeklődik a pszichológia és a társadalomtudományok iránt, önkénteskedett már súlyosan sérült autisták között – ahogy Zsuzsanna fogalmaz, „akarva-akaratlanul hasonló irányba tart”, pedig ők sosem erőltették az aktivizmust.
A szülők közéleti szerepvállalása azonban nemcsak követendő példa lehet a gyerekek számára, hanem néha konfliktusok forrása is. Bolba Márta nemrégiben kiscsoportos gyereke óvodájával került összetűzésbe, ahol gyerekén szerették volna leverni a szülők iránt táplált ellenszenvet, bár Márta szerint nem egyértelmű, hogy aktivizmusa miatt, vagy pusztán azért, mert az intézmények nem igazán szeretik az önálló szülőket. „Azt mondták a kiscsoportos gyerekemre, hogy nem elég szabálykövető, mert a szülei sem szabálykövetőek” – mondja Márta. „Sajnos tisztában vagyok vele, hogy az ismertséggel a támadhatóság is együtt jár, de szerencsére van egy erős, kiterjedt kapcsolati hálóm, így sokan tudtak segíteni.”
Szerződés helyett párbeszéd
A Friedrich-Ebert-Stiftung májusi konferenciáján bemutatott Nőügyek 2018 – Társadalmi problémák és megoldási stratégiákcímű kötet tanulságai szerint a magyar nők elsősorban családi szerepükben, főleg anyaként jelennek meg a közbeszédben. De a kutatásból az is kiderült, hogy ennek ellenére a nők borzasztóan nehezen tudják összeegyeztetni munkahelyi és gondozói feladataikat, arról nem is beszélve, hogy kisgyerekkel iszonyú problémás elhelyezkedni Magyarországon. Különösen hátrányos helyzetben vannak a tartósan beteg gyereket nevelő és az egyedülálló anyukák, de alapvetően is nehéz helyzetben érzik magukat a gyerekes nők.
Egyre forróbb téma a nők gyerekvállalása, a kormány és a (megfelelő életkorú!) magyar nők között megkötendő szerződés és a „demográfiai haldoklást” megakadályozni hivatott reproduktív küldetés. Miközben egyértelműen látszik, hogy egyáltalán nem könnyű anyának lenni Magyarországon.
Az Anya kiáll és beszélszereplői egyfelől biztató példát mutatnak a gyereknevelés melletti feladatok vállalásáról, de azzal azért ők sem ámítanak, hogy el lennének kényeztetve a magyar anyák. Dósa Mariann szerint praktikusan elsősorban támogató közegre lenne szükségük a nőknek, például arra, hogy a partnerek és ismerősök vigyázzanak a gyerekekre, amíg nekik valamilyen megbeszélésre kell sietniük, nagyobb léptékben viszont csak alapvető kulturális változások segíthetnek. „Skandináviában van például egy olyan kezdeményezés, hogy a férfiak nem vállalnak szerepet olyan panelbeszélgetésekben, amikben rajtuk kívül csak férfiak szerepelnének, beleértve az olyan helyzeteket is, amikor az egyetlen nő a moderátor. Néha arra van szükség, hogy egy férfi lemondjon a lehetőségéről, hogy megint kiüljön és elmondja a véleményét a magasabb társadalmi jó érdekében.” Mariann egyébként hisz az alulról jövő kezdeményezések erejében, még akkor is, ha az aktivista nők hangja nem hallatszik olyan messzire, mint a parlamentben ülő férfi politikusoké. Szerinte az is probléma, hogy a politika közelébe érve rengeteg nő megtorpan elsősorban azért, mert ebben a férfiak által meghatározott világban olyan mechanizmusok lendülnek működésbe, amelyeket sok nő erkölcsileg már nem tud vagy nem szeretne vállalni.
A kötetből jól kirajzolódik az is, hogy a nők elsősorban még mindig a klasszikusan „nőiesnek” tartott területeken, gyakran védelemre szoruló csoportok (például gyerekek, idősek vagy fogyatékkal élők) megsegítésén dolgoznak. Ez egyfelől magában rejti annak veszélyét, hogy az efféle „nőügyek” a nők nem sok vizet zavaró, privát „játszóterei” maradnak a döntéshozó férfitársadalom szemében, másrészt világosan megmutatja, hol lenne még szükség a nőkre és milyen akadályok tornyosulnak köztük és a hagyományosan számukra leosztott területeken túllépő feladatok között. Mert hiába foglalkoznak ezekkel a „nőies” területekkel, hiába nevelnek otthon gyereket, amikor kiállnak és beszélnek, ők mégis leginkább elnyomott csoportok és fontos ügyek hangjai.
Szóval a korábban felvetett kérdéshez visszakanyarodva: szükséges-e az anyaságon keresztül megszólítanunk az aktivista nőket? A pontosan összefoglalt választ Szilvásy Zsuzsa adja meg: „A speciális gyermekem elindított egy úton, ami először csak az ő világának a támogatását célozta, ebből nőtt ki az aktivista szerepköröm. Ma már úgy gondolom, ha én az összes autista embert képviselem, akkor nem képviselhetem kizárólag a saját gyerekem. Ha arról van szó, hogy milyennek kell lennie egy szolgáltatásnak, akkor nem elég a saját gyerekemre gondolnom, hiszen ő egyféle autista fiatal, és rengeteg igény van: meg kell felelni a súlyosan érintettnek és a szuperokosnak is. Amikor tárgyalok, akkor nem szabad, hogy a gyerekem igényei kerüljenek előtérbe, én ott már nem az ő anyukája vagyok. Az anyaság nagyon erős motor, de egy ponton mindenképpen el kell válnia egymástól ennek a két szerepnek.”
