Amikor a vallásáról beszél, minduntalan előkerülnek a „szabad” és „botrányos” szavak. Gombkötő Beáta számára az első kifejezés saját viszonyulását jelenti hite mesterségbeli megéléséhez, a második, ahogyan a konzervatív vallásgyakorlók (köztük egykori tanárai) látták őt. Mikor egy idegen társaságban, az ártalmatlan kérdésre – te mivel foglalkozol? – őszintén válaszol, megfagy a levegő. A fiatal és vagány nőről bármit el tudnánk képzelni, csak azt nem, hogy gyakorló lelkész. De miért is nem? Őt is borzasztó csalódásként érte a tapasztalás, hogy a magafajtára furcsán néz az egyház. Vagy legalábbis gyanakodva tekintett tíz évvel ezelőtt, amikor az evangélikus teológiát végezte, ahol „annak volt könnyebb elismerést szerezni, aki sablonokban gondolkozott”. Amikor magát Jézushoz hasonlította, megfedték a merészségért, pedig szerinte a maga korában pont annyira nehéz volt elhinni Jézusról, hogy ő a megváltó, mint hogy ha most róla, az Orosházáról származó fiatal nőről állítaná valaki ugyanezt.
Ha nem élheti meg a szabadságot a lelkészi munkában, akkor mégsem Istent fogja szolgálni – gondolta a frissen végzett, kiábrándult lány, aki a fővárosi reptéren, majd egy hatalmas informatikai cégnél vállalt állást. A lélekölő munka mellett elvégezte a kommunikáció, illetve angol irodalom és nyelv szakot, majd egy szépírói kurzust, és érdekes módon ezek révén tért vissza az egyházhoz. Egyik szakdolgozatában Godot-ról értekezett, és miközben a figurában próbálta Istent felfedezni, visszatalált hozzá. Másik dolgozatában a prédikációról mint műfajról írt, és rájött arra, hogy ez az ő kifejezési eszköze.
A prédikációhoz viszont szószékre van szükség. Civil munkája mellett helyettes lelkészként próbálgatta a hangját, amelyet egészen egyedi színek jellemeznek. Csak néha pillant bele Kindle-jébe a szónoklat közben, amely a valóságról szól nagyon közvetlenül. Például arról, hogy Szűz Mária számára sokk volt anyaságának megélése, kockázatos volt annak vállalása, és tulajdonképpen minden nő számára az. „Nincs rá garancia, hogy nem bánja meg, és emberhez méltóan viselkedik” – mondta egyszer egy prédikációjában utalva arra, hogy hány anya bolondul bele a teherbe és keseríti meg ezért a gyermeke sorsát. Sokkoló, netán eretnek gondolat? „Jézus nem cenzúrázta magát, mi miért tesszük?” – teszi fel időről időre a kérdést Beáta.
Lelkésszé avatásának egyik feltétele volt, hogy egyházi szertartás keretében is megesküdjön olasz férjével, kislányának édesapjával. A kelenföldi gyülekezet hitoktatója lett, amely mellé nem sokkal később új feladat érkezett. Igazán neki való: a teljesen kihalt Evangélikus Egyetemi Gyülekezetet kell(ett) újraépítenie. „Ide bátran jöhetnek azok, akik nagyon kritikusak az egyházzal. De nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy megjelenjenek. Ezért megyünk a fesztiválokra, ezért vállalok kocsmamissziót.” Ezzel kapcsolatban azt reméli, hogy újra meghívják annak ellenére, hogy a legutóbbi alkalommal a Szex és egyház című beszélgetésen sokak számára megbotránkoztató dolgokat mondott.
Ha kritizálják is a tevékenységéért, sok elismerést is kap. Azt érzi a legnagyobb sikernek, ha olyan történik a hittancsoportjaiba járó gyerekekkel, mint ami vele annak idején: hogy egy nem feltétlenül vallásos közegből érkezve „beleszeretnek” Istenbe, kérik a keresztséget, vagy egy-egy kétkedve érkező egyetemista végül konfirmál nála.
Nagy vágya, hogy az egyetemista lányok számára egy misztikus csoportot hozzon létre. „Vörös sátor lenne a neve, egy könyvre és a belőle készült filmre utalva, amely bibliai történetek női szereplőit állítja a főszerepbe. Ez volt az a hely, ahova Jákob felesége összehívta az asszonyokat a ciklusuk és a gyermekágy idején, itt tárgyalták meg női életük legfontosabb kérdéseit szerelemről, szexről, a rájuk váró feladatokról és kihívásokról – nagyon őszintén.”
Szerző: Kertész Anna
Fotó: Dombóvári Judit
Illusztráció: Csordás Levente
