Hetvenes évek, New York, Bronx. A különböző országokból érkező bevándorlók – tele idegenségérzéssel – közös hangot találnak. Hatalmas „block partyk” kezdődnek az épülettömbök között. A DJ-k a különböző nációk (például afroamerikai, afrokaribi) zenéit keverik rock-, funk-, soul-, dzsessz-, diszkó- és technoelemekkel, az MC-kből ömlik a szó és a társadalomkritika, a graffitisek pedig a falakra szórják üzeneteiket.
Egyszer csak az egyik srác a földre dobja magát, és táncolni kezd: valami merőben agresszív dinamizmussal és stílusban, néha meg-megtöri a mozdulatait, amelyek egyszerre emlékeztetnek a kungfúra, a capoeirára, a szteptáncra és a tornára. Majd valaki odakiáltja neki: B-boy! Egy közösségi narratíva születik. A breakesek táncolva csatáznak, élvezik, szeretik ezt az utcai világot, ami végre csak az övék, és ahol vallási, nemi és politikai hovatartozás nélkül mindenki elfogad mindenkit.
A mozdulatok a fegyvereik
A világ egyik legrangosabb breakversenyén, a Red Bull BC One-on tavaly volt először női kategória, és a Rise of the B-girls (A B-girlök előretörése) című kétévados sorozat is a Red Bullhoz köthető. Szlovéniában a B-girls do it better (A B-girlök jobban csinálják) elnevezésű versenyt pedig kizárólag nőknek szervezik. „Mindenki kezdi látni a break női forradalmát és jelentőségét, mi is készülünk rá – mondja a 14 éves Szarvák Csenge edzője, Fodor Lajos (Lali), aki maga is aktív B-boy volt a 2000-es évek elején. – A legfontosabb, hogy a breakes kialakítsa a saját stílusát, azt a bizonyos jellegzetes mozdulatot, ami mint egy védjegy ragad a táncolójára, így név és arc nélkül is felismerhetővé válik.”
Szerző: Szakácsi Eszter
