Karanténban Berlinben: Néder Panni szubjektív helyzetjelentése a városról és a saját érzéseiről

2020. április 11. |

Néder Panni szabadúszó színházrendező, író és performer kilenc éve él Berlinben. A koronavírus tetőzésével aktív munkája megszűnt, színházi előadásait lemondták. Házi karanténjából továbbra is alkotómunkát végez – online platformok segítségével.

Második nekifutás. Pár órája elkezdtem már írni ezt a beszámolót, aztán sikerült olyan mértékben lehangolódnom saját magamtól, illetve a szöveg tartalmától, hogy inkább elbicikliztem egy kietlen gyepre napozni. A mozgás, a fejszellőztetés, valamint a feltankolt D-vitamin szívderítő hatásaitól töltötten vágok bele újra.

Így indítottam eredetileg:

Reggel kilenc. Az élelmiszerbolt hangszóróiból Ella Fitzgerald duruzsol – remek idegnyugtatás, bevezethetnék vírusmentes időkre is. Lézengő vásárlók, némelyek maszkban. Berlinben nem tették kötelezővé egyébként, bár szó van arról, hogy a jövő héttől a tömegközlekedési eszközöket kizárólag orrot-szájat eltakarva lehessen igénybe venni. Üresen tátongó polcrendszerek kiáltoznak a száraztészta-, vécépapír- és zsebkendőállomány után – úgy látszik, ebből a körből még nem sikerült kitörni, hiába tudják a vásárlók, hogy bár embert próbáló, de nem háborús időket élünk. A pénztárnál vastag plexifal, a padlón piros ragasztószalagok jelzik a másfél méteres távolságot. Örülök, hogy ma végre korán keltem, a koronaidők első pár hetében még jobban felborult az egészségesnek alapvetően sem nevezhető bioritmusom, szinte minden nap hajnalban aludtam el.

neder-panni

Tizenegy után már nem érdemes vásárolni menni. Stresszes. Tele vannak az utcák, sokan nem tartják be a kötelező távolságot, telefonjaikba feledkezve bandukolnak a járda közepén. A boltok és take-away kávézók előtt általában tömött sorok, a folyóparton tömegesen bandázó fiatalok. Kijárási tilalom nincs, de kettőnél több fő elvileg nem találkozhat – ha mégis, pénzbírság a retorzió. Szeretnék valami pozitívabbat írni, de ezt tekintve sajnos kicsit csalódtam Berlinben. Kevésbé felkapott kerületekben állítólag jobb a helyzet, ellenben az én környékem nem változott sokat. A hirtelen beköszöntő, balzsamos tavasz kicsalogatja az embereket az utcára, és a napfényvágy kielégítésével nincs bajom, az általános figyelmetlenséggel viszont annál több.

Csalódott vagyok, mert csekély jelét tapasztalom a várost alapvetően átitató szolidaritásnak. Természetesen kevesebben vannak kint, mint általában, de szellemvárosról nem beszélhetünk.

A bevásárláson kívül kizárólag biciklivel merészkedem ki párnaponta, úgy biztonságban érzem magam, gyalog inkább egy számítógépes játék nehezített pályáin. A stresszfaktor mellett azért sem szeretek kimenni, mert ilyenkor idegesít a saját hozzáállásom. Szeretnék elfogadóbb lenni az emberekkel, és ez olykor nehezemre esik. Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy pont az utcámban zsibong heti kétszer a továbbra is tömött török piac; és a szokásos, divatos-extravagáns népek álldogálnak a szomszéd kapualjban lévő hipszterfánkos előtt, napszaktól függetlenül.

És itt lett elegem. A fűben fekve azon gondolkodtam, miért reagálok ekkora lelki felindulással, miféle emocionális trigger lehet a háttérben. Ez a fajta gondolkodás egyébként szorosan összeszövődik azzal, ahogy a karantént megélem. Az utóbbi bő három hét folyamán számos állapot hullámzott át rajtam. Gondolom, ezzel szinte mindenki így lehet. Milyen érdekes, talán életemben először nem érzem túlzónak, és írom le a „mindenki” szót hezitálás nélkül. Számomra kifejezetten izgalmas, a szó szoros értelmében rendkívüli, ahogy a világjárvány kollektív szinten rengeti meg az egész emberiséget. Beszélhetek a Föld bármely táján élő barátommal, mind ugyanabban a cipőben járunk. Egy nagy, közös, levált talpú világbakancsban. Közben persze mégsem, hiszen az általam itt tapasztalt lazaság kivételes és abszurd dolognak tűnik, ahogy egyébként a németországi halálozások alacsony száma is. Két héttel ezelőtti jóslásaim sem igazolódtak be egyelőre, miszerint ha ennyire sokan kezelik meglehetős hanyagsággal a szabályokat Berlinben (illetve még pontosabban azokban a kerületekben, amelyekről ezt konkrét forrásokból tudom), akkor hirtelen belobban majd a koronatűz, és eljárványosodik az egész város. Nem így lett. Persze még lehet, nem tudom.

Ezt olvastad már?

Sokkolnak az olasz, a francia, a spanyol és az amerikai számok. Kedves New York-i barátom, D. valószínűleg koronavírusos. A múlt héten leesett állal hallgattam a hangüzenetét, amelyben beszámolt arról, hogy valami furcsa kórság tört rá, vélhetően nem a vírus, hiszen láza nincs, de képzeljem el, hirtelen megszűnt a szaglása és az ízlelése, és folyamatosan be van dugulva az orra. Pont előtte olvastam el egy magyar nő beszámolóját, aki szintén nem volt lázas, viszont nagyjából a fentebb említett tünetegyüttest sorolta fel, hányingerrel és émelygéssel kiegészítve. A teljes szaglás- és ízlelésvesztés elég speciálisak ahhoz, hogy ne egy általános influenzára asszociáljon az ember. Gyorsan át is küldtem D-nek egy cikket, amelyben azt taglalják, érdemes lenne ezekkel kiegészíteni az általános szimptómák listáját. Ő másnap kezdett el köhögni és valamelyest fulladozni, a mellkasán pedig feszítő nyomást érez. Szerencsére nem kellett kórházba mennie, otthon pihen, és amikor néha hullámokban jobban van, folytatja pár hete tartó karanténtevékenységét: otthonról dolgozik, banánkenyeret süt, és gyönyörű papírvirágokat hajtogat.

Közvetlenül érintett kedves barátok kapcsán sokkal közelebb jön a fenyegetés, Amerikában ráadásul nagyszámú fiatal került életveszélyes állapotba. New York a vírus központja, ijesztő statisztikákkal. D. fizikai állapotán túl a mindenre rátelepedő szorongás a megrázó: szülei, akiknek ő vásárolt be, mindketten idősebbek; retteg attól, hogy megfertőzte őket. Általa mélyebb betekintést nyerhettem az ott uralkodó apokaliptikus állapotokba, és ez is biztos hozzájárult ahhoz, hogy a berlini önfeledtséget tekintve engem is elkapjanak a negatív érzések.

Attól nem félek, hogy beteg leszek – és nem azért, mert fiatal vagyok, vélhetően erős immunrendszerrel. D. velem egykorú, ahogy a budapesti barátnőm is, aki szintén ágynak esett pár napja. Tisztában vagyok azzal, hogy én is bármikor elkaphatom, vagy akár már át is nyargalt rajtam tünetmentesen. Ezt mondjuk jó lenne tudni. A nagyszüleim miatt sokkal jobban aggódom, bár szerencsére – meg a családi terrornak köszönhetően – nem lépnek ki a lakásukból. Mikor pár hete bejelentkeztem a nagymamámnál, hogy vegyék már komolyan a karantént, azt mondta, rég nem volt ilyen jó napja, mivel nem szokott előfordulni, hogy az összes unokája felhívja telefonon. És hogy nyugodjak meg, nem fognak kimenni az utcára. Az idős rokonaim miatti aggályokat relevánsnak és természetesnek tartom, a saját magam körül generált félelemspirál viszont felesleges feszültséget szült.

nede-panni

Az első héten tapasztaltam ennek pszichoszomatikus jeleit: amikor muszáj volt kimennem az utcára, összeszűkült a tüdőm és nehezen kaptam levegőt, köhögtem. Akkor egyébként a tömegeket tekintve sokkal elkeserítőbb is volt a helyzet, aztán Angela Merkel remek beszédének köszönhetően másnaptól látványosan kevesebben jelentek meg az utcán. Vírusszempontból természetesen jó Németországban élni, hiszen az alacsony halálozási ráta, a széleskörű tesztelés és az egészségügy állapota is biztonsággal tölt el. Lehet, hogy itt ezért nem félnek annyira az emberek. Van ebben valami abszurd, az érintettség tapinthatóan enyhébb fokában: hogy létezik, hogy itt nem olyan súlyos a helyzet, mint akár a közvetlen szomszédoknál? Kíváncsi vagyok, mi lesz pár hét múlva, egyelőre a húsvéti szünet végéig, április 19-ig szólnak az intézkedések. Sokan arra készülnek, hogy akkor kinyitnak az oktatási intézmények, én nem vagyok ilyen derűlátó, tíz nap alatt még bármi történhet.

A személyes élményeim, ahogy említettem, rétegzetten, több irányba hatóan, párhuzamosan burjánzanak különféle fénytörésekben és hullámverésekben. Március 14., szombat volt a nagy fordulópont. Attól kezdve vettem sokkal komolyabban a kialakult helyzetet. Előző nap mondták le az előadásainkat, a hónap végéig összesen ötöt. Kolléganőmmel és kedves barátommal, Bazsó Adrienn-nel gőzerővel dolgoztunk a felújítópróbákon, novemberi bemutatónk háromszoros újrázására készültünk Berlinben. Az előző hét intenzív munkával telt, a próbák után pedig – milyen távolinak tűnik – gigantikus csokoládényulakra vadásztunk neonfényű szupermarketekben – fontos kellék a klímaváltozásról szóló monodráma egyik jelenetéhez, amelyben Adrienn a főszereplő, én rendeztem. Ezután rögtön Halléba utaztunk volna, meghívást nyertünk egy fesztiválra az előző produkciónkkal. A mozik, a koncerttermek és a színházak zsinórban zártak be, hirtelen megszűnt a munkánk. Természetesen nagyon sajnálom, hogy így történt, és a gázsink is elúszott, de mivel rajtunk kívül megszámlálhatatlan ember került hasonló, vagy sokkal rosszabb helyzetbe, a kollektivitás, az „együtt szívunk” ereje felszabadító volt.

Az első percben sem tudtam kizárólag egyéni szinten megélni a helyzetet, és ez erőt adott. A tudat, hogy nem lesz miből élnem, persze nem. Itt emelném ki, miért remek dolog Berlinben lakni az egészségügyi állapotokon túl: az egyik helyi bank a múlt hét óta összesen és folyamatosan majdnem másfél milliárd eurót oszt szét gyorssegélyként egyéni és kisvállalkozóknak. Az online pályázati felület a német bürokráciát meghazudtolva nevetségesen egyszerű, és az intézkedésnek köszönhetően számos berlini lakos lélegezhet fel pár hónap erejéig. Színház persze nem lesz, ki tudja, meddig. Bár szomorú voltam az előadásaink lemondása okán, számomra meglepő módon mégis hamar megkönnyebbültem. Március elején már erős kimerültséggel és alváshiánnyal vívtam csatát. Kicsit megrettentett, mennyit kell dolgoznom, a teljes embert kívánó próbák mellett túl sok feladat gyűlt fel.

neder-panni

Az első, kérészéletű csalódottságot követően igazából végtelenül örültem annak, hogy a-lud-ha-tok és csendben lehetek. Egyébként mindkettő váratott magára, hiszen a személyes történetemen belül nagyon fontos, hogy az Eszenyi Enikő lemondásához vezető botrány március 9-én pattant ki: aznap jelent meg Fenyvesi Lilivel és velem az interjú, amely tulajdonképpen elindította a lavinát. Az azt követő másfél, turbulens hét szinte leírhatatlan. A karantén első szakaszának szőttesét szinte kizárólag a Vígszínház, az újságírók, az egykori munkatársak, a televíziós és rádiónyilatkozatok, az e-mailhegyek fonalai sűrítették. Erről már több helyen beszéltem és írtam, emiatt most nem szeretnék sokat – de mivel a vírus európai elterjedésével teljesen párhuzamosan zajlott, egyéni történetem szempontjából kikerülhetetlen. Tisztában voltam a világban pusztító eseményekkel, emellett egy parallel univerzum kapuja is kinyílt, akkori mindennapjaimat szinte kizárólag ez töltötte ki. Az izolációból semmit nem érzékeltem, hiszen sokkal több emberrel kerültem kapcsolatba, mint a hétköznapjaim bármelyikén. Utána a napokig húzódó ürességgel és szomorúsággal vetettem számot, valamint igyekeztem válaszolni a támogató levelek mindegyikére.

Személyes terem a karantén második hetében nyílt ki, az első nagy pofon a zsigereimből feltörő magánnyal való konfrontáció volt. Csodálatos barátaim vannak – egyikükkel közösen bérlünk lakást Berlinben –, így nem a hétköznapi egyedüllétre értem. Nem vagyok egyedül. Amikor pedig igen, az saját döntésem, stabil szociális hálóm mellett egyébként is nagy igényt támasztok rá. Megélésem szerint – és ezt igyekszem lehetőségként felfogni –, az élet megszokottabb tengelyéből való kifordítás a felszínre hoz, aztán könyörtelenül sodor a partra bizonyos lappangó, elfojtott érzéseket és félelmeket. A búvópatak tengerré nőtte ki magát. Minden, amivel adott esetben küzdelmet folytatok, a sajátom, nem a korona szülte. Eddig nem voltam tudatában, nem ekkora mértékben, hogy voltaképp gyerekkorom óta fon körbe észrevétlenül valami mélyről fakadó, nagy magány.

Korábban soha nem tudtam sírni ennyire általános és egyben nagyszabású érzések miatt. Ez nem egy konkrét szituációhoz kötődik, épp emiatt sokkal nehezebb megcsípni és megélni, amikor folyamatos mozgásban vagyok. Nagyon jólesett kitölteni egy Cointreau-t valamelyik éjfélkor a konyhában, és elgyászolni ezt a fájdalmat. Most már réginek is tűnik. Vagy az anyagiak. Volt valamennyi félretett pénzem, mégis elkezdtem a teljes megszűnéstől rettegni. Igen, kérhetnék kölcsön, hiszen ebből a szempontból is stabil emberek vesznek körül, szerencsés vagyok. Vettem egy nagy levegőt, és farkasszemet néztem a félelemmel, amelyről hamar bebizonyosodott, hogy alapvetően is jellemez, nem kizárólag a világot sújtó krízis közepén. Természetesen a foglalkozásomból fakadóan, szabadúszó alkotóként kiszolgáltatott vagyok, de nem ez az origó. A szabadságért kifejezetten szívesen vállalom a bizonytalanságot, amelyet egyébként is inkább kalandorként, optimistán élek meg.

Ezt olvastad már?

Akkor mi a baj? A klasszikus önbizalmi körök, a „vagyok-e elég jó”, tudok-e stabil bázist létrehozni külföldön, mit ér a munkám. Szorongások, szevasztok. Ha az elmúlt éveimet górcső alá veszem, lóugrásokban haladtam előre, nagy sikerrel futnak az előadásaim, és nem érzem magam idegennek az itteni színházi közegben. De nincs még családom, és nem hónapról hónapra szeretnék élni. A félelem viszonylag hamar kihívássá formálódott: vizsgáljuk meg, hogy lehet szilárdabb alapokat teremteni, hiszen ez világjárványtól függetlenül is fontos kérdés az életemben. És a bank anyagi támogatásával mindezt kényelmesebb pozícióból tehetem meg – cseppet sem elhanyagolható körülmény.

Mai, új kérdésem az utca emberéhez való viszonyom: eltökélt szándékom, hogy kiugrasztom ezt a nyulat is a bokorból, legalább meglesz a húsvéti szimbolika. Annyi biztos, hogy pont azok „maradtak” az utcán, akik Berlint az utóbbi pár évben Instagram-várossá formálták, és – sajnos nem tudom szebben írni – kissé felhigították. A dzsentrifikáció, a régi törzshelyek és boltocskák helyén gombamód elszaporodó, semmitmondó hivalkodásukban egyforma, drága vendéglátóhelyek sok más nagyvároshoz hasonlóan alapvető problémát jelentenek. A szemfüles barangoló természetesen felfedezheti Berlin autentikus bugyrait, ám a gyorsan végbemenő sekélyesedés kézzelfogható. Az új helyek új közönséget vonzanak, átalakult a környék. És sajnos pont ez a közönség ragaszkodik a státusszimbólumot jelentő, dizájner, elviteles kávékhoz, a túlárazott vegán fánkokhoz és a látványosan flegma folyóparti hesszeléshez, világjárvány ide vagy oda. E szempontból ismét igaz a fentebbi eszmefuttatás: az kelt bennem feszültséget, ami az elmúlt években elkezdett zavarni a városban. Azt még nem fejtettem meg, hogy miképpen változtathatnék az ezt illető viszonyomon, de legalább rálátok.

Olyan, mintha egy kisgyerek kiabálna belül: ne tegyétek tönkre a várost, amit úgy imádok! A veszély most extrahab a tortán. Természetesen nem kívánom, hogy a nemtörődömségük okán tömegesen hulljanak el a helyi hipszterek (bár amennyiben egy olyan vírus tombolna, amely valamilyen rejtélyes okból kifolyólag teleportálja őket egy lakatlan szigetre, akkor most bevallom, önző módon határozottan örülnék neki), de megrettent a felelőtlenség és az ignorancia. Általánosságban azt tapasztalom, hogy itt odafigyelünk egymásra, és valószínűleg pont azok maradtak otthon, akik valóban így tesznek. Igyekszem inkább ezt szem előtt tartani.

Azt hiszem, a saját szintemen kifejezetten hálás vagyok ezeknek az ellentmondásos időknek. Az első aggálygörbe hamar kreativitásba csapott át, egy nap alatt összeraktam egy karantén-egyveleget – híres zeneszámok átírása a színházi munkámon belül is az egyik legkedveltebb tevékenységem. Ennek apropója egyébként az emberek fentebb részletezett, érthetetlen viselkedése volt. Adriennt a józan, felelős, figyelmes polgár attitűdjével ruháztam fel, én pedig a hipszterfánkozós, vécépapír-vásárlós álláspontot képviselem. Másfél hete forgattuk le a videót házi karanténjainkban, itt megtekinthető. Újra az alkotómunka sűrűjébe keveredtem, és habár csak egy képernyőn keresztül, de nagyon szívmelengető volt egész nap együtt dolgozni az itteni legfontosabb színházi társammal. Remek duó vagyunk, ezt újra megállapítottuk aznap este. Az anyag megvágása után azonnal elkezdtem összerakni az új számot, amely a magányról szól. A harmadik videónk Facebookos közkívánatra magyarul lesz majd, de egyelőre csak a felét forgattuk le a középsőnek, előbb azt kell befejeznünk. Közben Bíró Kriszta színésznő felkért, hogy ha van kedvem, csatlakozzam a fejéből kipattant, azóta hatalmassá és népszerűvé duzzadt MOTTO – Művészek az Otthoni Oktatásért projekthez. Főként színészek segítik ezzel az irodalomtanárok munkáját, közelebb hozva a kötelező prózai műveket és verseket a diákokhoz.

neder-panni

A listára rápillantva rögtön tudtam, hogy az Iskola a határon, a kedvenc magyar könyvem lesz a befutó. A Medve tízezer lelkéről szóló részt rögzítettem, és három óra, harmincvalahány próbálkozás, valamint rettenetes bakihegyek után természetesen rájöttem, hogy mennyire nehéz tizenhárom percig összefüggően és érthetően felolvasni. Szerintem elfogadható lett – de ha mégsem jelenik meg a későbbi listán, akkor legalább tisztában lehet vele a kedves olvasó, hogy próbálkoztam, aztán maximum kudarcot vallottam. Persze remélem, hogy nem, de e sorok megírásának pillanatában még nem jött visszajelzés a felvételről. Nem vagyok színész, és ez biztosan látszik. Olvasni mindenesetre rendkívül feltöltő élmény volt, ezt a könyvet kétévente előveszem, annyi újabb érzelmi-filozofikus-metafizikus réteget nyit meg bennem: saját fejlődésemmel párhuzamosan egyre többet értek meg belőle.

A Magyarországon tapasztalható online összefogást hihetetlenül jólesik 900 kilométerrel arrébb szemlélni. Annyi ismerősnek és ismeretlennek vagyok hálás, hogy nehéz is lenne felsorolni. Hatalmas kincseket fedezek fel az Élő közvetítések koronavírus idején nevű csoportban, köszönöm az online jógaórákat, a meseolvasást, a vicces és ismeretterjesztő videókat, a régebbi színházi előadások feltöltését (ebben egyébként a németek is nagyon jók, számos színház oszt meg napi egy, 24 óráig elérhető felvételt), és minden egyes szépséget, amivel hozzájárultok a nehéz idők elviseléséhez. Megható a taxisok összefogása az egészségügyi dolgozókért, és a sok helyen tapasztalható, általános támogatói attitűd. És személyes bónuszpont számomra az egyik színházi súgó ismerősöm Facebook-tevékenysége: naponta jelentkezik újabb, tökéletesen megphotoshopolt képekkel, mivel a karantén idejét nagy álmai virtuális megvalósítására használja fel. Reggeli boldogsághormon-termelésemnek fontos szereplője, fogalmam sem volt róla, hogy efféle tehetség szunnyad benne. A fotókon koncertet ad a Carnegie Hallban, kiállítását nyitja meg a Tate Modernben, vagy éppen végigjárja egy nap alatt az El Caminót. Szofisztikált szórakoztatás, örülnék, ha a járvány lecsengése után sem hagyná abba.

Érdekes még az igények leadása. Rájöttem, hogy szerencsére nem függök sok dologtól. Amíg megvan a pszichológusommal a heti egy beszélgetés, és a füzeteim, amikbe írhatok, rend van.

neder-panni

Naponta rögzítem magamban, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagyok. Van hol laknom, ráadásul egy remek emberrel, akivel a feszültség minimális jelei sem tapasztalhatók köztünk; kedves barátaimmal gyakran beszélünk, és több régi ismerőssel is felvettük a fonalat; nem kell egy kevésbé működő állami rendszer hiátusaival küzdenem; nem élek bántalmazó kapcsolatban; nincsenek gyerekeim, akiket a munka mellett tanítanom kell és lekötni a szabad energiákat; egy hét után rájöttem, hogy túl keveset nevetek, így azóta erre is figyelek; lelki szinten gazdagon élem meg és használom ki ezt az időszakot – és mindezekért rendkívül hálás vagyok. Meg az olyan hétköznapi dolgokért, mikor végre friss levegőt szippanthatok, beszélgetek egy jót, süt a nap, főztem egy jó kávét, vagy hogy itt van a konyhaasztalon lelki- és lakótársunk, Erika, az írógép. Sokat gondolkodom, hogy a művészeten és a jó kedvre derítésen túl mivel tudnék segíteni olyanokat, akik nálam rosszabb státusban és állapotban vannak.

A német állam napi apanázzsal támogatja a félelmetesen kiszolgáltatott helyzetbe került hajléktalan embereket, én egyelőre annyit tudok tenni, hogy az üvegeket nem váltom vissza, hanem az utcára rakom, illetve a kerítés oldalára akasztott gyűjtőládába belerakok ezt-azt. Néha megcsap a bűntudat, illetve inkább a dilemma szele, hogy vajon a szabályok szigorú betartásán, és a fentebb említett tevékenységeken túl miben lehetnék még hasznosabb, empatikusabb, támogatóbb, hiszen annyi mindenki került a tönk szélére. A saját szintemen teszem, amit tudok. Örülök, ha több figyelemmel fordulunk magunk és egymás felé, és a rettenetes számok fölötti rossz érzéseimen túl mélyen bízom abban, hogy együtt csak kikeveredünk ebből, és a javunkra használjuk fel ezt az időszakot. A gazdasági recesszió következményeiről természetesen fogalmam sincs, és nem szándékom spirituális ködben úszni a járvány hatásainak kapcsán, de nem adom fel a reményt, hogy mivel számtalan embert érint a válság, az eredmény konstruktív átrendeződés és valódi összefogás lesz majd.

A baráti ölelés elmondhatatlanul hiányzik – sanszos, hogy el fogom bőgni magam, ha ez először megtörténik majd. E deficitre már hetekkel ezelőtt felkészültem, és jelenleg hű alvótársam, a Bácskai Lauró János nevű plüssmalac az egyetlen öleléscsatlósom. Mindenkinek kitartást kívánok, aki ezt olvassa, és ismeretlenül is gondolok az összes beteg, magányos, feszült és szorongó emberre – hátha ér valamit virtuálisan.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Örökbe fogadtunk egy szenior cicát, aki kicsit minket is megmentett ciceró

Örökbe fogadtunk egy szenior cicát, aki kicsit minket is megmentett