Karanténban Nizzában: a szigor biztonságérzetet kelt

2020. április 06. |

Pápista Anikó két és fél évvel ezelőtt nyitotta meg Nizza belvárosában a magyar művészeket bemutató galériáját. Most a koronavírus-járvány idején karanténéletéről mesél.

Bármikor azt kérdezik tőlem, miért pont Nizza, csak annyit válaszolok mosolyogva, miért ne? Bő három éve beültem az autómba, és csak jöttem – életemben először. Egyedül, szabadon. Semmi más dolgom nem volt azalatt a két hét alatt, mint bejárni a várost és a környéket. A kisvárosokat, utcáikat, tereiket, számtalan galériát, és művészóriások hajdani lakhelyét, műtermeit. Renoir kertjében, öreg mandulafái alatt ülve, egyszerűen jött a kérdés, nem értem, miért nem itt élek. Hogy mi vonzott ide, a mindenhonnan áradó művészet, egy kis romantika, vagy a részben olasz gének, szinte mindegy. Néhány hónap alatt, lezárva magyarországi szállodaigazgatói életem, előkészítettem az itteni újat. Művészbarátaim telepakolták az autómat csodálatos festményeikkel, szobraikkal, fotóikkal, és útnak indítottak. Így nyílt meg Nizza belvárosában egy magyar művészeket bemutató galéria két és fél évvel ezelőtt. Mára a magyarok mellett számos itt élő és alkotó művész is helyet kapott, izgalmas sokszínűséget teremtve, mintegy olvasztótégelyeként 3 kontinens 13 országának 32 művésze számára. Nincs nap, hogy valaki ne toppanjon be mesélni a legújabb alkotásáról, a közelgő kiállítását tervezgetni egy kávé vagy egy pohár bor mellett.

Ezt az egyre pezsgő életet fagyasztotta meg számunkra a március közepén elrendelt karantén. Az utolsó csütörtökön már nyomasztóan üres piactéren ebédeltünk. Alig néhány asztalnál ült vendég azon a Cours Saleyán, ami máskor a színes piaci forgatagban szinte áthatolhatatlan volt.  Három nappal később teljesen kiürült a város. Minden étteremnek, kávézónak, nem létfontosságú boltnak azonnal be kellett zárnia. Kizárólag az élelmiszerboltok, a gyógyszertárak és a dohányboltok tarthatnak nyitva. Napok óta benne volt a levegőben, hogy bármikor szigorú döntést hozhat ennek a régiónak a vezetése, hiszen nagyon közel vagyunk Észak-Olaszországhoz, oda-vissza élénk forgalommal. Marseille és Nizza kórházait elsők között készítették fel a betegek fogadására. Hogy az azonnali szigorban mennyire játszott szerepet az, hogy Albert monacói herceg és Nizza polgármestere is szinte elsők között lett pozitív, nem tudni. Mindenesetre gyökeresen megváltozott az életünk alig néhány óra alatt.

Alapos bevásárlás, üres lisztes és toalettpapíros polcok, majd teljes bezárkózás következett. A mi környékünk nem a belváros, mégis szorongató volt ez a hirtelen csend. Mikor naponta kétszer kimentünk a kutyával sétálni, egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, autók elvétve közlekedtek a máskor forgalmas úton. Eltűntek a futók, a biciklisták. Kiürült a repülőtér, nem jönnek a kompok sem. A parkok és a híres tengerparti Promenade teljes hosszában le van zárva a gyalogosok elől.

Számtalan rendőr és katona az utcákon, az ellenőrző pontokon, de még a boltokban is. Aki nem dolgozni megy, engedéllyel hagyhatja el a lakását. Már az első napokban elláttak minket egy nyomtatvánnyal, amin megjelölhetjük lakhely-elhagyási indokunkat. Ez lehet vásárlás, munka, orvos felkeresése, idős, vagy beteg rokon segítése, illetve egészségügyi séta, kocogás, ideértve a kutyasétáltatást is. Ez utóbbi az elmúlt napokban tovább szigorodott egy kilométeres körben, maximum 1 óra időtartamban, egyszer naponta. Az engedélyt szépen magunknak töltjük dátummal, a pontos idő feltüntetésével. Bármikor, bárhol igazoltathatnak, mint ahogy meg is tették rögtön az első vásárlásom idején is a bolt bejáratánál. Több mint fél órát álltam sorban, 2 méteres távolságot tartva, mire egyáltalán bemehettem. Mindenki nyugodtan várt, néhányan maszkban, legtöbben kesztyűben. A rendőrök mindannyiunkat megkérdeztek, hol lakunk, valóban a legközelebbi boltban vagyunk-e éppen, és ellenőrizték a papírunkat. Egy házaspárnak kedvesen, de határozottan elmondták, hogy bizony mostanság csak egyikük mehet vásárolni, kettesben nem. Még néhány nap, és papír sem kell. Okostelefonokra letölthető appunk lesz a címünkkel és az adatainkkal. Minden riasztó, de a falanszteri jelleg mellett van ebben valami megnyugtató rend, ami biztonságérzetet kelt, egy valójában számunkra szürreális közegben. Néhány hete elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd megnyugtató lehet, ha a mozgásomat, az életemet ilyen drasztikusan korlátozzák.

Napok óta róttuk már magányos köreinket Chili kutyával, amikor egy este, 8 órakor nyíltak az ablakok, és először bátortalanul, majd egyre erősebben hallatszott a taps és a fütty. Köszönet az orvosoknak és az ápolóknak, de egyben bátorítás saját magunknak is, hogy nem vagyunk egyedül. Megdöbbentő volt a többnapos magány után megtapasztalni, hogy rengetegen vagyunk izoláltan, és úgy tűnik, nagyon szabálykövetően. A taps immár harmadik hete minden este szól, és az utóbbi napokban a kikötőben álló hajók kürtje is csatlakozott. Az egész nap csendes város három percre felzúg.

Az egy kilométeres sugarú mozgástér annyira kicsi, hogy egyetlen baráttal sem láttuk egymást három hete. Most aztán valóban online éljük a társasági életünket.

A karantén elrendelése előtti utolsó héten az otthoni családtagjaimban felmerült a kérdés, egyedül akarom-e ezt itt végigcsinálni, nem megyek-e inkább haza Budapestre. Tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű helyzet, de a jelenlegi életem ide köt. Mihelyt lehet, újra szaladok a galériába, szervezem a következő kiállításokat. A karantén esetleges magányának elviselésére a legjobb módszer számomra a napirend. Soha életemben semmilyen rendet nem tudtam hosszútávon következetesen betartani. Sokszor középtávon sem. És most itt ülök, és rend van körülöttem. Napjaimnak meghatározó keretet ad Chili kutya aktív jelenléte, aki már reggel nyolckor ugrálni kezd a fejemen. A másik fix pont, amire eddig mindig sajnáltam az időm, a mindennapos franciaóra. Pontban 11-kor Pamela mosolyog a képernyőmön a város távoli pontjáról, és nincs kegyelem. Szép nyelv ez nagyon, de felnőtt fejjel megtanulni nem kis feladat. Azzal vigasztalom magam az ezerhatszázadik nyelvtani kivétel tanulásánál, hogy a demencia ellen biztosan segít. Vagy legalábbis késlelteti.

Pamela annyira lelkes – hogy a tanításommal ő is talált valami fix pontot a karanténjában –, hogy úgy dönt, az eddig nálam lévő négy szótár, három tankönyv mellé még legalább kettő könyvet és még egy szótárt adna nekem. De a kettőnk egy kilométeres sugarú köreinek nincs közös metszéspontja. Számunkra viszont nincs lehetetlen. Keresünk a köztünk lévő táv közepén egy ügyes jó barátot, aki alkalmi biciklis futárként cikázik egyet Nizza rendőrökkel teli belvárosában négy kiló francia nyelvkönyvvel. (Mert mégsem csak hármat adott, hanem hetet és egy 950 oldalas regényt!) Mivel két ember, aki nem egy háztartásban él, nem közelíthet két méternél közelebb egymáshoz, igen gyors akciókról van szó. Nekem csak a 700 méterre lévő kikötőig kell lemennem, ami az egyik leginkább ellenőrzött pontja most a városnak. Chili kutya egyórás sétáltatási ideje a fedősztorink. Vonul is fontosságának teljes tudatában, ugatva minden más kutyára, motorosra és biciklisre, nullára csökkentve ezzel az észrevehetetlenségünket. Annyira begyakoroltam már, a „hülye ez a kutya, nincs mit tenni” arckifejezést, hogy mindenki csak elnézően mosolyog rajtunk. Még a rendőrök is. A könyveket pillanatok alatt átveszem, és surranok is haza kis sikátorokon át, ahol minimális esélye van az ellenőrzésnek.

Utam egyik szakasza a hegyre egy hosszú lépcsőn vezet, egyik oldalán végig régi kőfal, a másik oldalon, kicsit távolabb, emeletes lakóház. Ember csak elvétve jár arra. A lépcső közepén egy férfi ül egyedül, és gitározik. Megállok messzebb, a háta mögött, és hallgatom az ismerős, gyönyörű, de nagyon nehéz darabot, amit játszik. Egyszer csak megfordul, rám mosolyog, és annyit mond, kiszabadult a lakásából, mert itt fantasztikus az akusztika.

Ha minden jól alakul, talán április közepén lazítanak a jelenlegi szigoron, és talán május 4-én újra indulnak az iskolák itt, ebben a régióban és Monacóban is. Szép lassan majd az élet is elindul. Addig mennek a napjaink a maguk rendje szerint. Nem nézek nagyon előre, nem tervezek. Most van időm, hogy megállítson egy gitárzene.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Szolgálatban a véradók covid-19

Szolgálatban a véradók

Hétköznapi hősök: Tápai Mónika, a Hulladékkommandó társalapítója és elnöke hétköznapi hősök

Hétköznapi hősök: Tápai Mónika, a Hulladékkommandó társalapítója és elnöke