Kedves Olvasó!
Hallottál arról, hogy Budapesttől messze, egy nagyon szegény térségben, Hejőkeresztúron működik egy iskola, ahol az integrált oktatás olyan sikerrel valósul meg, hogy egész Európából a csodájára járnak? A klímaválságról már biztosan hallottál, de ismered azokat azokat a fiatalokat, akik Magyarországon küzdenek ellene? És azt tudod, miről álmodott kislányként Orosz Bernadett, akinek bátorsága és kiállása példaértékű rengeteg nő számára?
Kapronczay Stefi vagyok, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvezető igazgatója. Most először találkozunk ilyen formában. Ha végiglapozod e kiadványt, kilenc bátor embert és az ő lélekemelő, erőt adó történeteiket ismerheted meg. Olyan hétköznapi hősök ők, akik nap, mint nap rengeteget tesznek azért szűkebb és tágabb környezetükben, hogy egy SZABADabb Magyarországon élhessünk mindannyian.
Megtanulhatjuk tőlük, hogy mindannyian formálói vagyunk annak a társadalomnak, amelyben élünk, és még inkább annak, amelyben élni szeretnénk.
2019-ben adtuk át először a SZABAD-díjat, melyet a szervezet fennállásának 25. évfordulóján alapítottunk. Jogvédőként a munkatársaimmal nap mint nap egy igazságosabb és szabadabb Magyarországért dolgozunk, és nekünk is nagy lendületet ad megismerni azoknak az embereknek a történeteit, akik nem adják fel, küzdenek a céljaikért, az álmaikért, az igazságért.
Hogy idén ki kapja a SZABAD-díjat, az még titok, erről egy elkötelezett zsűri fog dönteni. Ám arról te magad is dönthetsz, hogy kié legyen a közönségdíj. Ismerd meg a jelölteket és szavazz a marieclaire.hu oldalán!
Idén a hétköznapi hősök történeteit kilenc kortárs író tollából ismerhetjük meg: Al Ghaoui Hesna, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Nemes Anna, Nyáry Luca, Péterfy Gergely, Seres Lili Hanna, Tompa Andrea. Kiadványunkat pedig Hitka Viki csodálatos grafikái teszik széppé.
Nagy köszönet illeti a Marie Claire-t és a magazin főszerkesztőjét, László Krisztinát, hogy újságíróként szívén viseli a hétköznapi hősök küzdelmeit és segít abban, hogy minél többen megismerhessék történeteiket. Köszönjük a BookR Kids csapatának, hogy anyagi segítséget nyújtott a kiadvány megjelenéséhez, és további nagylelkű támogató-barátainknak, akik segítsége nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy most a kezünkben tarthassuk.
Ne feledd, képes vagy változtatni!
Barátsággal,
Kapronczay Stefi
Fridays for Future
2019 a klímatudatosság éve volt: Greta Thunberg és a hozzá hasonló bátor aktivisták tettek róla, hogy mindenki értesüljön a hatalmas veszélyről, ami bolygónkat, és ezzel a közös jövőnket fenyegeti. Magyarországon is fiatalok álltak a klímamozgalmak élére, többek közt a Thunberg által életre hívott Fridays for Future tagjai, akikről minden generáció példát vehet elszántságból és akaraterőből. Mikor azt tapasztalták, hogy nem akarják őket meghallani a fontos emberek, legyőzték a szerepléstől való félelmüket, és dühüket cselekvésre váltották.
Nem egy trend: a Fridays for Future mozgalom harca a klímatudatosságért
Szerző: Nyáry Luca
Bár a klímaváltozás már évtizedek óta közbeszéd tárgya, csak az utóbbi 2-3 évben sikerült eljutnunk odáig, hogy az ez ellen való törekvéseket, az aktivizmust vagy a zero-waste életmódot már ne csak egy maroknyi, radikális hippivel azonosítjuk. Míg 10 éve leginkább stand-up műsorok csattanójaként került elő a környezetvédelem, mára a mindennapi életünk része, számtalan óriásvállalat vagy gyors népszerűségre vágyó politikus vállalja fel ezt a címkét (akkor is ha csak a látszat kedvéért teszik), és egyre több átlagember változtat a fogyasztási szokásain az ügy érdekében.
Az akkor 15 éves Greta Thunberg még 2018-ban indította útjára az azóta világszerte működő Fridays for Future diákmozgalmat, ami épp olyan gyorsan emelkedett fel, mint amennyire égető a probléma, amivel fel kívánja venni a küzdelmet. Klímatudatosságot hirdető üzenete pár hónap alatt letarolta az egész világot: iskolások milliói vonultak az utcákra a Föld minden országában, hogy a jövőjükért sztrájkoljanak. A mozgalom 2019 januárjára Budapestet is elérte és elszánt fiatalokból megalakult egy csapat, akik azóta is kitartóan dolgoznak a bolygónkért. Ők a Fridays for Future magyarországi szervezői, akik tavaly óta már több, ezres nagyságrendben látogatott klímasztrájkot és megszámlálhatatlan egyéb eseményt hoztak tető alá országszerte, és lassan két éve vezetik a hazai harcot, a legtapasztaltabb külföldi aktivistákat is megszégyenítő profizmussal.
A harc – végignézve a tüntetésekre ellátogató, rózsaszín hátizsákos kislányokon és kutyát sétáltató családokon – erős szónak tűnhet, mégis csak ez írhatja le pontosan az általuk végzett munkát.
Ugyanis az FFF aktivistái nem csak egy törvény vagy néhány ember ellen kell, hogy fellépjenek, de egy, az egész világot átszövő mentalitás ellen, ami tényleg katonás fegyelmet és elhivatottságot kíván.
Ugyan a békés, kellemes hangulatú klímasztrájkok kívülről szemlélve olyan zökkenőmentesen mennek, hogy a feladatuk szinte könnyűnek tűnhet, de a mosolyogva skandáló, molinókat festegető tömeg mögött igazi megfeszített munka húzódik.
A mostanra jónéhány aktív és inaktív csapattagot számláló kezdeményezést, eredetileg két biológus hallgató, Hartmann Johanna és Pribéli Levente alapította – alig pár hónappal Greta első sztrájkjai után. Nekik, ahogyan az összes azóta bekerült szervezőnek, mindig is fontos volt, hogy a környezettudatosan éljenek, de a külföldi tüntetések láttán megfogalmazódott bennük a gondolat, hogy másokat is erre ösztönözzenek. Buru Petra, aki mára már oszlopos csapattag, az első tüntetésre még résztvevőként ment el, de annyira megtetszettek neki a látottak, hogy a második eseményen hivatalosan is beszállt a csapatba, pedig a nyilvánosság sosem vonzotta: „Azért döntöttem a cselekvés mellett, mert miután hetekig olvastam a Gretáról szóló hírek alatt a kommenteket, egyrészt elkeseredtem, másrészt mérges lettem, hogy ennyire nem akarnak hallgatni itthon a fiatalok és a tudomány szavára. Leventéék nem sokkal ezután meghirdették a tüntetést és ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, muszáj legyőznöm a félelmemet a tüntetéssel és a kiállással kapcsolatban, és nem tehetem meg, hogy nem megyek ki…” A többiek is nagyjából hasonlóan viszonyultak a helyzethez, állítja Feig Emma, az FFF egy később csatlakozó tagja. „Egyedül biztosan nem vágtam volna bele. Igazából én csak azt tudom Levi és Hanni nevében mondani, hogy ők aztán nem a legextrovertáltabb emberek, nem is voltak gyakorlott tüntetők, és eleve Debrecenből jártak fel Pestre minden pénteken, szóval valami ott nagyon beütött nekik, hogy hú, ezt csinálni kell.”
Amellett, hogy a szervezők nagyrésze egyáltalán nem volt színpadra vágyó alkat és a rendezvényszervezésben is tapasztalatlanok voltak, sokuknak az iskolával is össze kellett egyeztetniük a tüntetéssel járó feladatokat. Bár mostanra elég tagot számlálnak ahhoz, hogy felosszák a teendőket, azért az egyetemistáknak meggyűlt a bajuk ezzel a „kettős” élettel. Emma, aki időközben elkezdte az orvosi egyetemet, hasonló gondokkal nézett szembe: „Az volt a fejemben, hogy ne már, hogy az egyetem meggátoljon abban, hogy folytassam az FFF-et. Hát meggátolt…” Szerencsére arra is találtak megoldást, hogy ők se essenek ki teljesen a közösségből: aki éppen nem ér rá, de szeretne része maradni a mozgalomnak, az alvó tagként működik benne. Megkapják a fontos infókat, vagy a vállalható feladatokat, amikből tudnak úgy válogatni, ahogy nekik kényelmes.
Márpedig a tüntetések szervezése bőven elég feladatot hagy mindenkinek. Minden esemény több hét vagy hónap felkészülést igényel, és a folyamat is állandóan változik, ahogyan új tanulságokat vonnak le az előzőekből. A mozgalom első éve alatt sok értékes tapasztalatot szereztek, megtanulták, hogy kinek milyen feladatot érdemes adni és hogy mi az, ami igazán megmozgatja az embereket.
„Minden tüntetésen igyekszünk a szakmaibb beszédek közé slam poetry-t, versmondást, valamint éneklést illeszteni, illetve az általunk szervezett zöld programoknál is próbálunk izgalmas témákat, jó előadókat és olyan vitákat tető alá hozni, amik sok embert érdekelhetnek
– mondja Petra. – Figyelnünk kell rá, hogy ne legyen ismétlődő és monoton, amit csinálunk, mert abba könnyen belefáradnak az emberek, még akkor is, ha fontos üzenetet kommunikálunk feléjük.”
A fáradtság, a közönségük elterelődő figyelme egyértelműen egyike a legnagyobb nehézségeknek, amikkel az FFF csapatának meg kell küzdenie. Egyébként sem könnyű feladat hétről hétre valami újat mutatni a tömegnek, de 2020 még ezen a téren is hatalmas akadályt gördített eléjük a koronavírus megjelenésével. Mind jól tudjuk, hogy az emberek hajlamosak csak a közvetlen, azonnali fenyegetésre reagálni, és ezt az idei év is bebizonyította: hirtelen minden más témát leuralt a vírus és a vele járó gazdasági összeomlás. „Környezettudatosnak lenni továbbra is »trendi«, ám érthető, hogy egy közvetlen életveszéllyel járó fenyegetéstől jobban tartanak az emberek, mint attól, ami 20 vagy 30 év múlva történhet a bolygónkkal” – ért egyet Petra. Szerinte az emberek nem veszik észre az összefüggéseket az olyan krízisek, mint egy világjárvány és a természet kizsákmányolása között. – „Azért is pusztít ez a járvány, mert az emberiség minden talpalatnyi természetes élőhelyet beépít, ezáltal olyan fajok kerülnek szorosabb közelségbe velünk, amelyek azelőtt alig találkoztak emberrel, így teljesen más vírusokat terjeszthetnek, mint amikhez szokva vagyunk. Nehéz ez, mert egy közeli, könnyen megragadható fenyegetésről kell megpróbálnunk a fókuszt a teljes képre, az összefüggésekre fordítani.
Mi továbbra is azért dolgozunk, hogy az ökológiai és klímaválságot se felejtsük el, mert még nagyon távol vagyunk bármiféle megoldástól, és az idő ellenünk dolgozik.”
A csapattagok ennek ellenére is reményteljesek a jövővel kapcsolatban, és az idáig elért eredményeiket sem kicsinyítette le a szemükben ez az időszak. Petra hálás az eddigi tapasztalatokért: „Hatalmas sikerként éltük meg a tavalyi évet, mely minden előzetes várakozásunkat felülmúlta. Úgy érzem, érdemben sikerült alakítanunk a hazai közvéleményt egy olyan kérdésben, aminél jelenleg kevés fontosabb van.” Ezt Emma se gondolja másképp: „Igen, én is így érzem, és örülök, hogy mondod, mert én mégis hajlamos vagyok nem megelégedni az eredményeinkkel. Pedig már az is valami, ha senki se néz hülyének, ha elmegyek vásárolni a vászonszatyrommal, nem eszem húst, vagy rozsliszttel mosok hajat. Na jó, a rozslisztes hajmosásnál lehet, hogy hülyének néznének, de az nem látszik.”
A FFF csapata számára a klímatudatosság nem trend, és szerintük nem vigaszdíjakra van szükségünk ahhoz, hogy globálissá tegyük. Bármilyen helyzet elé állítja őket az élet, ezek a fiatalok nem állnak meg. Az egyik leguniverzálisabb célért küzdenek, gyakran mégis árral szemben kell ezt tenniük. Alulértékelt, egykor felülreprezentált hősök ők, akiknek tényleges változások helyett címlapokat és fém szívószálakat ajánlottak fel. De ők nem mennek sehová, amíg igazi eredményeket nem látnak. Mi pedig tartozunk nekik azzal, hogy ne felejtsünk, és ne döntsünk úgy, hogy elmúlt a veszély, csak azért, mert most még nehezen látjuk az összefüggéseket. Bár a munkájuk és a kitartásuk valóban lenyűgöző, az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem lenne szükségünk az áldozatukra. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne csináljunk mártírt azokból, akik szuperhősöknek álltak.
Orosz Bernadett
Aki látta, soha nem fogja elfelejteni Orosz Bernadett fényképeit, amiket azután tett közzé, hogy volt barátja brutálisan bántalmazta őt – már a sokadik alkalommal. Bátor posztjával rengeteg sorstársa nevében szólalt fel, akik azóta is rendre megkeresik őt. Emellett kitartó, önzetlen, bátor, munkájával felhívta a társadalom figyelmét, hogy nézzünk szembe a családon belüli erőszak problémájával, amiről szeretünk inkább megfeledkezni. Orosz Bernadett kálváriája még nem ért véget, mert bántalmazója pert indított ellene, de ő továbbra is elszántan harcol az igazáért, és már egyesületet is alapított a bántalmazott emberekért.
Nincs benne harag, az igazságért küzd
Szerző: Nemes Anna
Csak egy vékony fénycsík szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. Kint halk léptek, kulcsok zaja. A vájár dolgozni indult, a szőke kislány pedig felriadt, mint mindig, ha az apja becsukta maga mögött az ajtót hajnalban. Ilyenkor úgy tudott visszaaludni, ha arra gondolt, mi lesz, ha egyszer nagy lesz. A kislány a fal felé fordult, magához ölelte a takaróját, és elképzelte, hogy amikor nagy lesz, egy nagy házban él majd a férjével, vagy talán nem is egy házban, hanem egy nagy tanyán, és lesz rengeteg gyereke, akár tíz is, vagy tizenkettő, és nagyon boldogok lesznek, bármi is történik. A kislány azt is képzelte, hogy ott, a domb tetejére épült tanyán lesznek tündérek is, akik megvédik őket minden rossztól, és gondoskodnak arról, hogy minden napra jusson egy csoda a családnak. Amikor mindez megjelent a szeme előtt, megnyugodott, és néhány pillanat múlva újra békésen aludt.
A kislány ma már felnőtt nő. A megálmodott domb tetején él egy nagy házban Miskolcon, boldog, hatgyermekes édesanyaként.
A csodákban és a tündérekben annak ellenére is töretlenül hisz, hogy már jól ismeri a poklot. Ő ugyanis az az ember, az a nő és az az édesanya, akit 2019 őszén a felismerhetetlenségig összevert a párja. Bernadett arcán nem maradt ép felület, eltört az orra, letörtek a fogai, és a teste is zúzódásokkal volt tele. A szállodai szoba, ahol bántalmazták, úgy nézett ki, mintha gyilkosság történt volna a falak között. A férfi betörte a kulcsra zárt ajtót, széttörte a tömörfa fésülködőasztalt, Bernadett fejét hol ököllel ütötte, hol a hajánál fogva a falba verte. A nő vére szinte mindenhol ott volt a szobában. Bernadett bűne aznap az volt, hogy előbb ment fel aludni a szobába, mint a párja. A férfi, miközben ütötte Bernadettet, azt mondta neki, hogy azt a szobát élve már biztos, hogy nem hagyja el. Nem lett igaza. Bernadett él, és a történetét nem rendőrségi beszámolókból, nem rokonoktól vagy szomszédoktól, hanem tőle tudjuk. Mert összeszedte minden bátorságát, és kiállt a nyilvánosság elé. Megmutatta, mit jelent a párkapcsolati erőszak, amikor nem definíció, nem statisztikai adat, nem vita tárgya, hanem valóság. Először fotókat mutatott a véraláfutásos, feldagadt arcáról, aztán megszólalt. Nem csak azért, hogy magának kérjen segítséget, hanem azért, hogy azok helyett is kiálljon, akik nem merik megmutatni, mi történik velük a zárt ajtók mögött.
Bernadett ezekért az emberekért küzd nap mint nap. Szinte nincs olyan hét, hogy ne keresnék meg olyan nők, akiket szintén bántalmaznak, de vagy nem kapnak, vagy nem is mernek segítséget kérni. Azt mondja, nem tud és nem is szeretne elmenni a sorstársai mellett. Szerinte az áldozatoknak nem sajnálatra, hanem megoldásra van szükségük, ami Magyarországon egyelőre rendszerszinten hiányzik. Varga Judit igazságügyi miniszternek több javaslatot és kérvényt is benyújtott az elmúlt időszakban, kampányolt Brüsszelben, az Európai Parlamentben, fogadta többek között Katarina Barley volt német igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, az Európai Parlament alelnöke, aki személyesen biztosította a támogatásáról. Bernadett a jövőben kampányt indít annak érdekében, hogy a magyar kormány tegyen törvényjavaslatokat azért, hogy a gyereküket egyedül nevelő szülőket és a gyerekeket hatékonyan meg lehessen védeni az erőszaktól.
A politikusokkal folytatott párbeszéd mellett, több társával együtt létrehozták a BÉKE nevű szervezetet, vagyis a Bántalmazottak Érdekképviseleti Egyesületét. A céljuk a segítségnyújtás mindazoknak, akik azt hiszik, a bántalmazó kapcsolatból nincs kiút és nincs remény, csak tűrés és hallgatás van. Az egyesület alapítói közül többen is bántalmazottak voltak, így elsőkézből tudnak tanácsot adni, hogyan kerülhető el az áldozattá válás, és segítenek abban is, hogy ha már megtörtént a baj, legyen, aki képviseli és segíti a bántalmazottakat.
Bernadett szerint az egyik legfontosabb, hogy az áldozatok ne rekedjenek meg évekig egy bántalmazó kapcsolatban, és ne kerüljön hosszú évekbe az sem, amíg vissza tudják szerezni az önbecsülésüket és a teljesítőképességüket.
Bernadett azt mondja, két hét után tudnia kellett volna, hogy a férfi, akivel kapcsolatban van, veszélyes. Ha visszatekint, ma már tudja, hogy voltak jelek, de akkor fogalma sem volt arról, hogy mire kellene figyelnie. Éppen ezért különböző kampányokkal arra is szeretnék felhívni a társadalom, a szakemberek és főleg az érintettek figyelmét, hogy melyek lehetnek a legelső jelek arra, hogy komoly a baj. Abban bíznak, hogy kitartó munkával elérhető, hogy az erőszakot elszenvedett emberek nem várják meg, amíg a helyzet visszafordíthatatlanul elmérgesedik, és adott esetben az életükbe kerül az, hogy nem mertek és nem tudtak segítséget kérni.
Amíg Bernadett a családon belüli és a kapcsolati erőszak ellen küzd, a saját ügye sem áll meg. A fotók és a látleletek őt igazolják, azt mégsem lehet tudni, hogy az igazságszolgáltatás végül hogyan ítéli meg a történetét. Az már most biztos, hogy a folyamat hosszú lesz, hiszen az első tárgyaláson nem a bántalmazás ügyében hallgatták meg. Ugyanis a férfi, aki brutálisan összeverte Bernadettet, ötmillió forintos kártérítést követel a nőtől, mivel szerinte sérültek a személyiségi jogai, amikor Bernadett a segélykérő posztjában megnevezte őt. Bernadett azt mondja, azt tanulta a szüleitől, hogy hinni kell az emberek jóságában. Nem forgatná vissza az idő kerekét, nem törölné ki az elmúlt egy évet az életéből. Elfogadja, hogy ezt az utat kell végigjárnia. Nincs benne harag vagy gyűlölet, de azt szeretné, ha a bántalmazója végül valódi büntetést kapna, azaz börtönbe kerülne. Bernadett szerint ha nincsenek megfelelő szankciók, marad a magas látencia, vagyis azok, akiket bántalmaznak, nem mernek magukért kiállni, mert azt látják, hogy nagyon nehéz út áll előttük, és nincs garancia arra sem, hogy a végén nem ők járnak rosszul.
Ha a bántalmazott emberek azt látják, hogy a hatóságok nem hisznek az áldozatoknak, hogy újra traumatizálják őket a folyamatos kihallgatásokkal, akkor érthető, hogy csak kevesen mernek megszólalni.
Orosz Bernadett azért is áll ki a nyilvánosság elé a történetével, hogy ne vegye el a reményt a bántalmazottaktól.
Csak egy vékony fénycsík szűrődik be a résnyire nyitott ajtón. A gyerekei alszanak, Bernadett még ébren van. A fal felé fordul, magához öleli a takaróját, a szeme előtt megjelenik egy rönkház a svájci Alpokban, és látja, ahogy a gyerekeivel bemennek az ajtón. Boldogok. A domb tetejére épült házban minden, ami most történik körülöttük, már csupán távoli, tompa zaj a múltból.
Kovácsné dr. Nagy Emese
Kovácsné dr. Nagy Emese rendületlenül hisz az oktatás erejében, és ezzel a hittel sikerült neki az, amire általában nem képes a magyar közoktatás. Igazgató egy iskolában, ahol a hátrányos helyzetű gyerekek sikerrel tanulnak együtt szerencsésebb sorsú társaikkal. Hejőkeresztúron ugyanis egy speciális oktatási program segítségével, kiscsoportos foglalkozásokon kompenzálják a szociális helyzetből fakadó különbségeket. A programot Magyarországon ők vezették be elsőként.
Kovácsné dr. Nagy Emese
Szerző: Al Ghaoui Hesna
Minden, pedagógusként szerzett rossz tapasztalata ellenére Kovácsné dr. Nagy Emese hitt abban, ami sok pályatársa számára most még lehetetlennek tűnik: hogy az oktatással esélyt adhatunk a nehezebb sorsú gyerekeknek, csak meg kell találnunk a megfelelő módszert ehhez. Ezért döntött úgy, hogy a nehézségek ellenére sem hagyja ott a tanári pályát, hanem inkább megreformálja azt. Az általa vezetett hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola mostanra az integrált oktatás mintapéldája lett, ahol kiscsoportos órákon tudják kompenzálni a gyerekek otthoni helyzetéből fakadó különbségeket.
Egy mérnök végzettségű pedagógus, aki a hagyományos tanári pálya egy pontján azzal szembesült, amivel rengeteg kollégája az elmúlt évtizedek során: hogy miközben egyre nagyobb a szakadék a társadalomban, ugyanez a folyamat figyelhető meg a diákok között, az osztályok kis közösségeiben is. Hogy egyre több az olyan gyermek, akiknek a felzárkóztatása szinte lehetetlen kihívásnak tűnik, és hogy a rendszer sajnos nem tud védőhálót dobni azoknak, akik családi hátterük, gazdasági helyzetük, eltérő szocializációjuk miatt kiesnek, kibuknak az oktatásból és elkallódnak, elképesztő hátránnyal indulva a nagybetűs életben. Ez a pedagógus ugyanakkor saját fizikaóráira, és ezek eredményeire is keserű szájízzel gondolt. Azt érezte, hogy miközben folyamatosan fegyelmezni, konfliktust megoldania kell, nem tudja eléggé lekötni, inspirálni, teljesítményre sarkallni sem a gyerekeket. Egy ponton, 2000-ben azt kérdezte magától: vajon akkor érdemes folytatnia a tanítást? Vagy kezdjen inkább egy másik karrierbe? Talán egyszerűbb lett volna a rendszerre fogni vagy épp a saját kudarcaként jó mélyre eltemetni ezeket a problémákat és keresni egy másik állást, más területen.
Ő viszont vett egy mély levegőt, és ahogy a mesék főhőse útnak indul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, így vette ő is nyakába a tudományos világot, hogy megoldásokat, válaszokat, újszerű tanítási rendszereket találjon a problémák kezelésére.
Ez a pedagógus pedig nem más, mint Kovácsné dr. Nagy Emese, a Hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatója. Aki az útján olyan módszereket talált és ötvözött, dolgozott át saját iskolája számára, amelyek azóta száz intézményben inspirálják a gyerekeket és a pedagógusokat, és amelynek eredményei az országhatáron túlra is eljutottak.
A megfelelő módszer felkutatása során az egyik fő gondolata az volt, hogy olyan megoldást találjon, ami kezeli az osztályok rendkívül heterogén összetételét. Tudta, hogy az idő előrehaladtával ez nemcsak Hejőkeresztúron, vagy más, kisebb településeken lesz probléma. „Pár évtized múlva minden második gyerek a mai hátrányos helyzetű családokból kerül majd ki, a társadalom rendkívül színes lesz, és a munkahelyen ennek a nagyon heterogén embercsoportnak kell együtt, csapatban dolgoznia” – fogalmazta meg az okot, ami miatt azt vallotta, hogy a náluk kialakult helyzetre az egész társadalom szempontjából fontos megoldást találni. A másik fontos szempont az volt, hogy a módszer olyan elemeket is tartalmazzon, amelyek által a többnyire a hátsó padban ülő, legkevésbé motivált gyerekek figyelmét is fel lehet csigázni. Ami azoknak is önbizalmat ad az órákon való részvételre, akik egyébként nem mernének megszólalni az okosnak, éltanulóknak titulált osztálytársaik mellett. Sok-sok konferencián, tanulmányúton való részvételnek, és még több kutatás, elemzés, interjú és szakcikk elolvasásának hála végül szembejött Emesével az a módszer, amiről egyből tudta, hogy megoldást adhat erre a sokrétű problémára. „Ez a Komplex Instrukciós Program, a KIP – egy nagyon okosan felépített módszer, amelynek egyik célja az, hogy a feladatokon keresztül megváltoztassuk a gyerekek egymáshoz való viszonyát, kapcsolatát. Ha ezt pozitív irányba mozdítjuk, akkor a lemaradt gyerekek szárnyalni fognak” – nyilatkozta, amikor egyre több újságíró és kolléga kezdett érdeklődni az iskolába elért sikereik titkáról.
A program egyik fő ismérve az, hogy kooperációra ösztönzi a gyerekeket. Ez sokkal több, mint csoportmunka: olyan jellegű közös problémamegoldásra sarkall, amely során a kiscsoport minden résztvevőjének hozzá kell járulnia a feladathoz, ahhoz, hogy azt tényleg véghez tudják vinni. Ilyenkor ugyanis az egymásrautaltság hatására más minőségben kezdenek el a másikkal együttműködni, a másikra tekinteni a csoport teljesen különböző státuszban lévő tagjai. És itt jön a képbe a módszer másik fő ismérve, a státuszkezelés, amely során a pedagógus először is felméri, hogy a közösségben hogyan alakult ki a gyerekek közötti hierarchia. Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a tanulók hosszú távú teljesítményét. A tanárnak ezt figyelembe véve kell kialakítania a csoportmunkát, miközben mindenki felé úgy kommunikál, hogy a hangsúly a pozitív megerősítésen és a jó teljesítmény kiemelésén van.
„Fontos, hogy a pedagógus nagyon figyelje a gyerekeket, és mindenkitől szinte szó szerint ismételje meg azt az egy-egy jó gondolatot, amitől a projekt jobb lett, és mindezt úgy, hogy a csoport többi tagja is hallja. Ennek elképesztő ereje, hatása van”
– magyarázza Emese hozzátéve, hogy szinte minden iskolában a módszer bevezetése után már két hónappal látszódott a pozitív változás. Három év kellett ahhoz, hogy a módszer a mai formáját elérje: „Ennyi év után éreztem, hogy megnyertük a csatát. Mindebben persze az a tulajdonságom is segített, hogy nem adom fel, nem hátrálok meg” – vallja, hozzátéve, hogy lehetetlennek tartotta, hogy ne találjon olyan módszert, amivel sikeressé lehet tenni az oktatást a nehéz körülmények ellenére is. A tanulóik csaknem háromnegyede máig hátrányos helyzetű, minden tizedik gyermek állami gondozott, 10 százalékuk pedig sajátos nevelési igényű. Mindezek ellenére a program bevezetése után először az igazolatlan hiányzások, majd a bukások száma is csökkent. Egy idő után már nem voltak az osztályokban túlkoros diákok, és senki nem került magántanuló státuszba. Az iskolában végzett gyermekek egytől-egyig továbbtanulnak, sőt, a 70 százalékuk érettségit adó intézményben folytatja tanulmányait. Ez a módszer azonban nem csak hátrányos helyzetű gyerekek esetében képes fantasztikus eredményeket elérni. „Sok tanár azt hiszi, hogy ha átlagos vagy jó képességű gyerekeknek nagyon lelkesen és érdekesen elmeséli a tananyagot, vagy éppen erőből áttolja azt, akkor az az óra biztosan hatékony lesz. De felmérések és több mint száz iskola tapasztalata bizonyítja, hogy ez nem így működik. A tananyag akkor megy át, ha a feladatok vitaképesek, ha a gyerek hallja, csinálja, és általa feldolgozott formában el is mondja az anyagot a másiknak. Ha olyan feladatokat adunk, amelyek felcsigázzák az addig motiválatlan gyerekek is. Ha például Petőfi verse az anyag, a jó memóriájú gyereket arra kéri a tanár, hogy szavaljon belőle, a kettes tanulót viszont, ha mondjuk szeret rajzolni, arra kéri, hogy készítsen illusztrációt hozzá. A feladatokat úgy kell minden egyes órára kitalálni, hogy azt mindenki a sajátjának érezze, és a pedagógus minden gyereket be tudjon vonni. Nem mondom, hogy ez nem rengeteg munka. És sok-sok küzdelem, ez tény. Viszont működik!” – magyarázza.
Emese rendíthetetlen hite és vágya a fejlődésre több ezer pedagógust inspirált a saját iskolájában elért első sikerek óta.
A KIP-nek azóta országos hálózata épült, sőt, a határokat is átlépte, és Románia és Ukrajna után Szlovákia és több dél-európai ország iskolája is tervezi a bevezetését. A program módszertanát harminc, illetve hatvan órás tanfolyamon lehet megtanulni, és az oktatók ezután is segítenek a pontos tanrend kiépítésében, utókövetve az iskolákat. Emese, akinek két huszonéves lánya már kirepült a családi fészekből, máig nyakig benne van nemcsak az elméleti, hanem a gyakorlati munkában is, szinte napi 24 órában. „Van, hogy valamelyik tanár este fél 11-kor hív fel, hogy segítsek egy másnapi óra anyagában. Engem bárki bármikor elérhet, ha szüksége van rám, még ha van is, hogy ilyenkor a férjem már mellettem alszik. Már ő is megszokta” – mondja nevetve, olyan lelkesedéssel, hogy egyértelmű: semmilyen akadály vagy félelem nem tántoríthatja el missziójától a mindenre elszánt reformert. Mert nyilván vannak tanárok, akinek nem tetszik, ha tükröt tartanak a mára egyértelműen meghaladott tanítási módszerek elé. „Engem ez nem bizonytalanít el. Mögöttem van egy 100 iskolában kipróbált és működő dolog” – mondja. És amikor arról kérdezem, hogy mire a legbüszkébb, nem a temérdek nemzetközi tudományos előadását és külföldi konferencia meghívását, még csak nem is a Lovagkeresztjét vagy iskolája Prima Primissima díját említi. Hanem azt, hogy ez az apró borsodi iskola Hejőkeresztúron olyan dolgot tudott felmutatni, ami aztán az egész országban elindult hódító útjára, és ami hosszú távon talán az oktatás megreformálására is hathat. Amíg ugyanis Emese a hét egyik felében az iskolaigazgatói feladataira koncentrál, a másik felét Egerben tölti, ahol dékán az Eszterházy Károly Egyetem pedagógiai karán. „Azon vagyunk, hogy meghozzuk a fiatalok kedvét a pedagógusi pályához, ezért nálunk a hallgatói lét nulladik percében elkezdődik a gyakorlat is, óraszimulációkkal” – mondja. Bár a tanárszakos hallgatók országszerte nagy arányban hagyják el a pályát diplomázás után, Egerben sok diák már az első tanítási élmények után azt vallja, hogy a világ legjobb dolga tanárnak lenni. És Emese eközben a módszer újabb és újabb finomításán dolgozik. A koronavírus miatt kialakult helyzet szerinte egyébként is reformra kényszeríti az oktatási rendszert, de nagyon nem mindegy, hogy milyen irányba. Abban bízik, hogy a változás abban segít, hogy újraértékelődjenek az iskolában töltött percek, és ez az értékes idő ne felesleges dolgokkal teljen ezután. De szerinte fontos, hogy ha az online elemek elkerülhetetlenek is lesznek a jövőben, az iskolák továbbra is teret adjanak a csapatmunkának és a szocializációnak.
L. László János
Hatalmas elszántság kell ahhoz, amit L. László János szabadidejében csinál. Megalapította és évek óta szerkeszti a Nyomtass te is! című lapot úgy, hogy cserébe sem pénzt, sem elismerést nem kap. Viszont hajtja a lelkesedés és a hit, hogy a fontos híreknek el kell jutniuk az olyan kistelepülésekre is, ahol most csak állami forrásokból tájékozódhatnak az emberek. Célja, hogy az év végére ezer településen legyen elérhető a közösségi terjesztésre épülő Nyomtass te is!
Komp a másik oldalra
Szerző: Kemény Zsófi
Rég találkoztam komolytalanul komolyabb emberrel, mint L. László János. Komolytalan, amennyiben olyan humorral és könnyedséggel teszi azt, amit tennie kell, amilyen humort és könnyedséget ritkán látni. És vérkomoly, amennyiben kitalálta és felépítette a Nyomtass te is!-t, amit elképesztően lelkiismeretes és következetes munkával folyamatosan táplál is. A Nyomtass te is! kezdeményezést nevezhetjük akár mozgalomnak is.
A Nyomtass te is! mozgalom célja, hogy közérthetően megfogalmazott, független hírek is eljussanak Magyarország kisebb, elzárt területeire, ne csak az állami tévécsatornák híradója és a befolyásolt sajtó.
De nem ám akárhogy történik ez. János hetente akár többször is fogja magát, beül az autójába, Budapesten és vonzáskörzetében felvesz még annyi önkéntest, ahányan beférnek az autóba, és levezet például a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lévő Tiszalúcra, hogy a saját maga által megírt újságot bedobálja a falu postaládáinak jelentős részébe, vagy a járókelők kezébe nyomja.
Elég hirtelen találtam magam én is Taktaharkányban. Az autóban odafele „origamiztunk”, vagyis mindenki összehajtott egyenként legalább kétszáz darab Nyomtass te is! újságot. Ez egy rítusféle a Nyomtass te is! visszatérő önkéntesei között. Rá kellett volna jönnöm magamtól, hogy ha tízesével hajtom össze, akkor gyorsabban végzek, de persze nem jöttem rá. De minek is gyorsabban végezni, ha az embernek van két nyugis órája, és a meló is szórakoztatóan monoton? Az utazás maga nem volt monoton: amikor például az út belefutott egy folyóba, amin komppal kellett átmennünk, még meg is lepődtem. A révésznek is adtunk egy lapot. Maga a lap egy félbehajtott A4-es oldalt jelent, tele közérthetőre egyszerűsített, kis olvasóbázissal rendelkező független sajtóorgánumokból szemlézett hírekkel.
A faluban aztán én a magam introvertált módján dobáltam az újságokat a postaládákba, és fogadtam a házőrző kutyák érdeklődő ugatását. Csak egy járókelőnek mertem személyesen a kezébe adni egy újságot, de annyira kedvesen fogadta el, hogy majdhogynem felbátorodtam. Azért kellene még jópár alkalom, hogy magabiztosan tudjak megszólítani embereket, pedig Jánoshoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartom a személyességet. Hiszen éppen ez a személyesség teszi a mozgalmat ennyire fontossá: a sajtó ne arctalan, online tömegekhez jusson csak el bizonytalan forrásokból, hanem azonnali beszélgetést is lehessen kezdeményezni az országban zajló folyamatokról, eseményekről, és az ezek által meghatározott közös jövőnkről. Persze olyan ember is volt, aki meglátta, hogy mit adtunk a kezébe, és azonnal rettegve, sőt dühösen visszaadta. Szerintem többet tanultam ezalatt az út alatt az emberekről, mint egy pszichológia szakos félév alatt.
János mesél nekem magáról, mialatt sétálunk az üres, békés kis mellékutcán, és dobáljuk a lapokat a postaládákba.
A leggyakoribb mondat, ami elhangzik, az, hogy ne róla írjak, hanem inkább csak a Nyomtass te is!-ről. Én megígérem neki, aztán tovább kérdezgetem magáról, de inkább a válaszai szerénységéből és a saját, állandóan fel-felharsanó nevetésemből tudok meg róla dolgokat.
Volt hippi, katona, tanár, újságíró. Későn ment el egyetemre, de addig is végigtanulta az életét. Figyelt, beszélgetett. Ő is kérdez engem. Mert mindenki és minden érdekli. Közben magyaráz és empátiát sugároz. A nénit, aki sírva jön oda hozzánk, mert megtalálta a lapot, és kérdése van, meg mesélnivalója van, meg sorsa van, egy-két határozott mondattal megnyugtatja. Engem is megnyugtat, már a jelenléte is.
Mert Jánosnak meg Ügye van. Olyan Ügye, amiben annyira hisz, hogy aki látja őt működésben, annak lehetetlen nem hinni benne. Sőt, már azelőtt is, hogy elmenne vele az ember egy „akcióra”. Én hívtam akciónak még a megbeszéléskor, ez pedig megmosolyogtatta őt. Mert ez szerinte nem akció, hanem tevékenység, feladat és szükséglet, de sokkal kevésbé veszélyes és akciódús, mint azt gondolnánk. Ugyanakkor az akció önmagában cselekvést jelent, és amit János és az önkéntesek hétről hétre, évek óta csinálnak, az igenis maga a cselekvés. János még az autóban megkérdezi tőlem, hogy vajon miért lehet az, hogy nem jelentkeznek velemkorúak az akciókra. Hogy mit csinálhatnak ők rosszul? Nyilván semmit. A velemkorúak, a huszonévesek az online-ban élnek, és az a természetes nekik, hogy az internetről tájékozódnak. Meg kell nekik tanítani, hogy az interperszonális kommunikáció az, ahol a mondanivalóra azonnali válasz is érkezik. És hogy a válasznál nincs fontosabb. Mert ha akarunk valamit, de csak nyomjuk bele a másik virtuális orrát, akkor a másik csak el fogja fordítani a virtuális arcát. És lehunyja a virtuális szemét, és homokba dugja a virtuális fejét. De néha nem segít a személyköziség sem. János vezetésével a falunak abba a végébe is a legnagyobb nyugalommal sétálunk be, amitől a legtöbb falubeli óva int minket. Ekkor jövök rá, hogy a kormánypropaganda a falun belül is szakadékokat ás, vagy ha eleve megvannak a szakadékok, akkor mélyíti őket. Semmi veszélyes, semmi negatív, semmi egy icipicit is megfutamodásra ösztönző nem történik ott velünk. Odaadjuk a lapot a mélyszegénységben élő embereknek, és beszélgetünk egymással. Releváns kérdéseket, és okos, értő válaszokat kapunk. A gyerekek büszkén mutogatják a libákat, és kölyökkutyáktól olvadunk szét.
Végtelenül el lehet fáradni a valódi cselekvésben. A hazaúton alig tudtam nyitvatartani a szemem, de érdekesebb volt megbeszélni a tapasztalatainkat a többiekkel, mint aludni. Jó érzés volt, hogy tettem valamit, ami talán kicsinek tűnik, de egyáltalán nem az, mert ha egy út alatt akár csak öt léleknek tudtunk adni egy kevés árnyalatot a fekete-fehéren, akkor már elégedettek lehetünk. János és a Nyomtass te is! önkéntesei tulajdonképpen a valóságot szeretnék visszaadni az embereknek.
Gulyás Márton és a Partizán
A Partizán története meglepő sikertörténet. Az aktivistaként ismertté váló Gulyás Márton akkor hozott létre egy egyre inkább online tévévé váló YouTube-csatornát, amikor egyre-másra lehetetlenülnek el a nyilvánosság csatornái. A Partizán ráadásul a minőségi, kifejezetten sok munkát és odafigyelést igénylő tartalmakra specializálódott, ami nem könnyen megtérülő befektetés. Az idő azonban őket igazolta, hiszen a Partizánnak mára komoly rajongótábora lett, Gulyás Márton pedig magányos aktivistából egy elszánt csapat tagjává vált.
A jótündér vegye el a félelmet
Szerző: Tompa Andrea
Miközben a Partizánról és Gulyás Mártonról szóló írásra készülök, az amerikai elnöki vitáról szóló cikkben feltűnik egy eddig ismeretlen szó: non-partisan, vagyis semleges, pártatlan. Amikor Schőn Edinát, a Partizán produkciós vezetőjét arról kérdezem, hogy számára mit jelent a nevük, két dolgot hangsúlyoz: baloldaliság + aktivizmus. Ebben a sorrendben, teszi hozzá.
A Partizán arcát adó Gulyás Márton korábbi útját inkább a fordítottja jellemezte, az aktivizmus volt a hangsúlyosabb. Van, aki még mindig azt gondolja róla, hogy ő a festékdobáló, mondja Edina, utalva arra, amikor Gulyás 2017-ben festékkel dobálta meg a Sándor-palotát, amiért elítélték. Amikor azt kérdezem Gulyás Mártontól, hogyan látja aktivizmusának korábbi korszakát, azt feleli: kétségbeesettnek és magányosnak.
A Partizán ennek már mind az ellentettje. Közösségi, szerkesztett, megtervezett, végiggondolt. Mintha egy másik agyterülettel dolgoznának: nem az indulat, hanem a gondolkodás erejével. Nemrég egy ismerősöm azt mondta, hogy ebben az országban nincs közmédia, majd arról beszélgettünk, a közmédia feladatait vajon nem a Partizán látja-e el. Schőn Edinától kérdezem, hogy definiálja a csatornát: wannabe online televízió. Vagyis: azzá szeretne válni. Még nincs ott. Jelenleg mégiscsak egy YouTube-csatorna.
Gulyás családjában volt hagyománya az aktivizmusnak. Édesapja filmes, olyan filmeket készített, amelyben a társadalmi érzékenység hangsúlyos, a dokumentumfilmjeit filmszociográfiának nevezte, politikai eszköznek tekintette. Hogy mikor kezdődött Gulyás Márton politikai ébredése, meglepő választ kapok: a rendszerváltáskor. De hát csak négyéves vagy akkor, felelem. A rendszerváltás traumája – a filmgyárból elbocsátott édesapa, akit letaglóz a depresszió, a három gyermeket nevelő, instruktorként dolgozó anya, aki megszakad a munkában – súlyos tapasztalat. Most ez a család támogató módon, büszkén áll mögötte, de ezért meg kellett dolgozni, teszi hozzá.
A következő pillanat egy iskolai élmény, 2002: gimnazistaként viszont már felfogja azt, hogy mit jelent, amikor nem azt a tanárt nevezik ki igazgatónak, akit az iskola és a diákok akarnak, a kinevezett igazgató pedig elüldözi a versenytársakat. Szerveznek egy tüntetést. Ez az első tüntetés, ahova tudatosan megy el.
Milyennek képzeljelek el diákként?, kérdezem. Nagyon sok empátia kellett hozzám, feleli. Ugyanakkor sosem volt úgynevezett balhés gyerek, nem voltak „ügyei”. Csak nehéz. Értem, amiről beszél: mérhetetlen energia, állandó akarás, túlmozgásos attitűd – ezt egy gyerek, egy fiatal ritkán tudja jól csatornázni. Nehezen viseli az intézménybe járást, nem volt könnyű befejeznie az iskolát. Mégis mostanra erősen kötődik intézményekhez.
Rendezőnek készül, majd döbbenten tapasztalja: nem veszik fel. Később felveszik, a tanárok szempontjából a legjobb osztályba, mégsem találja meg a helyét. Azt mondja, túl sok felesleges dolgot tanítottak. Mit például? – Beszédtechnikát. Vicces a válasz. Marci hadar, biztos mondták már neki. De most sem mondott le végleg a rendezésről és a filmről sem.
Van valami, ami mélyen összeköt minket, bár különböző nemzedékekhez tartozunk: a Krétakör.
Ő mindenáron közel akart kerülni ehhez a színházi csapathoz, sikerült is neki. Ott nevelődött, ott formálódott politikai gondolkodása, Schőn Edinával is ott találkoztak. Amikor a Krétakör fejezethez érünk, az addig szépen formált, tagolt mondatok elakadnak, nincs jelző arra, hogy mit is jelent neki (és nekem), és arra sem, hogy milyen veszteség, hogy a Krétakörnek vége. A fordulat és végső politikai ébredés éve számára 2010, az Orbán-éra kezdete. És lassan a Krétakörnek is vége.
Miután kilép a Krétakörből, a kétségbeesett aktivizmus kora kezdődik, a megismételhetetlen, nagy, hangos, kritikai gesztusok kora, amiről ismertté válik. A festékdobálásért 200 napos közmunkára ítélik. Schilling Árpáddal és Vágó Gáborral együtt nemzetbiztonsági kockázatnak titulálják. Tüntetünk értük.
Szoktál félni?, kérdezem, ezt másoktól is meg szoktam. Igen, feleli nyugodtan.
Attól, hogy nem elég jó, amit csinál, hogy rossz döntéseket hoz, hogy kell-e Bayer Zsolttal beszélgetni Trianonról, miközben Bayer szavai súlyos tetteket legitimálnak. Fél attól, hogy nem elég felkészült egy műsorban, hogy valamit nem tud. Ma már inkább bevallom, ha nem tudom. Az is az erősség jele lehet, mondja. A megfélemlítés nem érdekli, a nemzetbiztonsági kockázat sem hatott rá, nevetségesnek tartja.
És egy fontos per következik, amit megnyer (többet is, az Origo és a Ripost ellen), amikor a propagandaújságok a magánéletét viszik színre. Úgy éreztem, felelősségem van abban, hogy pereljek, mondja. És nem akarom eltagadni: egy csomó pénzt is kaptam.
A Partizán Gulyás korábbi csatornájából, a Slejmből nőtt ki és professzionalizálódott. A Partizánban jelenleg úgy 15 munkatárs dolgozik. 2020-ban fordult nagyot velük a kocka, amikor a Covid alatt úgy döntöttek, napi bejelentkezéseik lesznek, vagyis napi egy műsor. Hirtelen óriási vállalás lett ez; előtte hat-hét munkatárs volt és havi négy-öt bejelentkezés. Edina szerint Marci ráérzett arra, hogy most, a Covid alatt lépni kell és lehet. És volt mondanivalójuk. És jöttek a nézők, mondja Edina. Valóban jöttek, az Orbán család vagyona vagy a Kicsoda Soros György műsorok kétszázötvenezres nézettségű videók, a többi is ötven-nyolcvanezer között mozog.
Március óta megduplázódott a csatornára feliratkozók száma.
Meglepő: nézőik 80%-a férfi, és legerősebb korosztály a 18-35 közöttiek, ők adják a nézők 50%-át. A politika iránt ilyen mélységben ők érdeklődnek.
Ugyanakkor Schőn Edina szerint a fiatalok számára nem létező fogalom már a televíziózás, ők ezeket a formákat, csatornákat keresik és fogyasztják.
Kezdetben Edina kockázatosnak tartotta ezeket a hosszú, olykor másfél órás műsorokat, sokszor nem mainstream témákban és vendégekkel. Marci azonban ebben a mélyebb, a közszolgálatból rég kikopott mélyinterjúkban hisz. Exkluzív anyagokra tapint rá, elképesztő munkabírása van, mondja Edina. Ugyanakkor mindenki elmehet bármikor néhány napra, ha elfárad, nyáron egy teljes hónap leállás volt, igazi pihenés.
Edina a csapatot ideológiai diverznek írja le, a kapitalista szemléletű munkatárstól a marxistáig mindenki van, ám nincs sok idő az ideológiai párbeszédekre. A felelősségvállalás, a szolidaritás mentén kovácsolódik a gárda.
A csapatban az egalitárius munkamegosztás fontos szempont volt. S bár Marci feminista, Edina hozzáteszi, hogy azért az irodában nem megy olyan jól a mosogatás, amit szóvá is tett, sőt, azzal fenyegetőzött, hogy bemegy a műsorba és megmondja, hogy nem megy jól a mosogatás az irodában, fiúk! Az egyik műsorról egy kritikában például az szerepelt, hogy a nők marginális pozícióban vannak a férfiakhoz képest, és legfeljebb mikrofonokat adogatnak, ez Marcira nagy hatást tett. Fontos, hogy figyeljenek a külső kritikára és belül is lehessen kritikusnak lenni.
Működésük három lábon áll jelenleg: egyharmad rész jön össze kistámogatókból (az oldalukon látható is, hogy 1500 támogató adott össze 10 000 USD-t), egyharmad pályázatból, egyharmad magánszemélyek, illetve cégek adományaiból, egyszeri nagyobb összegekből. A fragmentált támogatás biztonságot ad, mondja Schőn Edina. Egyelőre nem törekednek semmi értékesíthető termék előállítására (reklám vagy egyéb), ez visszahatna a műsorok függetlenségére.
Amikor Edinától azt kérdeztem, hogy mit kérne a jótündértől, végül is egyetlen dolgot tud megnevezni. Azt, hogy sokan azért nem jönnek el hozzájuk (munkatársnak vagy vendégnek), mert félnek, hogy hatással lesz a karrierjükre. A kérés tehát az, hogy a jótündér vegye el a félelmeket. S hogy egy fiatal munkatárs ne gondolkozzon azon, hogy stigma lesz rajta, ha a Partizánban dolgozik.
És talán még, hogy a csatorna igazi konkurenciává váljon a televízióhoz képest. Több műsorvezető, nagyobb célközönség, diverzebb megszólalók. Ki a buborékból, nagyobb elérhetőség. És hogy ne úgynevezett ellenzéki csatorna legyen pusztán, teszi hozzá Gulyás.
Amikor megkérdezik, hogy hol dolgozom, azt válaszolom: Az ellenállásban. Rózsa Sándornál, mondja Edina. A nagy kihívás szerinte: Rózsa Sándornak lenni, tervezni, aktuálisnak maradni, kiszámítható működést létrehozni.
Benkő Balázs
A 22 éves Balázs igazi hétköznapi hős. A pécsi polgárőr nem akart híres lenni és nem akarta megváltani a világot, mindössze annyit tett, amit nagyon sokan megtehetnénk a mindennapi életünkben: segített egy kiszolgáltatott embernek. Balázs nem tudta tétlenül nézni, hogy egy pécsi hajléktalan férfi elveszíti a viskóját. Neki köszönhetően Jánosnak azóta otthona és munkája is lett – és nem utolsósorban egy új barátja is Balázs személyében.
Ketten maradtunk
Szerző: Seres Lili Hanna
Ülnek a padkán, és nézik, ahogy omlik össze a viskó. Hé – kiáltja az egyik fickó –, ezt az edényt elvihetem? Balázs Jánosra pillant. János biccent. Mellette egy TESCO-s szatyorban ott lapulnak a ruhái.
Furcsa hazamenni ezután. Haza. Balázs haza tud menni. Sétál ki Uránvárosból. Ő, Balázs, pécsi raktáros és polgárőr, hazamegy. Mint sok másik ember a városban ezekben a percekben. De János. Aki elvesztette az otthonát, most már másodszorra. Balázsnak van lakcíme. Jánosnak szatyra van. Sétál kifele, a mellkasát mintha késsel szurkálnák, sétál és nem átkozza a főnökét. Aki anno megkérte, nézzen rá arra az emberre a szőlőhegyen, aki a garázssor falát használva épített egy kis bódét magának. Nézze már meg, hogy minden oké-e azzal az emberrel, aki a szülei halála után hajlék nélkül maradt és így találta fel magát.
Kíváncsian ment oda. Hogy nézhet ki a hely. Milyen lehet az az ember.
Odament, megnézte, jelentette a főnöknek, hogy minden rendben. Aztán este az ágyban, ahogy szokta, végiggondolta a napot. Nincs minden rendben. Ez így nincs rendben.
Három napra rá visszament. János elmesélte az életét. Egyre csak mondta, magától, már kérdések se kellettek, úgy tűnt, érezte, hogy Balázs érdeklődése őszinte. Balázs pedig látta, ezért is ment vissza, hogy Jánosból hiányzik valami. A mogorvaság. Nyitott, kedves, bárki szembejövő megkérdezhetné az utcán, ő készséggel elmesélné az életét.
Elmondott hát mindent, Balázs pedig nem átkozza őt ezért. Magát meg azért, hogy két hónapig két naponta járt hozzá, kenyérrel és tartós étellel. Nem átkozza magukat, hogy beszélgettek, barátok lettek. Pedig akkor most nem képzelné el összeszorult gyomorral Jánost, ahogy egy adomány téli dzsekiben ül az utcán és magában beszél. Nem látná a szemgödreit beesni. Az ujjait és a szakállát a nikotintól elsárgulni. Nem képzelné el, hogy minden éjjel átfázik és a teste egyre hidegebb lesz, mert a lopás veszélye visszatartja a hajléktalanszállóktól. Más szállásra meg nincs pénze. Nem képzelné el, hogy magában mormog, részegen felhördül a főtéren, krákog, hörög, káromkodik, az emberek nem néznek rá, sietnek tovább. Ha nem lesznek ilyen jóban, Balázs most nem képzelné el szúró mellkassal János magányos lesüllyedését.
De elképzeli. Megy hazafelé, nem átkoz senkit, talán a János lábosait is elcsóró viskóbontó embereket se, csak arra gondol, milyen hihetetlen ez, milyen egyszerű. Elveszteni az egyik legtermészetesebbnek hitt birtokodat, a lakhelyed. Mi a franc ez, hogy történhet ilyen, emberek között. Hogy lehet valaki ilyen egyedül.
Talán nincs is annyira egyedül.
Két nappal a viskó lebontása előtt Balázs élőben videózott a Facebookon. Aztán lelkes ismerősei kérésére csoportot is indított. Vannak, akiket érdekel János.
És nemcsak érdekel. Balázs videóját nemcsak lájkolták, nemcsak szomorú fejeket küldözgettek és kommenteltek, hogy basszameg, ez de durva, nagyon gáz, basszus, nagyon sajnálom, ez iszonyatos, szegény ember. Az ismerősök nem pörgették tovább a hírfolyamot. Mint a kiscicás videókat meg a napi híreket, Jánost nem felejtették el rögtön.
Ha segítenek, jó, ha nem, ő akkor is megoldja valahogy. Balázs ül a gép előtt, olvassa a hozzászólásokat, az üzeneteket, tudja, hogy az ígéret, amíg csak ígéret, bár kedves, nem sokat ér. Aztán igen, jönnek a valódi felajánlások, és János kiválasztja a legközelebbit. Hogy ne legyen messze a várostól. Balázstól. A présházhoz biciklit is kap. Macskája is lesz. Ágya is.
Balázs újságírókkal sétál Uránvárosban, mutogat, mesél. Elég nehéz volt ide visszajönni.
De az újságírók kedvesek, ez nem bulvár, ez az Abcúg. Balázs a férfit nézi, ahogy fényképezi János viskójának hűlt helyét. Ő miért nem fényképezte le? A viskót, amikor még volt. Emlékszik még rá, János is, a jófej szomszédok és a bontók is, de ha mindenki elfelejti? Hogy pontosan hogy nézett ki. Milyen volt a tapintása a fóliának, a gumimatracnak a tetőn, a deszkáknak, az ajtóknak, milyen hűvös volt bent, milyen volt a formája, a szaga, a berendezése. János biztos nem fogja elfelejteni, de az emlékeket nem lehet úgy mutogatni, mint egy fényképet. Sajnálom, mondja Balázs, hogy nem fotóztam le. Az újságíró megértően mosolyog, a fotós kattintgat.
János az újságíróknak is elmeséli az életét, mert ők is kíváncsiak. Elmondja, hogy kárpitos volt, elmondja a válását, a lányát, a szüleit, a garázst, ahol először csak a bútorait akarta tárolni, aztán beköltözött, aztán ki, mert nem volt pénz, Józsit, akivel fóliákban aludtak az utcán, azt is, hogy ő mindig fázva ébredt, mert éjjel lerúgta magáról.
Balázs nézi a cikket a neten. Szépek a fotók. Bárcsak itt lett volna ez a fotós, amikor megvolt még a viskó. Így a hűlt helyre az olvasók képzelik oda János régi otthonát, mindenki máshogy. Talán nem baj. Jánosról is jó a kép. Nagyon sötét fotó, csak ott van fény, ahol János: az arcán, amit a ráncok mellett árnyékok barázdálnak, azok közül néz kifelé olyan félig kedvesen, félig szomorúan. Így ír történetet a fotós. János sárgás szürke haja és szakálla mintha pont úgy ölelné körbe azt a mély tekintetű arcot, ahogy a fotós akarja. Pedig a haj és a szakáll volt előbb, a fotós abba látta bele, amit belelátott. Amit továbbadott.
Balázsról is jó a kép, a kunyhó hűlt helyén áll, világos van, ez sem lehet véletlen, világos, de a levelek lehulltak, a graffiti a falon annyira nem szép, hogy tökéletes legyen ez a világosság. Ügyes ez a fotós. Lassan jó lenne újra egy cikk.
*
– Lassan jó lenne újra egy cikk, szeretném, ha írnának majd egyet – mondja Balázs a telefonban. – Voltak megkeresések, többen írtak volna, én még nem akartam, hát most majd lehet, hogy nem is kellek. Lehet, hogy azt mondják majd, ha akkor nem akartad, pedig mi ott voltunk, most már késő.
Rázom a fejem, fülemen a telefonnal.
– Szerintem – mondom biztató mosollyal – ez egy nagyon jó történet. Bocsánat, de – teszem hozzá – jó anyag egy újságírónak, mindig is az lesz, ne aggódj, nem sértődnek meg. Most hogy van János? – kérdezem, mert az abcúgos cikk másfél éves.
– Tavaly óta nehezebb – mondja Balázs. – Mi vesszük neki a gyógyszereket, de egyre nehezebben bírjuk.
– Kik? Maradt egy kis csapat, aki segít?
– Ketten maradtunk.
Balázs és a férfi, akié a présház. Akinek gyereke lett, így kevesebb ideje. Nem adják fel, tervben van egy otthon is. Tervükben. Van itt két ember, elsősorban egy, a fiatal pécsi Balázs, aki vigyáz a középkorú, beteg, utcaseprőként dolgozó pécsi Jánosra. Őrangyal. Esetlenül dicsérem a telefonban, milyen szuper, amit csinál, a munkahelyet is kiharcolta neki, elvitte a céghez János orvosi papírjait, hogy megértőbbek legyenek vele és hagyják söprögetni a játszóteret négy órában. Bárcsak több olyan ember lenne, mint te.
Leteszem a telefont, nézegetem a jegyzeteimet.
Azt is mondtam, mennyire örülök, hogy írhatok róla. Mennyire jó, hogy a TASZ jelölte erre a tökéletesen neki való díjra, mennyire jó, hogy a Marie Claire helyet ad ezeknek a történeteknek. Talán még sincs veszve minden.
Bambulok a jegyzeteimre, és naivan elképzelem azt az ideális világot, ahol hosszú gólyalábakkal átlépjük a köztünk nyílt szakadékokat. Ahol nem ilyen elképesztő, hogy egy huszonegy éves ember nemcsak odamegy, segít is. De elképesztő, és nekünk ezzel kell kezdenünk valamit. Megírni, lefotózni, jelölni, helyet adni, megosztani. Támogatni. Lecsukom a laptopot. Jó beszélgetés volt, lesz mit megírnom. A lebontással kezdem.
Kunetz Zsombor
2020 fájón megmutatta, hogy mennyire igaza van Kunetz Zsombornak, aki évek óta küzd az egészségügyi ellátás reformjáért. Az eredetileg mentőorvosként dolgozó Kunetz bátran megtörte a hallgatást, és nyíltan beszélt a rendszer visszásságairól, köztük a hálapénzről. Ezzel szembekerült saját kollégáival is, az élet azonban őt igazolta, és az orvostársadalomban is egyre többen vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan egy átláthatóbb, hatékonyabb egészségügyért emelnek szót.
Kunetz Zsombor
Szerző: Péterfy Gergely
Ha kíváncsi vagy arra, ki milyen ember, fordulj az ellenségeihez. A magyar maffiaállamban sem osztogatják a „hazaáruló” jelzőt csak úgy, azt azért ki kell érdemelni, hosszú, áldozatos munkával és kíméletlen igazságkereséssel. Sok hazugságot kell érte leleplezni és sok tyúkszemre kell rálépni hozzá. Sokan vagyunk, akik tudjuk: ma „hazaárulónak” lenni a NER-ben kifejezetten kitüntetés és megtiszteltetés, csak a legkiválóbbaknak jár. A NER egyik ostorának számító szennylap Kunetz Zsombort azért nevezi hazaárulónak, amiért a magyar egészségügyet bírálja, idézem: „ahelyett, hogy a magyar egészségügy javításán dolgozna, minden tettével rombolja azt, mert azokat is eltántorítja, eltávolítja a magyar egészségügytől, akik tennének érte, akik azért lettek magyar orvosok, hogy magyar embereket gyógyítsanak.”
Értem. Világos. Magyar orvosnak magyar beteget. És eltántorul beteg is, orvos is. Nem azért tántorul el, mert a rendszer velejéig rohadt, mert feudalizmusba gyökerezett Kádár-kori domíniumok törzsközösségi rendszere, törzsfőnöki előjogokkal, saját kis enklávékkal, nem azért, mert a hatásfoka egy légyfinggal verseng és mert értelmetlenül nyeli a közpénzt, miközben egészségügyi mutatóinkkal sereghajtók vagyunk Európában, nem azért, mert a lopás és a kéz-kezet-mos elv működteti, nem azért, mert aki csak egy kicsit is belelát, hanyatt-homlok menekül belőle, ha szakmai önbecsülést, tiszta lelkiismeretet, tisztességgel keresett pénzt akar – nem. Azért menekül el belőle, mert Kunetz Zsombort olvassa.
Érdekes, önleleplező érvelés, amely tökéletesen rávilágít arra, hogyan működik ma Magyarország.
Nem az a baj, ha valami reménytelen, működésképtelen, nevetséges és bűnös, hanem, hogy ha valaki ki meri ezt mondani.
Kunetz Zsombort úgy dicséri a sunyi ellenség, hogy észre sem veszi, a mondatával mennyire megemeli. Szóval Kunetz hazaáruló. Aki leleplezi a rendszer rohadtságát, aki szembesít a működésképtelenségével, aki rávilágít arra, hol van a suskus, a mismásolás, hol van a csalás, a lapítás, a hozzá nem értés, a pozícióféltő dilettantizmus és a feudális úrhatnámság, az nem lehet más, csak hazaáruló. Kedvelem ezeket a hazaárulókat, a hazaáruló írókat, művészeket, színészeket, újságírókat, bloggereket és mindenkit, aki csak egyszerűen veszi magának a bátorságot, és kiáll a véleménye mellett, nem húzza be a nyakát, nem ijed meg és nem dönt úgy, hogy „nem szól szám, nem fáj fejem”. Pedig fejfájásra bőven lenne ok. Jönnek a perek, az áskálódás, jön a NAV, jönnek a „független” bíróságok, a „független” rendőrség, jönnek a kommentelők, akik természetesen nem bértrollok, hanem mind becsületes magyar emberek, akiknek joguk van a véleményükhöz. Jön az egész huhogókórus, a megfélemlítés, a fenyegetés. Van, aki úgy dönt, inkább befogja. Jobb ugyan semmi nem lesz, jutalmul csak ekkor is rúgás jár, de van, akinek ez is megéri. Legalább nem fáj a fej. De van, aki úgy dönt, hogy inkább kibírja.
Kunetz Zsombornak bőven van oka a fejfájásra. A blogját a Világgazdaság oldalán kezdte, majd átvitte a (régi) Origóhoz, most a 444.hu-nál lehet olvasni.
A magyar egészségügy minden szegletét ismeri, rezidensként, mentősként, a motoros mentőszolgálat létrehozójaként, klinikavezetőként bőségesen volt alkalma kiismerni a rendszer működését – vagyis működésképtelenségét, és volt hozzá bátorsága és kitartása, hogy feltárja, nevén nevezze és érthetően, élesen, pontosan megfogalmazza.
A Röntgen átlát a rendszeren, belát a bőr alá és kockázatos működtetni. Egy hazugságra épülő rendszerben kimondani az igazságot kockázatos dolog.
Umbriában vagyok, amikor felhívom, a reggeli köd épp akkor száll fel. A főtéren a kávézó teraszán harmatos a fémasztal. Kávézom, és kihangosítom a telefont, hogy le tudjam jegyzetelni, amiket Kunetz mesél, mellettem, a posta, a posta előtt maszkban social distancingelő olaszok furcsálkodva pillantanak rám. Mi az ördögről beszélnek ezek és milyen nyelven? Kunetz épp azt meséli, hogy azért perelik, amiért „egészségügyi szakértőnek” nevezi magát. Mert valaki, aki orvos is, mentőzött is, hogy a többit ne is mondjam, de nem azt írja, ami a rendszer szája íze szerint való lenne (tényleg, mi is lenne az? vajon hogy néz ki egy NER-barát egészségügyi blog? Boldog betegek karikázzák bugylibicskával a disznótorost egy hófehér kórteremben, elégedetten mosolygó nővérek és orvosok gyűrűjében?), szóval nem nevezheti magát a bíróság szerint egészségügyi szakértőnek, mert csak. És hogy viszonyul hozzád a NER – kérdezem, éles nevetés a válasz, de nem keserű kacaj. Vidám és harsány kacaj. Én is csak röhögni tudok, hogy viszonyul hozzád a NER, bakker, két hete költöztünk ki Olaszországba, pontosan tudom, hogy viszonyul a NER bárkihez, aki nem a csicskája. Rádmászik a görénymédia és telefing, hörgő trollok dörömbölnek az üzenőfaladon és a postaládáidban mocskolódó üzenetek landolnak, kiszorítanak a nyilvánosságból, elzárnak az állami forrásoktól – de mivel cáfolni nem tudnak, az erejükből csak a köpködésre futja. Tulajdonképpen már vesztettek, csak még nem tudják. Vagyis valószínűleg már tudják, ezért vicsorognak ennyire. A posta előtt várakozó olaszok, ahogy meghallják a nevetésünket, rám mosolyognak. Megtanultunk idén maszkban mosolyogni, szemmel, az ember erősebben hunyorog, minden mimika a szem körüli ráncokra terhelődik, résnyire szűkülnek a szemek, redőződnek a homlokok. Ha nevetnek, mindegy is, miről beszélnek. Nevetnek, mert szabadok. Csak a szabad ember tud nevetni, tudtátok? Furcsa összefüggés.
Soha nem tudtam mit kezdeni olyan emberekkel, akiket nem háborít fel az igazságtalanság, az ostobaság és az erőszak. Aki képes az erőszakot és az igazságtalanságot tűrni, azzal nincs közös részhalmazom. Nincs közös szavunk, nincs közös hanghordozásunk, nem tudunk egymás mondataiba kapcsolódni. És végképp nem tudunk együtt nevetni. Ráadásul nem így: két hazaáruló, derűvel és felszabadultan, mert tudja, hogy igaza van, és tudja, hogy ez az igazság úgyis győzni fog.
Lakatos Attila János
Lakatos Attilának sikerült az, ami rajta kívül sajnos csak nagyon kevés fiatalnak sikerülhet ma Magyarországon. Állami gondozásban felnőve, romaként jutott be az egyetemre, azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a sztereotípiákat nem tudja maga mögött hagyni. Származása miatt most is folyamatosan tapasztalja a megkülönböztetést, például amikor rendszeresen igazoltatják a rendőrök az utcán, de soha nem hagyja annyiban a dolgot. Eljárásokat indít a jogsértések miatt, és már Brüsszelben is felszólalt a kirekesztő gyakorlatok ellen.
Mindenkiért harcol
Szerző: Karafiáth Orsolya
„Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” (József Attila: Levegőt – részlet)
Lakatos Attila János fiatal egyetemista, szociális munkásnak készül. Szabadidejében rendszerint tanul és olvas, és már a gimnázium mellett is dolgozott. Eddig több mint ötven alkalommal igazoltatta a rendőrség. Nézték már terroristának, bevándorlónak, bajkeverőnek, tolvajnak. Vagy nem is nézték semminek, hiszen okot nem adott az intézkedéshez. A bőrének a színe elég volt.
„Csak a rendőrség tanácsát – miszerint minden egyes esetben feljelentést kell az áldozatnak tennie – fogadtam meg, amikor elkezdtem elindítani az eljárásokat ellenük. Hogy legyen nyoma a jogsértéseknek” – mondja. És bár sok idejébe, energiájába és gyakran – mivel a hatóságok még nincsenek felkészülve a hasonló eljárásokra – pénzébe is került már a küzdelem, amit a környezetében is sokan szélmalomharcnak tartanak, ő nem adja fel.
„Segítek összegyűjteni az eseteket, hogy a jövő szakemberei, a történészek, szociológusok és az emberjogi szervezetek képviselői szembesüljenek ezekkel a feljegyzésekkel. Lássák, hol éltünk, hol próbáltunk mindennek ellenére boldogulni.”
„Az intézetben, ahol gondoskodtak rólam, minden évben megállapította egy szakértőbizottság, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Szerintük hatvan az IQ-m” – meséli. Attila egy kilencgyerekes roma család legkisebbjeként, édesapja öngyilkossága után, még csecsemőként került állami gondoskodásba. „Amikor a cigány szót hallom, összerándulok – mondja. – Nem tehetek róla, ez egy zsigeri reakció, talán mert egészen kicsi koromtól mindig gyűlölettel, lenézéssel átitatva hallottam. Büdös cigányok, lusta cigányok, buta cigányok. Az intézetben a felügyelők és a dolgozók is sokszor így beszéltek a fejünk felett. Nem viszitek majd semmire, mehettek árkot ásni, már ha épp nem a börtönben csücsültök! Szégyelltem, hogy cigány vagyok, sorscsapásként, Isten büntetésének tartva, hogy barna a bőröm és sötét a hajam. És már gyerekként éreztem az intézeten kívül is az örökös kívülállást. Kimentünk a faluba sétálni, a rendőrök meg árgus szemekkel figyeltek minket és egyáltalán nem kedvesen szóltak hozzánk. Miért tehetik ezt meg?!”
Még egy felnőttnek is szüksége van a megerősítésekre, hát még egy gyereknek. Főképp, ha a támogató szeretetet otthon nem kapja meg. Az önbizalom, az önbecsülés az alapja annak, hogyan gondolkodunk önmagukról.
„A szidalmak és a megvetés elől már kisgyerekként a könyvtárba menekültem. A szótárakat, lexikonokat bújtam, próbáltam minél többet és többet megismerni a körülöttem lévő világból.”
Az intézetben voltak ugyan képzések, de ezek nem adtak teljes értékű szakmát, betanított segéderőként dolgozhatnak azok, akik elvégzik ezeket. Varró munkásként, kerti munkásként. Ezekhez nem kell kreativitás, nem kell gondolkodni, csak csinálni, mint egy robot. „Amikor nyolcadikosok-kilencedikesek voltunk, a pályaválasztás kapcsán is igyekeztek minket letörni. Hogy ne higgyünk túl sokat magunkról, amit most tanulunk, az a rendes iskolában a harmadikosok szintje. Hát persze, hiszen mindannyian értelmi fogyatékosok voltunk.” Mégis a pályaválasztás volt a mérföldkő Attila számára, ugyanis a nevelőtanára rávette a gyámját és az igazgatót, hogy engedjék továbbtanulni. Volt az intézettől háromszáz méterre egy szakmunkásképző, felmerült, hogy odamehetne vendéglátós növendéknek. „Az igazgató figyelmeztetett, ha elvérzek, ha nem bírom a tempót, azonnal jövök vissza kerti munkát tanulni. De megálltam a helyem, csupa négyes-ötös osztályzatokkal. Így aztán hamarosan két szakmunkásbizonyítvánnyal elkezdtem dolgozni egy velencei üdülőben, felszolgálóként.” De hamar kiderült, a munka csak fizikailag kötötte le, szellemileg nem, így a felszolgálás mellett sikerült az érettségit is letennie. Rengeteg korrepetálásra volt szüksége, de a tanárok az intézetből segítettek. Az egyik tanár a matematika házifeladatokban, a másik az angoltanulásban. „Nulláról kellett szintre hoznom magam, de behoztam az összes lemaradást. Minden szabadidőmet a tanulás töltötte ki.”
„Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim, hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasok, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, és a világ erőtleneit választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse az erőseket, és a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse, hogy senki ne dicsekedjék őelőtte.” (1 Korinthus 1:26-29)
Hogy mi segített a nevelők felkarolásán kívül? „A kereszténység, a Jézusba vetett hitem. És az, hogy láttam sok igaz keresztényt magam körül, becsületes, tisztességes embereket, akikre hasonlítani szerettem volna. Sok párhuzamot látok Buddha és a saját sorsom között. Ő ugyan gazdag indiai hercegi család sarjaként találkozott a szenvedéssel, egy zárt világból kilépve szembesült a halállal és a szegénységgel, én pedig már kisgyerekkorom óta nézem a világ valódi arcát, de az, hogy segíteni szeretnék én is, és valamiért mások is direkt engem keresnek meg a fájdalmaikkal, azt érzem, összeköt bennünket. Nem tudom elfordítani a fejem, ha igazságtalanságot, bánatot látok, és van körülöttem mindkettőből elég. Úgy érzem, bátran keresnek meg engem, megosztva nagyon felkavaró történeteket is, a szerelmi csalódástól az erőszakig. Együtt keressük aztán azt, hogy mi hol hibázhattunk, és együtt próbáljuk elfogadni a tényeket, hogy továbbléphessünk. Hogy ehhez bennem valamiféle erős képesség van, az, hogy ilyen nagy az empátiám indított arra, hogy megpróbáljam jobban megérteni mások belső mozgatórugóit. Ehhez nagy segítségem a Biblia, a pszichológia és az irodalom. A versek mindig velem vannak, főképp József Attila soraival tudok azonosulni. Talán mert a sorsunk sok ponton érintkezik. A figyelem nagy ajándék, tudom. Igyekszem a figyelmemmel, odafigyelésemmel is segíteni.”
Attila egyedül ült a sülysápi váróteremben, mikor egyszercsak a fülébe üvöltöttek: Igazoltatás! (Egy az évente közel 20 millióból, ami után az adataidat – persze jogszerűtlenül – fél évig őrzik.) Mindhárom kijáratot elzárták. „Ilyen félelmetes lennék, hogy ekkora erőkkel kell felvonulniuk ellenem?! Vagy vegyük a Gellért téri igazoltatásom esetét. Utólag a két rendőr rengeteg különféle indokot hozott fel. Maga a helyszín! A hátizsák! A kócos hajam! A lapos pillantásom! Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy értsük, a rendőrség mindössze az emberek szubjektív biztonságérzetét próbálja növelni: elég látványos egy hozzám hasonló fiúval elbánni.”
Amikor Attila három évig a repülőtéren dolgozott utaskísérőként, a csarnokban egy részeg orosz horogkeresztes zászlóval hadonászott, a rendőrök pedig csak rádióztak, nem tudtak lépni. „Azaz de. Igazoltattak engem” – mondja. Vagy amikor a vonatra nem akarták felengedni. „A kalauz elképesztő hangnemben beszélt velem, nem hagytam annyiban, leszállván jelentettem az állomásfőnökségen az ügyet. Egyedül indítottam meg az eljárást, ügyvéd nélkül az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál, ahol négy hónapon át vizsgálták az ügyet, és megállapították a jogsértést. A MÁV megtámadta a határozatot, de bíróság előtt is elvesztették a pert. „Arra próbálom felhívni az embertársaim figyelmét, hogy igenis el kell indítani ezeket az eljárásokat. Mert a dokumentáláson kívül is vannak eredmények. Itt, ahol lakom, a tizedik kerületben érezhetően csökkent a vegzálások száma!” Persze kellett hozzá Attila botrányos – és dokumentált – esete. Egy tanárával ketten épp vásárolni indultak, amikor hat rendőr állta az útjukat. „Kipattantak a kisbuszból, hogy igazoljuk magunkat. Miért, kérdeztem én. Na, akkor motozás. Van-e nálunk szúró-vágó eszköz?! Egyetemisták vagyunk, nem így intézzük a konfliktusainkat, feleltem. Erre ki kellett pakolnunk a zsebeinket, átvizsgáltak minket. A tanáromnak levetették a zokniját is. Fenyegettek, hogy fogdára visznek. Azzal is megfenyegettek, hogy beszállíttatnak a pszichiátriára, és ők majd tanusítják, hogy ön- és közveszélyes vagyok.” Az eljárás nyomán hatból két rendőr leszerelt végül, és bár lassít a rendőrkocsi, de ha látják, hogy nincs okuk igazoltatni, mennek is tovább.
„Amúgy is iszonyú éles konfliktusok vannak a többségi társadalom tagjai és a romák között, a rendőrség ezekkel az igazoltatásokkal csak erősíti ezeket – mondja Attila. –
A sztereotípiák rögzülnek és az árkok mélyülnek. Kerülni kell a cigányokat, látjátok?! Veszélyes bűnöző mind! Nem hagyhatjuk, hogy így legyen!
Ki kell kényszeríteni a folyamatos nyomásgyakorlással, hogy figyeljenek ránk, és ne diszkriminálhassanak senkit. Látom, hogy a hatóságok, a bírák sokszor először szembesülnek azzal, mennyire megalázó ez az egész, mennyire fáj egy-egy ilyen eset, milyen mély nyomokat hagyhat, és mennyire megnehezíti az életet, ha folyamatosan azzal kell szembesülnöd, hogy csak másodrangú állampolgár lehetsz, akit nem véd a jog. Egy-egy ilyen ügy arra is jó, hogy a párbeszéd elinduljon.”
Attilának többen – még a sorstársai is – javasolták már, hogy hagyja abba a küzdelmet. „A legszebb tanács az volt, mikor azt tanácsolta nekem egy egyébként jóindulatú ember, hogy járjak talán öltönyben. És próbáljam meghúzni magam, akkor biztosan békén hagynak majd. De nekem épp az a célom, hogy hirdessem: se a bőrszíned, se a ruházatod nem lehet ok arra, hogy jogtalanul bánjanak veled. Azért küzdök, hogy senkit ne vegzálhassanak feleslegesen!”
Tasi Roland
A favágóként dolgozó Tasi Roland 2019-ben olyan feladatot kapott, amiről azt gondolta, hogy bűn lenne végrehajtani. Egy óriási, öreg platánfát akartak vele kivágatni, de ő inkább a nyilvánossághoz fordult, hogy megvédje a hatalmas eszmei értéket képviselő fát. Nemcsak a platánt sikerült megmentenie, hanem azóta szinte mozgalommá szervezte a fák védelmét. Több értékes fa elpusztításával szemben is fellépett, és másokat is arra buzdít, hogy védjék a természet csodálatos értékeit, mert szerinte a változás mindig kicsinek tűnő dolgokkal kezdődik.
A fák doktora
Szerző: Háy János
Ki ne szeretne olyan világban élni, ahol nem háborúznak, hanem szeretkeznek, ahol a katonák a békét védik, persze fegyvertelenül, a vadászok az állatokat, a favágók a fákat. S mit ad isten, egyszer a favágó tudására, sőt a fák fölötti hatalmára oly büszke fiú – ha nem lenne igaz a történet, azt mondhatnánk, hogy népmesehős – egy hatalmas platán előtt úgymond leteszi a fegyvert, és a nagyhatalmú cég képviselőjével szemben, aki megbízást adott a fa elpusztítására, védelmébe veszi a fát. Kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy egy ekkora értéket elpusztítsunk, mert bár a nagyhatalmú cég bevételei mérhetetlenek, de egy bevétellel biztosan nem rendelkezik: az idővel, azzal a száz vagy százötven évvel, ami ebben a fában benne van. Erre jött rá ez a faápoló, hogy ha fát irt, az életünk tanúit irtja ki, ha fát irt, életet irt. Igaz nem sikolt a levegőbe egyetlen fa sem fülsértő hangon, mikor a fűrészgépek nekiesnek, de akinek van füle a hallásra, hallja, hogy feljajdul.
Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, ezt dúdolom magamban.
Megyek az én hősömhöz, egy Budapest melletti faluban, nem pusztán erdő mellett lakik, hanem konkrétan az Erdő utcában, hát hol is lakhatna egy ilyen fadoktor. Egy fiatal férfi nyit ajtót, harmincon innen, naivitáson túl.
Kutya, macska, egyelőre albérletben, de tele tervekkel, legfőképp, hogy olyan életet tudjon kialakítani, ami a lehető legkisebb mértékben okoz sérülést a világnak. Fák ápolásából él, de nem csak fát ápol, hanem fatulajdonost is, mondjuk úgy, beavatja abba a világba, ahol a fák élnek, s hogy miért érdemes megtartani azt, amit még meg lehet, hogy miképpen kell irtás helyett átállni az ápolásra, hogy az embernek sem vágjuk le a fejét, ha mondjuk vakbélgyulladása van. És hisz az igazság erejében, s a vele történő események őt igazolják. Az emberek nem hülyék, csak a politikusok, meg az üzletemberek gondolják azt, hogy minden szart le lehet a torkukon nyomni, de igenis van pillanata az igazságnak, ami adott esetben egy fiatal faápoló képében betoppan a fatulajdonosok kertjébe.
Beszélgetünk, szóba kerülnek olyan dolgok, amelyek túlmutatnak a racionális gondolkodáson, amelyek ugyanakkor mégis vannak, és a legracionálisabb ember is érzékel olyat a világból, ami nem írható le a kétszerkettő józanságával. Nem szeretem a spirituális maszlagot, főként annak a lebutított változatát, de nem lépünk át határt, nem kerülnek szóba valóságtól elrugaszkodott gondolatok, ott vagyunk a fák körül, és mert minden mondat mögött van egy foghatóság, a szavak nem szállnak el a mákonyos világlátás erdejébe, ahol izzószemű önjelölt messiások osztják az észt. Az épített világ reprodukálható, a romos kastélyok újraépíthetők, csak pénz kérdése, de ha kivágsz egy fát, könnyen lehet, már nincs időd megvárni, hogy másik nőjön helyébe. A természet erősebb az épített világnál, mert nem az ember pumpálta bele az erőt, hanem a teremtés.
Hallgatom ezt a véletlenül közelembe sodródott népmesehőst, hogy mennyire egyértelmű neki, hogy van élet a fogyasztáson túl, sőt csak úgy van élet mindenki számára és valójában a Föld számára is. És hogy alapvetően élni akarunk és nem gátlástalanul fogyasztani.
A nagymamám jut eszembe, amikor megmutatta a disznóólak mögött a korhadt diófát, aminek már évek óta nem volt esélye a túlélésre, de egy élő ág mégis megtáltosodott és benőtte a régi fa korhadását. Akkor mondta azt a persze közhelyes, de ott a fa előtt mégis olyan felemelő mondatot, hogy az élet élni akar. Hallgatom az Erdő utca lakosát, a fák doktorát, aki épp abban az egyértelműségben van és abban akarja megerősíteni magát, amiben a nagymamám mondata volt. Ő nem fog a pusztítás szolgálatába állni, s minden erejével azon lesz, hogy meggyőzze azt, aki pusztítani akar, ne tegye. Meggyőzze, ez fontos, mert ő nem hatalom, aki kényszeríteni akarna és tudna, bár a legfőbb hatalom, az élet megbízólevele van a szívében. Nem akar többet, mint, amit tud, nem akarja egy személyben megváltani a világot, de ott, ahol ő van, azt a példát akarja felmutatni, amit jónak lát. S mi tagadás, ez a legtöbb, amit egy ember megtehet. Erdő mellett jó lakni, mert nem kell feltétlen fát hasogatni, mert közelebb a világ, amiben ott az erő és az élet, s ha hagyjuk, hogy ez vegyen körül bennünket, ahogy a dalban van, biztosan könnyebben ölel meg bennünket az, aki szeret, s könnyebben öleljük meg mi is azt, akit szeretünk.
Fotók: Rubi Anna és Pivarnyik Balázs (TASZ)
Grafika és layout: Hitka Viktória
TASZ munkatársai
Kapronczay Stefánia – Ügyvezető igazgató
Velényi Réka – Szabad-díj projekt koordinátor
Kertész Anna – Kommunikációs vezető
Bognár Zoltán – Fundraising vezető
Márffy Anna – Fundraising munkatárs
Tasnádi Kata – Kommunikációs munkatárs
Medvegy Gábor – Kommunikációs munkatárs
Infó: www.tasz
