Civilek reflektorfényben: ismerjétek meg a TASZ első SZABAD-díjának jelöltjei

2020. január 29. |

Májusban az idén 25 éves TASZ először osztotta ki Szabad-díjait olyan civileknek, akik a mindennapokban egy szabadabb Magyarországért dolgoznak. Sérült gyerekeikért küzdő édesanyák, kórházi ágyakat gyűjtő férfi és a rendszerrel szembeforduló bíró is felkerült a legszabadabb magyarok listájára.

A szabadság ünneplése épp akkor válik a legfontosabbá, amikor korlátozzák szabadságjogainkat. Ha a gyerekünk lakhatása nem megoldott, ha beteg rokonaink nem kapják meg a megfelelő ellátást, ha nem tudunk a nekünk járó alapvető jogok szerint élni, dolgozni és szeretni. A TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) Szabad-díjának jelöltjei is többnyire ennyire „egyszerű”, személyes motivációktól vezérelve vágtak bele munkájukba, privát ügyeik aztán szép lassan társadalmi küldetéssé duzzadtak. Májusban azért szólították őket a Budapesti Francia Intézet színpadára, hogy nem ritkán piszkosul nehéz, vagy épp kilátástalannak tűnő munkájukért elismerésben részesüljenek.

Mindent a gyerekért

Schilling Magdolnával ott voltunk a tárgyalóteremben, amikor a bíróság másodfokon ítélkezett súlyosan és halmozottan sérült gyereke ügyében. Végleges ítélet azóta sem született, Magdolna – az újpalotai Értelmi Fogyatékosok Napközi Otthonába járó többi ápolt szüleivel együtt – viszont továbbra is fáradhatatlanul harcol, hogy a 6-7 hónapos csecsemő értelmi szintjén lévő 35 éves fiának méltó lakhatást biztosítson, ha ő már nem lesz képes ápolni. Mert amíg bírja, minden egyes nap hazaviszi Ferit a napköziből, kortyonként itatja, ha kell, megborotválja, izmait megfeszítve vezeti a nehézkesen járó fiú lépteit a lakásban.

„Addig él a gyerek, ameddig én élek”

„Addig él a gyerek, ameddig én élek”

A súlyos, halmozottan sérült személyeknek többnyire két lehetőségük van: vagy saját életét feladva otthon ápolja őket valamelyik hozzátartozójuk, vagy mindentől elzárt vidéki tömegintézményekbe száműzik őket. Utóbbiak felszámolása ugyan elviekben már zajlik, a jó alternatívát jelentő támogatott lakhatás egyáltalán nem számol az otthon ápoltakkal. Az egyik fővárosi napközi otthon lakóinak idős szülei összefogtak, és a TASZ segítségével pert is indítottak, hogy méltó életet biztosíthassanak gyerekeiknek – akkor is, ha ők már nem lesznek.

A nyugdíjas korú édesanyák – akiket Magdolnával együtt szintén jelöltek a Szabad-díjra – azért vállalkoztak az elhúzódó perre, mert szeretnék, ha gyerekeik akkor is biztonságban, jó körülmények között élhetnének, ha ők már nem lesznek. A vidéki tömegintézmények erre nyilvánvalóan nem biztosítanak jó megoldást, ezért Magdolnáék a támogatott lakhatásért küzdenek. „Kicsi kora óta nagyon szoros kötelék van köztünk. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen vele kapcsolatom, hogy megváljak tőle. Jelen helyzetben mégis erre kell gondolnom” – mondta a tárgyalás előtt az asszony. Feri jövője egyelőre még bizonytalan, de Magdolna határozottan kiáll amellett, hogy a súlyosan és halmozottan sérült személyek sem „lökdöshető zsákok”, akiket vidéki intézetekbe száműzhetnek. Szülőtársaival határozottan állítják, addig mennek előre, ameddig csak bírnak. 

Csordás Anett, a szakmai díj győztese Magdolnához hasonlóan szintén otthon ápolja sérült gyermekét, a Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület vezetőjeként pedig a központi idegrendszerileg sérült gyerekeket és családjaikat támogatja. „Mindig is volt bennem affinitás a közösségszervezésre, már négyéves koromban szerveztem az utcai gyerekeket. A kisfiam születése előtt drámapedagógusként dolgoztam, akkor is rengeteg művészeti program rendezésében vettem részt. 2005-ben megszületett Erik, és hamar kiderült, hogy nagyon különleges kisgyerek – és egyúttal az is, hogy az ellátórendszer nem tud megfelelő támogatást nyújtani számunkra.” Anett sokáig érezte magát egyedül a problémáival, sorstársakkal csak akkor találkozott, amikor Erik óvodába ment. Az édesanyák először leginkább házi „lelkisegély-szolgálat” céljából ültek le egymással, később aztán úgy érezték, társadalmi szinten is cselekedniük kell. „Szerettük volna, ha a gyerekeink teljes, a lehetőségeikhez képest önálló életet élhetnének, és rájöttünk, hogy ezért nekünk is tennünk kell. Megkérdeztük a hasonló helyzetben lévő szülőket, hogy mik a legnagyobb problémáik – négy A4-es oldalnyi gond gyűlt össze. Ez rengeteg volt, úgyhogy arra kértük őket, válasszák ki a legfontosabb ügyet: ez az ápolási díj kérdése lett.” A csekély összegű ápolási díjak ugyanis korábban egyáltalán nem jelentettek valódi segítséget a szülőknek, ám Anették nyomásgyakorlásának hála mára rengeteg otthoni ápolásra szoruló hozzátartozóval élő család megélhetése lett biztosabb: a januárban bevezetett gyermekek otthongondozási díja (GYOD) 52 ezer, két tartósan otthon ápolt gyerek után 135 ezer forint havonta. „A szabadság összetett fogalom, de számomra az is része, hogy amíg nem ártok senkinek, addig azt tehetem, amit szeretnék. A mi ügyünkben ez nincs meg, pedig az ápolóknak és az ápoltaknak is joguk van a szabadságra.” Anett továbbra is ezért fog dolgozni, és ahogy a TASZ díja is megerősítette, jó úton jár. „Nagyon örültünk az elismerésnek, hiszen sokféle ember volt a zsűriben, és ezek szerint ők is úgy látták, ez fontos dolog. Reméljük, a jövőben még szélesebb társadalmi nyilvánossága lehet az ügyünknek.” 

 

Az önállóság szabadsága

„Nagyon szerettem volna Budapesten végezni a mesterképzésemet, viszont egyáltalán nem találtam akadálymentes lakhatási lehetőséget. Végül – főleg a szerencsének köszönhetően – elrendeződött a dolog, de azt tapasztaltam, hogy összességében nincs megoldás: akinek mozgássérültként nincs lehetősége arra, hogy saját lakást vegyen, az nem tud felköltözni a fővárosba dolgozni vagy tanulni” – meséli Molnár Zóra, az Önállóan lakni – Közösségben élni aktivistája. Az akadálymentes közlekedésért és lakhatásért küzdő csoport 2017 őszétől azért dolgozik, hogy a kerekesszékkel közlekedők is szabadon használhassák a köztereket és a középületeket. Azóta más csoportokkal összefogva sikerült például elérniük, hogy a felújított 3-as metró eredetileg tervezett 8 megállója helyett a vonal összes állomása akadálymentes legyen – mert persze arról koránt sincs szó, hogy Budapest akadálymentes város lenne. Zóra szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy az akadálymentesítés tervezési folyamataiba nem vonnak be érintetteket, így gyakran születnek a gyakorlatban használhatatlan megoldások. „Jó lenne, ha a valós akadálymentesítés lenne a prioritás. Hogy ez ne csupán egy pont legyen a listán, amit ki kell pipálni valahogy” – magyarázza. A TASZ-szal közös Nem nagyon bírjuk egymást a falakkal című kiállításukkal most azon dolgoznak, hogy a mozgássérült emberek problémái még nagyobb figyelmet kapjanak. Mert ahogy Zóra rávilágít, csak azért látunk kevés kerekesszékes embert az utcákon, mert az infrastruktúránk gyakran a négy fal közé száműzi őket.

A sajtószabadságtól a kórházi ágyakig

Az egyre levegőtlenebb médiapiac áramlataival szembefordulva sokan igyekeznek alulról szerveződő, független sajtótermékekkel biztosítani az objektív tájékoztatást. Babos Attila 2017 márciusában alapította Szabad Pécs névre keresztelt online híroldalát, ahol fontos helyi történetekről számolnak be, emellett ráadásul egy bírósági ügyben is kiálltak a sajtószabadságért.

Az izgalmas, szociológiai fókuszú cikkeket is megosztó honlap, a Mérce olyan témákkal foglalkozik, mint a nők egyenjogúsága vagy a klímaváltozás és a fogyasztói társadalom kérdése – mindezt, és ezzel együtt függetlenségüket is az olvasói támogatások teszik lehetővé. Jámbor András, a hírportál főszerkesztője büszke rá, hogy ma már aktuális eseményekről, például tüntetésekről, parlamenti ülésekről is tudósítanak. De a független tájékoztatás mellett a szabad sajtó szerepe azért is kiemelkedően fontos, mert mostanság bőven akad olyan ügy, amely a média figyelmét igényli.

A sárbogárdi Orosvári Zsolt története például bejárta a sajtót 2018 decemberében. Az édesapa kislányának egy kontroll miatt kellett kórházban töltenie az éjszakát – a férfi ekkor szembesült vele, hogy több édesanyának is a földön fekve vagy székekbe gömbölyödve kell aludnia a gyermeke mellett. Zsolt gyűjtést kezdeményezett, és elindította az Ágyat az anyukáknak-mozgalmat, de jószándékát nem mindenhol fogadták tárt karokkal: a Heim Pál Gyermekkórház idén februárban elutasította az adományként felajánlott ágyakat, végül azonban a médianyomás hatására saját maguk szereztek be fekhelyeket az édesanyáknak.
Konkoly-Thege Júlia nem „csupán” ágyak, hanem otthonok szerzésében is igyekszik segíteni a rászorulóknak. A Város Mindenkié csoport pécsi közösségszervezője évek óta kiáll a hajléktalanok jogai mellett: ha kell, tüntetést szervez és aktívan kampányol a médiában is.

A TASZ idén is keresi a legszabadabb embereket

A TASZ idén is keresi a legszabadabb embereket

A tavaly debütáló SZABAD-díjjal a TASZ szeretett volna köszönetet mondani azoknak a civileknek, akik munkájukkal nap mint nap tesznek azért, hogy Magyarország legalább egy kicsivel szabadabb lehessen. Idén is keresik a tavalyi év legszabadabb embereit!

A közönségdíjas Farkas Norbert saját bőrén tapasztalta meg, milyen egy peremre szorult csoport tagjaként élni. Az egykori állami gondozott fiú 2016-ban kért jogi segítséget a nevelőotthonban tapasztalt bántalmazások elleni fellépéshez, azóta pedig már lediplomázott, és az SOS Gyermekfalvak önkénteseként dolgozik.

Személyes tapasztalatai sarkallták lépésre Szepesházi Péter bírót is, aki az igazságszolgáltatás korrumpálódása miatt mondott le pozíciójáról, és maga kérte felmentését a köztársasági elnöktől. Szilágyi Emese az Akadémiai Dolgozók Fórumán keresztül egyik másik fontos terület, a tudomány szabadságáért küzd, hogy fennmaradhasson az értéket teremtő kutatói élet.

Különböző területekről érkeznek, bizonyos szempontból mégis hasonló életutakat jártak be a jelöltek. Mindannyian civilek, a legtöbben nem is kívánkoztak a reflektorfénybe, valamiért mégis előre kellett lépniük. És hogy munkájuk a jövőben mennyire lesz nehéz vagy épp sikeres, már rajtunk, a mögöttük álló társadalmon is múlik.

Cikkünk eredetileg a Marie Claire 2019-es júliusi számában
jelent meg.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter