Siker határokon túl: Molnár Veronika, kurátor New Yorkban

2021. augusztus 23. |

Már évekkel ezelőtt, amikor együtt dolgoztunk, feltűnt, hogy fiatal kora ellenére nagyon elhivatott és ambiciózus, emellett mindig jó érzékkel szúrja ki a sajátos koncepcióra épülő, őszinte és izgalmas törekvéseket, legyen szó divatól, designról vagy művészetről. Jelenleg New Yorkban él, és a The Museum of Modern Art (MoMA) gyakornoka. Molnár Veronika, interjúsorozatunk következő főszereplője ösztöndíjáról, munkájáról és az USA-t érintő társadalmi helyzetekről mesélt nekünk.

Milyen konkrét impressziók, tapasztalatok nyomán indultál el a kortárs művészet irányába?

A zene adta az első löketet a képzőművészet irányába: sokáig zongoráztam, főleg Chopint, Lisztet és Bachot szerettem játszani. 16 évesen, Debussy E-dúr arabeszkjével való küzdelmem során tanárnőmnek, Halászné Veres Zsuzsának támadt egy rendhagyó ötlete. Javasolta, hogy a végtelen gyakorlás helyett inkább tartsak szünetet, és látogassak el a Nemzeti Galéria impresszionista kiállítására. Előtte nem sokszor jártam múzeumban, de ott, akkor átkapcsolt bennem valami. Cézanne, Pissarro és Monet könnyed, laza ecsetvonásai és a festmények fény-árnyék játékai új megvilágításba helyezték Debussy zenei világát, meghozva az ihletet és áttörést az arabeszkhez.

molnar-veronika-interju

Nem sokkal ezután, amikor egy rövid ideig Ázsiában dolgoztam modellként, már különböző művészeti kiadványokat bújtam a rémesen unalmas castingok alatt, majd szép lassan felkeltette az érdeklődésemet a kortárs művészet is. Egyébként a modellkedés egyik nagy előnye volt, hogy megismertem olyan fotósokat, újságírókat és tervezőket, akikkel már tizenévesen el tudtam kezdeni együttműködni kisebb-nagyobb projekteken.

A kortárs művészeti intézményrendszerrel New Yorkban találkoztam először, ahová egy csere szemeszterre jöttem ki Campus Mundi ösztöndíjjal a MOME-n végzett dizájn- és művészetelmélet alapképzésem idején. Ebben az időszakban egy nagyon izgalmas nonprofit kortárs galériában gyakornokoskodtam a Lower East Side-on, ahol nem volt elsődleges szempont a műtárgyeladás, rendkívül kis költségvetésből működtünk. Emiatt szinte végtelen szabadságunk volt a kiállítások rendezésben és a koncepciók kitalálásában. Akkor éreztem rá, hogy a kurátor szakma mennyi potenciált rejt magában, és azóta is mindig ezt a szabadságot és kreatív energiát keresem minden egyes projektben.

Miután lediplomáztam, óriási szerencsém volt, hogy Oltai Kata (kurátor, művészettörténész, a FERi nonprofit feminista projekt galéria és a Konfekció vintage butik tulajdonosa – a szerk.) és Faur Zsófi (a Faur Zsófi Galéria tulajdonosa – a szerk.) is szárnyaik alá vettek. Katára minden szempontból mentorként és példaképként tekintek, és úgy érzem, hogy teljes mértékben megtaláltam a FERi-ben azt a mentalitást és kritikai attitűdöt, amit a New York-i kalandom után kerestem. Zsófitól szintén rengeteg tudást és lehetőséget kaptam, többek között, hogy megrendezhettem életem első kiállítását a galériához tartozó pincehelységben (PANEL) Christalena Hughmanick munkáiból, aki amerikai művészként épp Magyarországon dolgozott.

A FERi nyitókiállításán (Something Old, Something New, Something Borrowed, Something Blue, 2016)

Aztán jött a Fulbright ösztöndíj, és visszatértél New Yorkba. Mesélj erről az időszakról!

A diploma után egy percig sem volt kérdés, hogy hol szeretnék tovább tanulni és szakmailag fejlődni. New York teljesen beszippantott, arról viszont fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék az ottani egyetemeken kifizetni egy mesterképzést. Egyetemi tanáraimtól hamar megtudtam, hogy a Fulbright-ösztöndíj komoly anyagi támogatást tud nyújtani az USA-ban tanuló diákok számára, és irodájuk a jelentkezési folyamatban is segít, így – bár sok mindenkitől megkaptam, hogy ne számítsak semmi jóra – az esélytelenek nyugalmával beadtam a jelentkezésemet. Végül sikerült az első tanévemre a Fulbright-ösztöndíjat, a második évre pedig a Rosztoczy Foundation támogatását elnyernem, így nagyobb lendülettel és magabiztossággal tudtam belevetni magam a kinti tanulmányaimba.

Ezt követően 2019 őszén a barátommal fejest ugrottunk a New York-i életbe – ő építészként kezdett el dolgozni egy manhattani dizájnstúdiónál, én pedig a Hunter College (City University of New York) kétéves Art History MA-képzésére iratkoztam be. Az egyetem az első pillanattól fogva óriási kihívást jelentett; nagyjából 6 hónapba telt, mire felvettem a fonalat az óráimon, és építeni tudtam egy olyan háttértudást, hogy legalább a professzorok és a többi diák által említett referenciák felét tudjam értelmezni. Igyekeztem olyan témákban képezni magam, mint a critical race theory és gender studies, melyekről a magyar oktatásban egyre kevésbé, vagy szinte egyáltalán nem lehet hallani. Én magam is meglepődtem, hogy a szakdolgozatomat az amerikai művészet és environmental racism („környezeti rasszizmus”) kapcsolatáról írtam, amelynek fogalmával a kinti élettapasztalataim és tanulmányaim során ismerkedtem meg.

Jelenleg a MoMA-ban vagy gyakornok. Milyen projekteken dolgoztál/dolgozol az intézményen belül?

Egy közel egyéves gyakornoki program keretében, teljes munkaidőben dolgozom a Department of Media and Performance-nek, amely a múzeum legfiatalabb részlege, és főként performansz-, videó-, zene-, és installációalapú munkákkal foglalkozik. Az M&P mottója, hogy „The Work Is Never Done” (ez egy korábbi kiállítás címe is volt), ami sokat elárul az itteni munkamorálról és perfekcionizmusról. Szerencsére én éppen ezt vártam!

Jelenleg két nagyon izgalmas projekteken dolgozom: a napokban nyílt meg Shigeko Kubota japán videóművész kiállítása, akinek a munkássága szinte mai napig férje, Nam June Paik árnyékában maradt. Ezen kívül egy fiatal amerikai művésszel, Adam Pendletonnal is együtt dolgozunk egy, a múzeumban eddig nem látott volumenű installáción, amely szinte minden művészeti ágat ötvöz az építészet, festészet, szobrászat, film és zene elemeit felhasználva — de nem akarom lelőni a poént.

Rengeteg lehetőséget kínál a múzeum, nemrég például forgattak velem egy rövid videót, amelyben a gyűjtemény számomra legkedvesebb műtárgyáról, Constantin Brancusi Mlle Poganyáról beszéltem. A Video Views sorozatunk keretében szintén a napokban jelent meg egy interjúm Pope.L-lel, aki az itteni szcéna ikonikus performansz művésze, és akivel már a szakdolgozatom írása közben kapcsolatba kerültem. Minden pozitívum mellett muszáj megemlítenem, hogy a MoMA – és még sok más amerikai művészeti intézmény – pénzügyi szponzorációja jócskán problémás. Ennek kapcsán nemrég fejeződött be egy StrikeMoMA nevű, 10 hetes tüntetéssorozat helyi aktivista csoportok szervezésében, amely felhívta a figyelmet az úgynevezett „toxic philantropy” jelenségre. Ez a témakör már önmagában lehetne egy következő interjú tárgya…

Ha jól tudom, pároddal, Orbán Ákossal, aki veled együtt tért vissza New Yorkba, több közös projektet is megálmodtatok. Hogyan alakultak ezek?

Én mindig azt mondom, hogy amit egyikünk csinál, abban legalább 30 százalékban benne van a másik is. Mindig képben vagyunk egymás projektjeivel – engem például nagyon érdekelt, amikor Ákosék cége mesterséges intelligenciával működő művészeti installációt tervezett, de ő is mindig segít ötletelni a cikkeim, esszéim, legutóbb pedig a szakdolgozatom írása során. De már építészeti projekteken is kollaboráltunk partnerként: az egyik pályázatra egy ruandai kápolnát terveztünk, a másikra pedig egy kortárs múzeumot az olaszországi Piscina Mirabilis romjaira. More to come soon…

The Museum of Modern Art

Globális járványhelyzet, BLM, elnökválasztás… Elég sok minden történt az Egyesült Államokban, mióta kiköltöztél. Miket tapasztaltál ezekkel kapcsolatban?

2020 márciusa óta hallgatom barátoktól, ismerősöktől, hogy milyen szerencsétlenül alakult, hogy pont a vírushelyzet alatt vagyunk kint New Yorkban. Az első két hónap, amikor NYC a járvány epicentrumává vált, tényleg nagyon nehéz volt; a város nyüzsgése teljesen elnémult, és helyét a megállás nélküli szirénázás vette át. Sokkoló volt megélni, hogy az Ötödik sugárúton olyan nagy a csönd és a kihaltság, hogy a madárcsicsergést lehetett hallani (taxik sehol!). Ebben az apokaliptikus hangulatban perverz módon volt valami lélegzetelállító is.

De a tavaszi krízishelyzet után annyi addig elképzelhetetlen élményben volt részünk, hogy semmi pénzért nem cserélném el az itt töltött időt: ez kezdődött a Black Lives Matter-tüntetésekkel, melyeken rendszeresen részt vettünk, miközben igyekeztünk támogatni a különböző New York-i bail fund szervezeteket is. Aztán több hurrikánt is átvészeltünk: az egyik volt az Isaias, amely miatt tavaly augusztusban milliók maradtak áram nélkül, a másik pedig Donald Trump. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor arra ébredtem, hogy szomszédunk teli torokból ordít az utcán, mert a CNN bejelentette, hogy Biden nyerte a választásokat. A városban szinte soha nem látott energiák szabadultak fel, mindenki az utcákon ünnepelt, és ezrek mentek ki a Washington Square Parkba, ahol egy hatalmas buli kerekedett, és az emberek hajnalig ugráltak a szökőkútba.

Mely jelenlenségek formálják leginkább napjainkban a kortárs művészetet?

Nehéz ezt pár mondatban összefoglalni, és nem is érzem úgy, hogy tudnék egy globális képet festeni. Az biztos, hogy USA-ban az elmúlt másfél év történései nagyban befolyásolták a művészeti élet alakulását. Egyrészt a vírushelyzet miatt megtanultuk, hogyan lehet bizonyos művészeti projekteket online prezentálni és a műtárgy eladás kapcsán előtérbe kerültek az NFT-k (non-fungible token) is. A bezártság alatt elképesztően izgalmas munkák születtek, és ha most még a legtöbb Covid-tematikájú kiállítás nem is a legerősebb, biztos vagyok benne, hogy pár év múlva, némi kritikai távolságból visszatekintve tudjuk majd igazán értékelni ezeket. Hátborzongató visszagondolni, hogy a már fentebb említett Lower East Side-i galériában, ahol tavaly is dolgoztam, egy Everybody Dies! című kiállítást terveztünk 2020 márciusára, ami érthető módon későbbre tolódott és koncepciójában is változott. A mostani kedvenc koronavírusra reflektáló alkotásom Meriem Bennani és Orian Barki 2 Lizards című videósorozata, melyben a két gyík főszereplő Brooklynban vészeli át a pandémiát – helyzetük minden kihívásával és komikumával nagyon tudtam azonosulni.

Emellett a BLM hullámai végre elérték a kulturális intézményeket is, amelyek eddig nem látott lendülettel nevezik ki a fekete kurátorokat, vezetőket, és igyekeznek minél diverzebb alkotók munkáit bemutatni. A Grief and Grievance: Art and Mourning in America az egyik legjobb kiállítás, amit eddig láttam, és kizárólag az afrikai diaszpórából származó művészek munkáit mutatta be a nemrég elhunyt világhírű kurátor, Okwui Enwezor koncepciója alapján.

Milyen most New Yorkban élni, mi mindent csinálsz a szabadidődben?

Semmi sem lehetetlen most, hogy szinte az összes korlátozást feloldották New Yorkban. Másfél évnyi kihagyás után újra elkezdtünk belföldön utazni, de a városban sem lehet panaszkodni nyáron, mert a rengeteg koncert és egyéb kulturális esemény mellett az óceánpart is karnyújtásnyira van. Terveim között szerepel a szörfölés megtanulása, a különböző klubok és speakeasy bárok felfedezése (amit eddig megakasztott a vírus), valamint az aktuális, megnézendő kiállításokról mindig írok listát a telefonomon.

Bár a pörgést alapvetően nagyon szeretem, azt észlelem, hogy az USA-ban – főleg az Európában tapasztaltakhoz képest – jóval kisebb a hangsúly a munka és a szabadidő közötti egyensúly fenntartásán. Ez a szélsőségesen munkaorientált mentalitás párosítva a társadalmi nyomással, miszerint mindig mosolyogni kell, és elkerülni bármiféle konfliktust, talán károsabb a mentális egészségre, mint amennyi hasznot termel. Itt jelenik meg újra a művészet jelentősége, hiszen az sokaknak jelent kiutat ebből a kíméletlen elvárásrendszerből.

Szöveg: Zahorján Ivett Fotó: Helga Hansen Logan, Orbán Ákos, Sándor Emese

Olvass tovább!

Siker határokon túl: András Anikó marketingvezető Ázsiában

Siker határokon túl: András Anikó marketingvezető Ázsiában

András Anikó egészen fiatalkora óta gyűjti a külföldi tapasztalatokat. Tanult és dolgozott Európa és az Egyesült Államok nagyvárosaiban, jelenleg Szingapúrban él, és a Facebook egyik marketingvezetői posztját tölti be. Sokszínű portfóliójáról, motivációkról és persze a nyüzsgő dél-kelet ázsiai városállamról is kérdeztük.

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter