Ahogy azt november eleje óta minden alujáróban, villamoson és óriásplakáton láthattuk a Deák Ferenc tértől a Puskás Ferenc Stadionig, a Music Television European Music Awards díjátadója idén Budapesten került megrendezésre. A korábbi években Londonban, illetve Sevillában megtartott látványos rendezvény minden évben nagy hanggal robban a köztudatba, és idén sem okozott csalódást. Olyan húzónevek szerepeltek az elődók között, mint az Imagine Dragons, a már említett Ed Sheeran, a Måneskin, Grif, Kim Petras, Maluma és Girl in Red. Ha ez még nem lenne elég, a magyarországi Z generációt tovább csábították az időszakosan osztott ingyenes jegyek. November 5-6-7-én osztottak ingyenes állójegyeket a BOK Csarnokban, bár ez kevésbé volt meghirdetve, mint később maga az esemény. Nekem volt szerencsém elkapni egy ilyen jegyosztást, és állítólag az a nagyjából 2000 ember kerülhetett csak a „red carpet“ mellé, aki még nálam is korábban érkezett.
Miután megkaptuk a jegyünket, mindannyiunkról készítettek egy képet, ahogy a kezünkben tartjuk a sorszámunkkal ellátott papírt – majdnem, mint egy letartóztatási fotókon. Már itt elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy valószínűleg egy kiválasztási folyamaton megyünk keresztül, amiről nem tudunk részleteket. Természetesen a rendezvényen csak védettségi igazolvánnyal és érvényes Covid-teszttel lehetett részt venni, így kaptunk egy levelet, hogy a rendezvény előtti szombaton „lehetőségünk van” a Puskás Stadionban felállított tesztelőpontok egyikén egy Covid-tesztet elvégeztetni. Nem is kell leírnom, mennyire kellemetlen érzés egy gyorsteszt, a pandémia kezdete óta sajnos sokan átestünk rajta, de mondván, „Ed Sheeranért bármit”, átutaztunk a barátnőmmel a városon a lucskos, szürke időben, és a SOTE-s hallgatók biztatására átvészeltük a tesztet, majd a telefonjainkat szorongatva, az épület mögött vártuk, mint a Messiást, hogy felragyogjon a telefonjaink képernyőjén a NEGATÍV szót.
Elérkezett a nagy nap, vasárnap ismét azon kaptuk magunkat, hogy egy épület előtt fagyoskodunk a 14. kerületben, a novemberi köd homályában egy sor, hozzánk hasonló kisminkelt, kiöltözött, magát meglehetősen kényelmetlenül érző kamasszal körülvéve. A kétórás várakozási idő elteltével végre megindult a sor, és beérve a BOK Csarnokba egy EMA-s dolgozó meglátta a jegyünkön a FLOOR feliratot, és elemelve a kordont, kivezetett kettőnket a sorból. Még éppen hallottuk, ahogy összesúgnak a hátunk mögött, hogy biztos VIP jegyünk van. Mindketten kaptunk egy CASTED feliratú karszalagot, amely ismét Az éhezők viadalára emlékeztető, rejtélyes kiválasztási folyamat-elméletemet erősítette. Továbbá a jegyeinken szerepelt a következő felirat:
„Az általunk kiválasztott nézők a küzdőtéren lesznek elhelyezve, erről a részről videó- és hangfelvétel készül. Nagyon fontos, hogy kövesse a kapott utasításokat. Ha esetleg nem hajlandó az utasításoknak eleget tenni, meg fogjuk kérni, hogy távozzon a helyszínről.”
Egy negyvenperces bolyongás után, a rendőrök által lezárt utakon végre megtaláltuk a megfelelő bejáratot. A küzdőtérre lépve mintha Amerikába csöppentünk volna, lila és rózsaszín fénycsóvák fogadtak, hatalmas, lebegő LED-kivetítők, és a Puskás Stadion közepén, ahol a díjátadó pódium volt, felállítottak egy, az MTV logóját formázó szökőkutat medencével. A második és harmadik színpad sokkal nagyobb volt, az első énekes és egyben házigazda, Saweety havas hegyeket és egy roncs autót ábrázoló díszlete fehéren ragyogott a bal színpadon. Az volt az érzésem, hogy mintha mindenki, aki a küzdőtérre érkezett, fiatal és szép lett volna, senki sem volt igazán 25 felett, bár a leírásban semmi hasonló nem szerepelt. Az amerikai álmot meglátva még nem sejtettük, hogy egy újabb háromórás várakozás vár ránk, telefon és óra nélkül.
A korábban említett ingyenes jegyek hátoldalán egyébként egy elég részletes és meglehetősen szigorú szabályzat szerepelt, amely csak ránk, első sorokban állókra vonatkozott. Csak hogy pár pontot emeljek ki belőle:
- Tilos behozni az esemény helyszínére az alábbi tárgyakat: Nem lehet önnél ital tárolására alkalmas tárgy, illetve A4-es méretnél (210 x 297 mm) nagyobb táska, hátizsák, illetve étel.
Ezzel még egészen meg is tudtam barátkozni, mondván, hogy majd akkor nem iszom és nem eszem abban a nagyjából 7 órában. (Utólag már tudom, hogy a végére mindketten annyira kiszáradtunk, hogy az ájulás kerülgetett minket.) További furcsa pont volt a következő a szabályzatban:
- Az eseményről videó-, hangfelvétel és fényképek készülnek az MTV részéről vagy megbízásából. Ön beleegyezik abba, hogy az eseményen készült videó- és hangfelvételen, illetve fényképeken szerepeljen a közönség soraiban, valamint hozzájárul, hogy ezek későbbi kereskedelmi célú vetítésében, közzétételében vagy más formában történő terjesztésében feltüntessük bármilyen médiumban világszerte, időbeli korlátozás és bármilyen fizetség nélkül.
„Tehát ha készül rólam egy jó fotó az EMA-n, azt feltehetik egy óriásplakátra úgy, hogy én semmi pénzt sem kapok érte?“ – kérdeztem a barátnőmet, amire ő ezt válaszolta: „Gyakorlatilag igen, és évekig használhatják azt a plakátot.” De ami igazán megbotránkoztatott, az következő pont volt:
- A helyszínen tilos okostelefont bevinni a küzdőtérre, és minden itt tartózkodó vendégünk köteles az okostelefonját a Yondr által biztosított lezárt tasakban elhelyezni.
Sok koncerten jártam már életemben, de soha nem találkoztam még hasonlóval. Belépéskor egy kis, zöld anyagtokba tették a telefonunkat, ami egy kézzel szét nem nyitható „varázspatenttal“ zárult, amit csak a kijáratnál lévő mágneses fém feloldóval lehetett kinyitni. (Kicsit úgy működött, mint a lopásgátó a ruhákon a boltokban.) Két dologra tudtam következtetni, hogy mi lehetett a gyerekkoromra emlékeztető telefonelzárás oka. Az első, hogy a szervezők nem akarták, hogy kikerüljenek általuk nem ellenőrzött, jogdíj nélküli videók az EMA-ról. A második, hogy azt szerették volna, mivel az első sorokban állunk, hogy a felvételeken ne telefonok rengetege látszódjon, hanem mosolygó arcok és magasba emelt karok. Az utóbbi feltételezést támasztja alá, hogy az ülőjegyesek használhattak telefont. Mindenesetre eléggé lehangoló volt a tény, hogy nem készíthetek magamról egy darab képet sem, ahogy Dan Reynolds előttem fetreng a színpadon. A helyszínen viszont mindenkiben elindult a kreativitás, és egyszer csak egy nagyobb csoportosulást pillantottam meg a nézőtér és a küzdőtér határán, ahol egy civil lány fényképeket készített párokról, és más fiatalokól, akiktől szintén elzárták a telefonjaikat. A trükk segítségével egy képem nekem is lett magamról.
Maga a koncert felejthetetlen élmény volt, bár az EMA negatív oldala, hogy mivel ez egy televízióban, világszerte több mint 100 országban sugározott műsor, így kevésbé koncentrálnak az előadók a nézőtérre, gyakran úgy találnak ki egy-egy kameraperspektívát, hogy az a díszletpontról nézzen ki jól, a nézőtér felé viszont mindent kitakar a díszlet és a háttal álló táncosok. Külön elismerésre méltó a többszörös kiállás a magyarországi LMBTQ-közösség és szervezetek mellett, illetve Radványi Viktória már régóta aktuális díjazása is egy érzékeny pontja volt az estének. Elhangzott továbbá többször Pál Marci és Hanol Ádám közös kezdeményezésének jelmondata, a „family is family”.
Mindent összevetve örülök, hogy részese lehettem az EMA-nak, akkor is, ha nincsen róla egy darab felvételem sem. Viszont ha 10 évvel idősebb lettem volna, talán ott sem lehettem volna.
Fotó: Getty Images
