„Az, hogy valaki milyen szert használ, szinte a leglényegtelenebb kérdés” – interjú Marjai Kamilla addiktológiai konzultánssal

2021. december 28. |

Miközben Magyarországot szeretnék “drogmentes övezetté” tenni, a közéletben szemrebbenés nélkül éltetik az alkoholt egy alkoholizmusban élen járó országban. Milyen szerepe van a függőségek kialakulásában a magánynak, és mennyire hibáztathatjuk a velünk született hajlamokat a szenvedélybetegségekért? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Marjai Kamilla addiktológiai konzultánssal, aki nemrégiben a TedX LibertyBridgeWomen eseményén tartott előadást.

Karácsonykor rengeteg függőségünk reflektorfénybe kerül és egyúttal normalizálódik is, legyen szó mértéktelen evésről, ivásról vagy vásárlásról. Ez talán jól rámutat, hogy a függőségeink megítélése részben társadalmi konszenzusokon is múlik.

Szerintem ez egy mérhetetlenül elhanyagolt aspektusa a függőségek vizsgálatának. A szenvedélybetegségek értelmezését valóban nagyban meghatározza a kontextus, amely a mindennapjainkat megrajzolja, az ünnepi időszak pedig sokszorosan aláhúzza azt, hogy a fogyasztói társadalom gyakran legitimálja a kontrollvesztést. Nem gondolom persze, hogy ezeket a társadalmi mintákat terhelné minden felelősség a függőségeinkért, az viszont tény, hogy méltatlanul keveset beszélünk ezek szerepéről a szenvedélybetegségek kapcsán. 

marjai-kamilla-interju-fuggoseg

Mik egyébként a függőség diagnosztikus kritériumai?

Az egyik kulcstényező a kontrollvesztés: amikor a fogyasztó már nem tudja befolyásolni, hogy mit, mennyit és mikor fogyaszt, az már problémát jelent. Betegségről akkor beszélhetünk, ha az adott tárggyal való viszony már negatív hatással van az egyén mindennapi adaptációjára – károsan befolyásolja a munkavégzését, a tanulmányait, az emberi kapcsolataiban való részvételét. Vagy annyira pusztító hatást gyakorol az egészségi állapotára, hogy az már nem tud észrevétlen maradni. Viszont nagyon fontos beszélni arról is, hogy mi ennek az állapotnak az előszobája, hiszen nem egyik napról a másikra válik függővé az ember. Talán ez az a „tranzit állapot”, amiről végképp kevés szó esik, és amivel kapcsolatban igazán hajlamosak vagyunk bagatellizálni. Az alkoholfogyasztás esetében például nagyon látványos ez a kollektív bagatellizálás Magyarországon: az alkohol annyira szerves része a kultúránknak, hogy nagyon könnyen legyintünk a problémás alkoholfogyasztási mintázatokra is.

Tény, hogy Magyarországon leginkább az alkoholizmus okoz gondot. Ennek kapcsán kirajzolódik az általad is említett feszültség: megvetjük az alkoholizmust, és gyakran a szegénység szintén megbélyegzett képével kapcsoljuk össze, ugyanakkor az alkalmakon való ivás kifejezetten elvárt – különösen a férfiaktól. Most hogyan is viszonyulunk mi, magyarok az iváshoz?

Valóban létezik egy végletes sztereotípia az alkoholizmusról: ez a teljes lecsúszottság képe, amiről szeretjük azt gondolni, hogy az egyén kizárólagos felelősségének eredménye. Ilyenkor az aluljáróban élő hajléktalanokra gondolunk, kétely nélkül elhisszük, hogy ez az életpálya nem több és nem kevesebb mint ballépések sorozata, és különben is, mindez velünk úgysem történhet meg. Pedig rengeteg fehér galléros alkoholfüggő, alkoholista családanya vagy épp nyugdíjas él az országban, akik próbálják így vagy úgy menedzselni a mindennapjaikat.

Ez tehát egy borzasztóan színes kép, ami egyébként már a statisztikai adatokból is nyilvánvalóvá válhat: optimista becslések szerint 600.000, borúlátóbb feltételezések alapján 800 000-1 000 000 alkoholfüggő él Magyarországon. Ez a rengeteg ember nyilván nem mind az aluljárókban él, nem felel meg az önmagunkat megnyugtató végletes sztereotípiáknak, vagyis el kell fogadnunk, hogy az alkoholizmus a mindennapjaink része, nem távolíthatjuk el magunktól ezzel a sztereotíp képpel.

Az is beszédes, hogy milyen pozitív tulajdonságokkal, varázserővel ruházza fel egy társadalom az alkoholt. Általában azt gondoljuk, hogy az ital nyitottabbá, bátrabbá, bölcsebbé tesz minket – most képzeljük el, mennyire felfoghatatlan lenne, ha mondjuk az amfetamint vagy a heroint próbálnánk ilyen pozitív hatásokkal reklámozni. Vagy képzeljük el, hogy felrakok magamról egy profilképet a közösségi médiában, amin megiszom egy pohár sört – ezen nem igazán akad fenn senki. Annak valószínűleg egészen más fogadtatása lenne, ha arról posztolnék képet, ahogy éppen felszívok egy csíkot. Pedig sok szempontból nincs igazán különbség a szerek között.

A magyar közéletben is rengetegszer pozitív fényben tűntetik fel az ivást – ez milyen hatással lehet az alkoholizmus kialakulására?

Kétségtelenül van hatása, hiszen vannak olyan sérülékeny csoportok, akik szomjaznak a kívülről érkező befolyásra. Jó esetben azért a családi megtartó erő, a szoros kapcsolati háló képes pajzsként funkcionálni a messzebbről érkező befolyásokkal szemben, és kompenzálja azok hatásait. Persze ennyivel azért még nem intézhetjük el a kérdést. Nem gondolom egyébként, hogy az alkoholt önmagában érdemes lenne hibáztatni vagy demonizálni: az, ahogyan viszonyulunk egy szerhez, amilyen kontextusba helyezünk egy adott szert, sokkal fontosabb szempont. Ha mondjuk az az üzenet, hogy akkor vagy férfi, ha megiszod a marokra álló whiskey-s pohár tartalmát, az valóban nagyon veszélyes lehet. Ha egy visszautasított koccintás sértődést okoz egy családi vagy baráti összejövetelen – márpedig ez mindennapos – az bizonyíték arra, hogy támadhatatlan tradícióként tekintünk az alkoholfogyasztásra.

Manapság egyre több szó esik a viselkedéses függőségekről is: munkafüggőség, közösségimédia-függőség, játékfüggőség. Ezeknél hol húzódnak a problémás viselkedés határai, hiszen a közösségi média például sokunk életének alapvető részévé vált – akár a munkán keresztül?

Ez nagyon nehéz kérdés, hiszen ezek a tevékenységek valóban mindennapjaink részei, és önmagában egyik sem minősül patológiásnak – sem a munka, sem a szexualitás, sem az internetezés, az evés pedig pláne nem. A problémás viselkedés felismerése ráadásul olyan szempontból is nehezített, hogy sokáig látenciában maradhat a patológiás viszony. Vegyünk például egy onlinejáték-függőt: ez a négy fal között történik, ahol az illető egyszerűen nincs szem előtt. Ezeknél a függőségeknél egyébként ugyanúgy megjelennek a szenvedélybetegségre jellemző járulékos problémák, mint például a kapcsolatok sérülése, az egyéb tevékenységek elhanyagolása, vagy akár az egészségkárosodás is – például ha valaki annyira belefeledkezik a játékba, hogy elfelejt közben enni vagy más alapvető szükségleteket teljesíteni. Ezek a klasszikus addiktológiai szempontok is érvényesek lehetnek tehát, de tény, hogy a viselkedéses függőségek megítélése komplex feladat. Az sem teljesen eldöntött, hogy ezeket a kontrollvesztett viselkedéseket az addiktológiai spektrumon kell-e értelmeznünk vagy más értelmezési keretre van szükségünk. Gyakori kérdés például, hogy hol húzódik a határ a testedzés-függőség és az élsport között. Erre nem könnyű választ adni, és az uniformizált, kész válaszok mellett legalább ennyire fontos az egyén helyzetét mérlegelni.

Sok szempontból társadalom határozza meg azt is, hogy milyen szert választunk. A szegényebb rétegeknek az olcsó dizájnerdrogok az elérhetőek, a középosztálybeli nő inkább nyugtató után nyúl, egy menő menedzsernek pedig kifejezetten státuszdrog a kokain. Ha ezt vesszük, akkor úgy tűnik, nincs is értelme a szerre fókuszálni, hiszen ez csak egy behelyettesíthető eszköz, amivel a problémáinkat kezeljük, nem?

Igen, épp ezért az is tévút, ha önmagában az alkoholról vagy az illegális kábítószerekről beszélünk, ezek még nem elegendőek a függőség kialakulásához. A függőségek kialakulásában biológiai, pszichológiai és szociális faktorok is szerepet játszanak, és a szerválasztásban tényleg kulcsszerepe lehet a társadalmi beágyazottságnak – mi az, ami hozzáférhető az adott személynek, mi az, aminek a közösségében jelentése van? De amikor egy szakember szemben áll egy szenvedélybeteggel, akkor szinte az a leginkább lényegtelen kérdés, hogy mit használ az illető. Nyilván a szernek is lehet üzenetértéke, de jóval fontosabb kérdés például, hogy mikor és hogyan kezdődött a szerhasználat, milyen előnyöket élvezett a használatból, amikor még élvezhette ezeket az előnyöket? Én általában úgy teszem fel ezt a kérdést, hogy „Ön mit kér a szertől?” Mi az a szükséglet, az a hiányállapot, vágy, amit szeretne kielégíteni a szer által – ez sokkal lényegesebb szempont.

A drogpolitika mégis rendszeresen a szereket hibáztatja.

Ez nem feltétlenül baj, ha nem egydimenziós a kép. De azt gondolni, hogy az illegális drogok kiszorítása megoldaná a függőségek problémáját, az nagyon naiv és végtelenül leegyszerűsítő elképzelés. Jó példa erre a szerváltás jelensége: sokszor látjuk, hogy valaki mondjuk leteszi az alkoholt, de belecsúszik egy viselkedéses függőségbe. Ilyenkor ugyanazok a mechanizmusok működnek, hiába vettük ki a szert a képletből. Ha a szer letételét nem kíséri valamiféle pszichológiai mélyfúrás, akkor nem mondhatjuk azt, hogy megoldódott a helyzet. És persze visszakanyarodhatunk ismét a kontextushoz is, a függőség szociálpolitikai kérdés is egyben.

marjai-kamilla-interju-fuggoseg

Sokáig azt gondolták, hogy a függőség kizárólag a férfiak problémája, ezért aztán a szenvedélybeteg-ellátórendszer is férfiakra lett szabva. Ezzel szemben jól látszik, hogy a probléma ugyanúgy érinti a nőket is – mi a helyzet a nőkkel, hogyan alakult az ő viszonyuk a függőségekhez az elmúlt években?

Egyrészt valóban igaz, ami már korábban felmerült, hogy a nők gyakrabban válnak gyógyszerfüggővé, de a bezárkózó szerfogyasztás – például zugivás – is jellemzőbb a nőkre. Ez azért is van, mert a nőiséghez társított szerepelvárások nem engedik meg, hogy egy nő kontrollvesztetten igyon, és ami valóban súlyos probléma, ugyanezek a szerepelvárások azt is akadályozzák, hogy a nők segítséget kérjenek.

Az ellátórendszerben sokkal több olyan rehabilitációs intézmény létezik, amelyik kifejezetten csak férfiakat fogad, míg elenyésző mértékben léteznek kimondottan nőket segítő intézmények. Van például szerhasználó kismamákkal és édesanyákkal foglalkozó szervezet, de a célcsoport kapcsán még mindig azt látni – mondjuk a közösségi médiás kommenteket olvasgatva – hogy rengeteg az ítélkezés, és nagyon szűkölködünk az empátiában.

Ez borzasztóan kártékony reakció, hiszen egy szerhasználó kismama esetében a gyermek védelmét is szem előtt kellene tartani, márpedig a kisbabának az szolgálja a leginkább az érdekeit, ha az anyukája segítséget kap. Az elég biztosan kijelenthető, hogy az ítélkezés egyáltalán nem segít.

Ezen a téren nincs egyébként egyfajta feminista fordulat? Mondjuk most már egy nő is lehet vezető pozícióban, ahol ugyanúgy hozzáfér a kokainhoz, sok társadalmi rétegben lazultak azért a szerepelvárások. 

Statisztikát nem ismerek, de azt el tudom mondani, hogy a pesti éjszakában valóban találkozunk nőkkel és lányokkal is, akik sok esetben akár az asztal alá isszák a férfiakat. Egy budapesti belvárosi közegben valószínűleg nagyon sok női szerhasználó is él, aki alkalmanként valamit fogyaszt – ez a társadalom jó részének szemében teljesen rendben van. De ha egy nő függővé válik, az már nagyon nem oké: akkor már sokkal erősebb stigma tapad a nőkre, mint a férfiakra, és ez még mindig igaz.

Előbb említetted, hogy az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit várunk az adott szertől. Ebből az is érződik, hogy az egyes szerek tényleg tudnak adni, és bizonyos keretek között igenis származhatnak előnyök, pozitív élmények a használatból. Akkor most már ki lehet mondani, hogy a tudatmódosító szerek fogyasztása gyakran nagyon élvezetes dolog?

Azt gondolom, hogy álszent hozzáállás, ha elvitatjuk, hogy ezeknek a szereknek a használata jár bizonyos előnyökkel, élvezettel – ha nem így lenne, az emberek nem használnák őket. A prevenció nagyon sokáig arról szólt, hogy eltorzult arcokat, lecsúszott figurákat, az aranylövés előtt megírt búcsúleveleket mutogatták az iskolában, de ha ezeket ma megmutatod egy fiatalnak, aki mondjuk már szívott életében füves cigit, akkor garantáltan körbe fog röhögni. Ez nyilvánvalóan szembemegy a saját tapasztalataival, pláne ha épp a mézes heteit éli a választott szerével. Szóval ennek az elrettentő prevenciónak rég lejárt az ideje, semmi értelme ilyen végletes képeket kommunikálni.

Nem tudunk mit kezdeni a drogproblémás kamaszokkal

Nem tudunk mit kezdeni a drogproblémás kamaszokkal

A Tiszta Jövőért Alapítvány nemrégiben megnyílt serdülőknek szánt drogambulanciája jelenleg az egyetlen hely Magyarországon, ahol foglalkoznak a drogproblémákkal küzdő kamaszok ambuláns ellátásával.

Van egy elmélet, ami szerint az ópiátfüggőségben nagyon nagy szerepet játszik a biológiai hajlam: mondjuk lehetséges, hogy egy súlyos baleset után az egyik ember ópiátot kap fájdalomcsillapítóként, de kifejezetten rosszulesik neki az érzés, amit tapasztal, míg egy másik „rákap”. Ha a függőség agyban dől el, mekkora felelősségünk van benne?

Ma már tudjuk, hogy valóban létezik egyfajta biológiai beállítódás, ami hajlamosabbá tehet minket az addikciókra, ugyanakkor a jelenlegi addiktológiai modellek a korábban is említett hármas szerkezetben gondolkodnak, vagyis a biológiai faktorok mellett a pszichológiai és szociális tényezőket is vizsgálják. A hajlam önmagában még nem borítékolja a függőség kialakulását, de tényleg gyakori a családi halmozódás – ilyenkor persze kérdés, hogy ez mennyire örökletes, és mennyiben tanult viselkedés.

Egy másik híres addiktológiai kísérlet a „patkánypark”, amiből az derült ki, hogy közösségben sokkal kisebb eséllyel élünk vissza a tudatmódosító szerekkel. Valóban ilyen nagy szerepe van a társas kapcsolatainknak abban, hogy függők leszünk-e?

A szociális védőhálónak borzasztóan fontos szerepe van: ha érnek is minket traumák, ezek az értékes kapcsolódások megtartanak minket, és így képesek vagyunk hatékonyan, adaptívan megküzdeni a nehézségekkel. Ez a szempont egyébként a prevenció kapcsán is nagyon fontos, mindig érdemes felmérni, hogy az egyén számára adott-e a kapcsolati védettség. És ugyanígy elképesztő jelentősége van a felépülési folyamatban is – ezért lehetnek borzasztóan hasznosak például az önsegítő csoportok, ahol a felépülő szenvedélybetegek sorstársakból építhetnek közösséget maguk köré.

Mit jelent mindez egy olyan világban, ahol a valódi kapcsolatok egyre inkább megszűnnek, és a magány az egyik legfenyegetőbb egészségügyi problémának számít világszerte? Sérülékenyebbek lettünk a függőségekkel szemben?

Így van, és ennek kapcsán megint nagyon világossá válik, hogy nem lehet csak a szert felelőssé tenni a függőségek kialakulásában. Lehet, hogy ez szélsőséges álláspontnak tűnik, de talán azt is mondhatjuk, hogy a szerhasználat sok esetben egyfajta válasz az elmagányosodott, valódi kapcsolódások nélküli létezésre. Teljesen elfeledkeztünk róla, hogy milyen kollektivista társadalomként gondolkodni, talán érdemes lenne kicsit eltolódni ebbe az irányba a végletes individualizmus felől.

Addiktológusként hol kell meghúzni a határokat a kliens-szakember kapcsolatban? Előfordul, hogy a szakembert is képes manipulálni a függő?

Azt hiszem, most azonnal vissza kellene adnom a diplomámat, ha azt mondanám, hogy mindig minden szakmai helyzetet pontosan átlátok. Ez egy folyamatos válaszkeresés a terápiás munkában, végig figyelnem kell, hogy mivel kínál meg engem a kliens, és mivel tudom én megkínálni ebben a kapcsolatban, állandó mérlegelés zajlik. Feladatom az is, hogy ha a terápiás viszonyban felismerek egy patológiás mintázatot, mondjuk manipulációt, akkor arra ráirányítsam a kliens figyelmét, és együtt dolgozzunk ezen. Ezeknek a viselkedésmintáknak óriási szerepük van a függőségek fenntartásában, ezért is nagyon fontos, hogy leleplezzük ezeket a káros játszmákat. 

Kívülről úgy tűnik, ezen a területen viszonylag gyakori a kudarcélmény: sok a visszaesés, sokan előbb halnak bele a függőségükbe, mint hogy sikerülne elszakadniuk tőlük. Ezt szakemberként mennyire nehéz megélni?

A visszaesés egyébként elég gyakran része a felépülési folyamatnak, és önmagában még nem feltétlenül jelent kudarcot: ha a visszaesést alapos értelmezés követi, ha megvizsgáljuk, hogy miért történt, mik a jelek, amikre a jövőben érdemes jobban odafigyelni, annak kimondottan pozitív hozadéka is lehet. De a kérdésre válaszolva, valóban nagyon vékony a határ aközött, hogy bevonódom a kliens életébe, de még nem kebelez be az élete – ez egy folyamatos kötéltánc. Hogy ne legyek túlságosan kívül és túlságosan belül sem. Ebben egyébként a szupervízió is óriási segítség, másrészt engem az mindig segít, ha teamben dolgozom, és más nézőpontokat is kapok, amik kitágítják a látóteremet. Csapatban ráadásul a többiekkel együtt tudjuk viselni ezeknek a nehéz folyamatoknak a terheit, és ha problémám, elakadásom van, tudok kihez fordulni. De az is nagyon fontos, hogy képes legyek letenni a munkát, és lehessek az a Kamilla, aki a gyerekem anyja, az a Kamilla, aki könyvet olvas vagy moziba megy, az a Kamilla, aki megiszik egy kávét valamelyik ismerősével. Ezek a kiszakadások segítenek, hogy ne váljon fullasztóvá a munka.

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter

Vallomás az anyaotthonból: „Apa bántotta anyát, ettől nekem még hiányozhat?” anya

Vallomás az anyaotthonból: „Apa bántotta anyát, ettől nekem még hiányozhat?”