Rovatunkban olyan férfiakkal beszélgetünk, akikre tehetségük, kreativitásuk, szakmai eredményeik kapcsán figyeltünk fel. Kíváncsiak vagyunk, kik vannak a sikerek mögött, mi a történetük, és merre tartanak. Ismerjétek meg közelebbről Vörös Szabolcsot, a Válasz Online újságíróját, akivel a Cafe Bene kávézóban beszélgettünk!
Mi a kedvenc bűnös élvezeted?
444-podcast vasárnap reggel, kávéfőzés közben. Kevésbé szakmai bűnös élvezet: túrós csusza pörccel és kristálycukorral.
Melyik a legjobb összeesküvés-elmélet, amelyet eddig hallottál?
Mióta tart az orosz–ukrán háború, szinte naponta találkozom összeesküvés-elméletekkel. Ehhez elég, ha az ember megnyitja valamelyik kormánypárti médiumot. A közös ezekben az, hogy a kollégák úgy beszélnek, hogy nincsenek a helyszínen. Ha kint lennének, az adna valami hitelességet – így ez csak íróasztal mellőli okoskodás. Ha egyet kéne kiemelni, az a tavalyi bucsai vérengzés: akkor az merült fel, hogy az ukránok tették. Ez főleg azért volt fájdalmas, mert ott voltam, láttam és megírtam, mi történt, hogyan exhumáltak embereket. Furcsa volt, hogy itthon egy ennyire fekete-fehér ügy sem egyértelmű.
Mi a legviccesebb konyhai bakid?
A konyhai bakik nem viccesek. Szeretek főzni, mások azt mondják, tudok is, így ha elcseszek valamit, az nem jó érzés. Azon soha nem tudok – rögtön – röhögni.
Hogyan lehet elveszíteni a bizalmad?
Egy átverést még tudok tolerálni, kettőt már nem. Az átverés gyűjtőfogalom: beszólás, hátba szúrás… Nem szeretem a konfliktusokat, igyekszem kerülni őket. Lehet, hogy nem jó taktika, de ha valaki még ennek ellenére is olyasmit tesz, amit már már tényleg nem tudok tolerálni, és ezt megismétli – akkor tudom, hogy az illetővel nincs mit kezdeni.
A Válasz Online előtt Heti Válasz néven működtetek mint hetilap. Hogyan kerültél oda?
2014-től az Origónál dolgoztam, majd 2016 tavaszán megérkeztek az új tulajdonosok, akik úgy döntöttek, hogy ami addig egy újság volt, az onnantól kezdve nem újság, hanem valami teljesen más. Az eredményt mindenki láthatja. Elkezdtek sorban kirugdosni embereket; az elsők között voltam. 2016 őszén ösztöndíjat kaptam Amerikába. Ekkor keresett meg a Heti Válasz, majd megkeresett más is. Úgy mentem ki, hogy eldöntöm, maradok-e újságíró. Aztán úgy jöttem haza, hogy ameddig létezik akár csak egyetlen normális hely, ahol ezt a szakmát rendesen lehet végezni, addig nekem ott a helyem. Ez akkor számomra a Heti Válasz volt. Ott is csak másfél évig lehettem, mert megszüntették.
Elég erős két év volt 2016 és 2018 között. 2018 nyarán már elkezdtünk a kollégákkal azon gondolkozni, hogyan lehetne ezt folytatni, mert a Válasznak elég speciális olvasóközönsége volt – és, hál’ istennek, van a mai napig. 2018 októberére kristályosodott ki, hogy online folytatjuk: „Vagyunk erre heten, nézzük meg, mi lesz!” Fontos volt, hogy a cég is a saját tulajdonunk legyen, a pénzügyi hátteret pedig az olvasók támogatása biztosítsa. Ma Magyarországon ez a lehető legjobb működési forma, minden más visszalépés lenne. Közben pedig tízfősre bővült az eredetileg is elég erős csapat. Senki nem tervez máshová menni.
Mikor bizonyosodott meg benned, hogy az újságírás a te pályád?
Egyetem alatt. Ezt is tanultam, az pedig, hogy írni kéne, másodév környékén dőlt el. Jöttek visszajelzések, hogy (talán) tudok, aztán elindult minden a maga útján. Gyakornokság, 2010-től napilap, 2014-től Origo, 2016-tól Heti Válasz, majd a Válasz Online. Szép ív, ami onnan indult, hogy írni szeretnék. A fotó később jött. Sokat utaztam, és nagyon zavart, hogy nem tudom saját képekkel illusztrálni a cikkeimet. Igyekeztem beletanulni, ami jól is jött, mert a Válasz Online-nál nem kell külön fotóst foglalkoztatni. De ha megkérdezed, mi vagyok, akkor a válaszom: újságíró. Az angol photojournalist szó talán megfelelőbb lenne, de ennek nincs jó fordítása, mert a magyar kifejezés – a fotóriporter – nem feltételez írást.
Az újságírás és a fotózás mellett podcastokat is készítesz. Nem érzed megterhelőnek, hogy ennyi munkát végzel egyszerre?
Néha az. A Válasz ugyanakkor nem tömegtermelés. Nálunk 1-2 nagy anyag jelenik meg naponta, ezért nem kell olyan sűrűn cikket írni. Van hát idő kigondolni, miről írjunk, van idő magára az írásra, esetleg az újragondolásra. Félre lehet tenni a nyersanyagot pár napra, ami szerintem baromi fontos. Lehet pihenni, valami mással foglalkozni – főzni például –, aztán elő lehet újra venni, és akkor már letisztultabb minden. Legutóbb ukrán menekültekkel beszélgettem itt Pesten. Ha azonnal elkezdtem volna írni, akkor valami teljesen más született volna. Megpróbáltam volna a saját érzelmeimet átszűrni a szövegen. Ha viszont pihen egy kicsit a szöveg, kisebb erre az esély. Az olvasókat ugyanis nem az újságíró érzelmei érdeklik, hanem a riportalanyoké. Van olyan műfaj, ahol nem baj, ha átjön némi saját érzelem, de még akkor is a háttérben kell maradnunk – közben pedig fogni az olvasók kezét és vezetni őket.
Januárban embert próbáló feladatra vállalkoztál, ugyanis 70 órát töltöttél Bahmutban és környékén, az ukrán front legdurvább szakaszán. Nem egyszerű jelen lenni és feldolgozni a látottakat, miközben folyamatosan veszélyben volt az életed. Hogyan élted meg ezeket a napokat, milyen hatással voltak rád?
Erre nincs egzakt válasz. Ismerek olyan kollégát, aki hazajőve pszichológushoz jár, meg olyat is, aki nem. Én nem járok. Az első stáció mindig az, hogy megírd a sztorit – miután félreraktad egy kicsit és kifújtad magad. Amikor megjelenik a cikk, elmúlik a közvetlen szorítás. Aztán hazaérsz, körülnézel, kicsit elszégyelled magad, hogy azon sopánkodsz, hogy késik a busz, mert épp olyanokat láttál, akiknek nem ez volt a legnagyobb problémája. Sokszor kaptam már meg ezt a kérdést, számítottam most is rá. A tanulság: jó erről minél többet beszélni. Olyan ez, mint egy csípés: a méreg fokozatosan távozik a szervezetből. Hogy ez kinek meddig tart, embere válogatja. Magyarországon sajnos kevesen foglalkoznak ezzel, így ha van erre lehetőségünk, akkor csináljuk. Ha pedig megvan ez az indíttatás, akkor nem traumaként fogjuk fel, hanem kötelességként és felelősségként. Nem állítom, hogy nincsenek megrázó szituációk, de nem gondolom őket traumának. Ha annak gondolnám, nem csinálnám, mert az azt jelentené, hogy sérülök. De nem sérülök, hanem inkább több leszek általuk.
Utazásaid során rengeteg más megrázó helyszínen is jártál. Vannak-e olyan képeid, amelyeket a pillanat hevében fontosnak tartottál rögzíteni, de később már nem akartad publikálni?
Bucsa. Oszló tetemeket szedtek elő tízesével a föld alól, meg kellett vizsgálni, mi volt a halál feltehető oka. Utána a testeket egyik zsákból áttették a másikba, és vitték a halottasházba. Elég megrázó volt. Az ember meg dokumentál; ott voltunk vagy százan a nemzetközi sajtóból, mindenki ezt tette. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele, én úgy láttam, hogy „most itt vagyok, nekem ezt rögzítenem kell, majd megnézem, hogy mi az, amit lehet közölni, és mi az, amit nem, majd foglalkozom később azzal, hogy mi az úristen is történik itt”. Ott ez nem szabad, hogy eszedbe jusson. Majd később, ha visszaértél a szállásodra. Van egy csomó olyan kép, amelyet soha nem lehet majd nyilvánosságra hozni. Amúgy sem mindig a legjobb vagy legmegrázóbb képeket kell berakni a cikkbe, hanem azokat, amelyek a szöveggel harmonizálnak.
A frontvonalon nem igazán lehet nőkkel találkozni, igaz?
Ez egy hadsereg, szóval ez a dolog természete. A „látható munka” a férfiakra hárul, katonanők inkább a hátravont egységekben dolgoznak. Nővérként, katonaorvosként. Sok a női önkéntes Ukrajnában, de az, hogy valaki az aktív frontszakaszon, teljes fegyverzetben nőként harcoljon, szinte teljesen kizárt. Beszélgettem egy lánnyal, aki mesterlövésznek tanult. Azt mondta, nyilván nem azért tanul, hogy aztán ne használja a tudását, de tudja, hogy a legelső vonalba sosem fog menni, mert akkor mindenki rá figyelne – ezt nem kell félreérteni. Például megsérül, és mondjuk öten odaugranak, holott nem kellene öt embernek odaugornia. Vagy ha egy férfi sérül meg, és neki kéne cipelnie, akkor nem tudná. Egy katona teljes felszerelésben lehet vagy 150 kiló, vannak tehát objektív akadályok.
A kommentszekció sokszor kegyetlen közeg, rengeteg a nemtörődöm, gyűlölködő megnyilatkozás. Ezeket persze nem szabad felvenni, mégis sokszor az ember felhúzza magát rajtuk. Neked hogyan sikerül kezelned a kéretlen és kellemetlen megjegyzéseket? Egyáltalán kapsz-e ilyeneket a cikkeid alatt?
Szoktam, ukrán témában főleg. Abban mindenki úgy érzi, hogy meg kell nyilvánulnia. Próbálom elképzelni, hogy ezt csinálom – „az íróasztal mögül nagyobb szakértő vagyok, mint aki ott volt és látta”. Ez miféle létállapot? De a legmegdöbbentőbb, amikor lecsekkolom az illetőt, és a borítóképen egy szerető, ölelő családapát látok, aki közben megvadul, és emberi mivoltából teljesen kivetkőzve kommentel. Nagyon kíváncsi lennék, mit válaszolna, ha az utcán megállítanám: „Jó napot kívánok, az én cikkem alá írta ezt a tegnap 15:30-kor, hadd olvassam fel, hogy mit! Most itt vagyok, fenntartja?” Nem vagyok biztos benne, hogy nem tagadná le. Sokan valószínűleg láthatatlannak gondolják magukat. Nem tudom, mi jár a fejükben, néha próbálom átérezni, és leginkább sajnálatot érzek. Ha ezeket annyira felvenném, hogy rosszakat álmodnék miatta, akkor győznek. Azt pedig nem lehet hagyni, hogy a f*szfej kommentelők győzzenek. Ez nem azt jelenti, hogy nem tévedhetek. Ha szerinte hazugságot állítok, akkor mondja meg, hogy mi az és szerinte miért hazugság, hiszen akkor rögtön van vitaalap, amiről lehet beszélni.
A Riporterek Határok Nélkül jelentős, a független újságírást védő szervezet. Nemrégiben felajánlották neked a magyarországi tudósítói posztot. Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad hírt? Hezitáltál-e, hogy elvállald?
Megbeszéltem a kollégáimmal, számba véve azt, hogy emiatt esetleg támadhatnak – engem is meg a lapot is. Végül úgy döntöttünk, ez inkább megtiszteltetés, mintsem támadási felület, és ha belefér időben, akkor elvállalom. Lényegében folyamatos kapcsolattartást jelent a párizsi központtal. Ha történik itthon valami, ami nemzetközi érdeklődésre tarthat számot, jelzem nekik. Ha Párizst érdekli, akkor kifejtem, kontextust adok. Nem a nyilvánosság előtt zajló kommunikáció tehát, emiatt nincs is felhatalmazásom erről bővebben beszélni. Nagyon konspiratívnak hangozhat, pedig pusztán annyit jelent, hogy sokkal szabadabban tudunk kommunikálni, ha nem jelenik meg folyton.
Minden munkakörnek megvannak a maga csúcsai és mélypontjai. Mikor érezted azt, hogy hatással vagy az emberekre, és hogy igazán fontos a munkád?
Amikor napokon keresztül jönnek olyan üzenetek, hogy „köszönöm”, „olyan, mintha ott lettem volna”, „ez jól meg van írva”. Nem feltétlenül azt érzem, hogy lelepleztem valamit – azt meghagyom az oknyomozó kollégáknak –, nem arra pályázom, hogy a cikkem miatt politikusok mondjanak le. Akkor vagyok boldog, ha olyan visszajelzések jönnek, hogy „20 perc volt elolvasni, de megérte”. Vagy ha hivatkozási alap az, amit írok – „ahogy a Válasz megírta…” Az újságíró hiú ember, a visszajelzésekből él. Ha ezek jók, vagy nagyrészt jók, akkor arra a következtetésre juthat, hogy jó úton jár.
Mi a legfontosabb lecke, amelyet pályakezdésed óta tanultál?
Tudj magyarul írni, és akkor már a felső 10 százalékban vagy! Láttam nagynevű kollégák kéziratait, olyanokét, akiknek a neve elé már járt az „a” névelő: érettségin nem mentek volna el, nemhogy komoly véleménycikknek. Használd tehát jól a saját anyanyelved, tudj rajta fogalmazni, érzéseket közvetíteni, finomságokat árnyalni! Évről évre fontosabb lecke.
Van újságírói bakancslistád?
Interjú Putyinnal, Zelenszkijjel, Erdoğannal… Nincs amúgy kifejezett célpontom, szeretnék még minél többet látni a világból, mert bárhová megyek, azzal csak több leszek. Ez pedig nemcsak tapasztalat, hanem előny is.
Amikor tanácstalan vagy, kinek a véleményében bízol?
Tök sablonos, de a barátaim és a kollégáim véleményében. Ők jelentik a referenciaközeget. Még akkor is, ha olyat mondanak, ami nem esik jól vagy amivel nem értek egyet. Az is lehet kiindulási alap.
Hogyan sikerül kikapcsolódnod, lazítanod?
Meg szoktam szökni pár napra, de ezek nagy része nem tervezett. Mondjuk ha csütörtök délután arra eszmélek, hogy szabad a hétvége, eltűnök valami erdőbe vagy a Tátrába. Évente egyszer pedig elmegyek 2-3 hét szabadságra. Olyankor lenémítok minden chatcsoportot, és semmiről nem akarok hallani.
Szerző: Balogh Sarolta, Fotó: Szalontai Zoltán
