Kevés olyan embert ismerek, aki kiskorában ne rajongott volna az állatokért. Én is így voltam ezzel, de valahogy sosem gondoltam arra, hogy hivatásszerűen foglalkozzak az állatokkal, túl távolinak, álomszerűnek tűnt még akkoriban, hogy lehet ennek és ebből élni. Téged mi vezetett arra a felismerésre, hogy az állatokkal való foglalkozás valószínűleg több lesz, mint hobbi?
Szerencsére olyan világot élünk, ahol a legtöbb kisgyerek tisztelettel és szeretettel bánik az állatokkal, legalábbis szeretném azt hinni, hogy ilyen irányba tart a világ! Bennem is kialakult ez a fajta érdeklődés elég korán, kilenc-tízéves korom körül. Már akkor nyilvánvaló volt számomra, hogy állatokkal szeretnék foglalkozni, úgy éreztem, hogy jobban megértenek engem, és viszont. Ahogy vitt előre az élet, rájöttem, hogy nekem ez az utam és ezt nem szabad elengednem, hiszen a sors is erre terelt. Szerencsésnek érzem magam, hogy így alakult. Egyszerűen semmilyen más munkában nem tudtam gondolkodni, végül ebben találtam meg magam és a boldogságot.
Ha jól tudom, New Yorkban ismerted meg első ízben igazán, mit jelent állatkertben dolgozni. Mesélj erről az időszakról, hogyan kerültél Amerikába és mi mindent kaptál a bronxi állatkerttől?
Már nagyon korán, tizenhét évesen kikerültem Amerikába és ott is érettségiztem le. Az első adott lehetőségnél elmentem önkénteskedni a bronxi állatkertbe, ami nagyon meghatározó első élményeket adott nekem. Itt tanultam meg az alapokat, itt kaptam a „Magyar Maugli” becenevet, miután egy nagyon vad oroszlán „megszelídült” mellettem, és itt mélyült el bennem igazán a szakmáért és az állatokért való rajongás.
Az állatkertek kritikusai azzal érvelnek, hogy az állatok gyakran szenvednek fizikailag és lelkileg a bezártság miatt, hiszen még a legkomfortosabb mesterséges környezet sem tudja megközelíteni azt a teret, sokféleséget és szabadságot, amellyel a természetes élőhelyeiken rendelkeznek. A másik oldal szerint az állatkertek az emberek és az állatok összehozásával edukálni tudják a látogatókat különféle állatvédelmi törekvésekről, lehetőségekről, továbbá tenyésztési, szaporítási programjaik révén megakadályozzák a veszélyeztetett állatfajok kipusztulását, amennyiben vissza tudják engedni őket a vadonba. Egy megint másik nézőpont szerint az állatkert hozzáállása, vezetősége a kulcskérdés ebben a témakörben. Te hogyan látod ezt?
Teljes mértékben az utóbbival értek egyet. Az állatkerteknek és menhelyeknek kulcsfontosságú szerepük van bizonyos fajok fennmaradásában, és mindig szükségünk lesz ilyenekre! Sajnos most már nagyon-nagyon kevés olyan érintetlen hely van a vadonban, ahol az állatok, habár elvileg szabadok, mégsem azok, mivel kizsákmányolják őket. Erre jó példa a Serengeti Nemzeti Park, ahol már majdhogynem kergetik a jeepek az állatokat, hogy egy-egy látogató minél közelebb kerülhessen hozzájuk, vagy le tudja őket fotózni. Már nem élhetnek nyugodtan a természetes élőhelyükön sem. Vagy ha igen, akkor éppen orvvadászok állnak lesben, és a kipusztulás szélére sodorják őket. Hogy egy példával éljek: nálunk is él itt (Cheetah’s Rock Rescue Center – a szerk.) öt darab fehér oroszlán, belőlük a vadonban már nem él egyetlen egyed sem, hiszen mi, emberek kiirtottuk őket. Ha mi nem tartanánk fent a fajt, akkor a gyerekek már csak mesekönyvekből vagy filmekből ismerhetnék meg ezeket a csodás állatokat. Úgyhogy én úgy gondolom, hogy mindig nagyon fontos szerepe lesz a komoly, felelősségteljes állatkerteknek és edukációs, vadállatmentő helyeknek az állatok jólétéhez és a fajok fenntartásához. Kulcsfontosságú az edukáció annak érdekében, hogy az új generáció úgy nőjön fel, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezik. Csak valós ismeretek és tudás lévén alakulhat ki az állatvédelemre való érzékenység.
Mit tehetünk mi az állatok védelme érdekében?
Az a probléma, hogy a mindennapi élet során az emberek nem veszik figyelembe azt, hogy a környezetünkre mennyire oda kellene figyelni, és nem veszik észre, hogy kevésbé pusztítva a környezetünket, redukálni tudnánk az állatok kipusztulását. A pálmaolaj miatt például több esőerdőt irtanak ki minden évben, és hiányzik az emberekből a tudás, hogy ezzel az orángutánok élőhelyét pusztítják el. Fontos továbbá, hogy ne válasszunk olyan kozmetikumot, amire nincs kifejezetten ráírva, hogy nem végeznek állatkísérleteket az előállításuk során. Valamint, ha nyaralni megyünk, kerüljük azokat a programokat, amik az állatok kizsákmányolása révén szórakoztatnak, például elefántháton lovaglás Thaiföldön, vagy Görögországban szamárháton mászni a lankákon a 40 fokban, leszedált állatokkal, például tigrisekkel fotózkodni stb. Amíg nem szűnik meg ezekre az igény, addig sajnos nem lesz javulás ezen a téren. Viszont ezzel szemben mindenki támogassa azokat a helyeket, melyek kifejezett célja az állatvédelem és mentés, a fajok fenntartása és természetbe való visszavezetése.
Amit én tehetek, az az, hogy minden erőmmel megpróbálom az embereket közelebb hozni az állatokhoz és megértetni azt, hogy egyenjogúként kellene tekintenünk rájuk és nincs jogunk a mi érdekünkben elvenni azt, ami az övék, legyen az az élőhelyük vagy akár a szabadságuk vagy a nyugodt élethez való joguk. Kötelességünk megvédeni őket, saját magunktól is – és menteni a menthetőt. Én erre tettem fel az életem, és úgy érzem, hogy ha csak egy kis változást is érek el ezzel, akkor nekem már megérte.
Láttál, tapasztaltál esetleg orvvadászatos aktivitásokat, abból eredő veszteségeket a munkád során? Hogyan birkóznak meg az ilyen esetekkel a hatóságok Zanzibáron?
Ezzel a témával kapcsolatban személyes tapasztalatom első kézből szerencsére nincsen, Zanzibár és Tanzánia viszonylag nagy hangsúlyt fordít a vadállatok védelmére. De itt a menhelyen is például van tizenöt nagyon ritka mentett teknősünk, akiket egy kis konténerben próbáltak kicsempészni Zanzibárból kereskedelmi célból – egy nagyon értékes és ritka állatról van szó. Van olyan gepárdunk is itt, akit három hónaposan próbáltak kicsempészni Szomáliából illegális állatkereskedelem céljából, el akarták adni. Sajnos az orvvadászat és az emberi kapzsiság egy végtelennek tűnő probléma, ami fajok kihalásához vezet napjainkban is. Azt javaslom, semmiképpen se vásároljunk például elefántcsontból készült tárgyakat, gondoljuk végig előbb az eredetét!
Vissza a karrieredhez! Amerika után jött néhány kanyargós év – hazajöttél, majd ismét külföldön találtad magad. Milyen út vezetett odáig, ahol most vagy, hogyan kerültél Zanzibárra és a Cheetah’s Rock Rescue Centerbe?
Miután 7 év után hazaköltöztem, sok minden megváltozott otthon, először nem találtam a helyem és már-már depressziós voltam egészen addig, amíg nem sikerült elhelyezkednem állatok közelében. Az első állomás a felsőlajosi magánállatkert volt, ahol rengeteg tapasztalatot szereztem, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy kis tigrisek nevelésében vehettem részt. Ezután a debreceni állatkertbe kerültem, ahol szintén rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, nagyon sok szakmai tudást szereztem. Két csodálatos év után pedig egy szakmai látogatás során Görögországba, Athénba kerültem. Amikor a továbbképzés véget ért, megkérdezték, hogy van-e kedvem csatlakozni a csapathoz, így hát oda kerültem. Ott voltam három évig, mielőtt a zanzibári vadállatmenhely megkeresett és ajánlottak egy pozíciót. Kér hétre rá kiutaztam Zanzibárra és elkezdtem itt dolgozni. Ennek már másfél éve, jelenleg pedig állatgondozási igazgatóként tevékenykedek itt. Jelenleg a szobámat egy öt hónapos kis pumával és egy tíz hónapos mentett cerkófmajombabával osztom meg, többek között róluk gondoskodom.
Igen, ezt valahogy így is képzeltem el, hogy szinte szimbiózisban éltek egymással. Mindezeken túl te milyennek látod ezt az országot? A meseszép tájon és a diverzív állatvilágon kívül mik azok, amik magukkal ragadtak téged Zanzibárral kapcsolatban? Vannak olyan dolgok is, amiket nehezen tudtál megszokni, esetleg még mindig nehezen viselsz?
A kulturális különbségeket nagyon nehéz a mai napig megszoknom, valamint azt, hogy nincs rendes infrastruktúra, nincsenek az Európában megszokott szolgáltatások, egészségügy, közvilágítás, rendes utak és közlekedés. Borzasztó párás meleg tud lenni, ezeket néha nehezen viselem. A helyi emberek, néha úgy veszem észre, hogy az állatokra csak eszközként vagy haszonállatként tekintenek, nem annyira jó a sorsuk itt, de ez nem feltétlen az ő hibájuk, hanem az ezzel kapcsolatos edukáció hiánya. Mindezekkel együtt nagyon szép és érintetlen a környezet, például az esőerdők, amikre kifejezetten vigyáznak, és persze az óceán is gyönyörű, gazdag élővilággal. Igyekeznek is ezt megóvni, például tilos az országba műanyagpalackot behozni, vagy innen korallt, kagylót, homokot kivinni. Amit kifejezetten imádok, hogy minden zöldség és gyümölcs teljesen bio és organikus, vegyszert nem látnak az itt termesztett dolgok. A legtöbb terméket itt készítik kézzel (például a kozmetikumokat). Az életfelfogás is sokkal békésebb, nyugodtabb, mint máshol. Itt nem látni gyárakat, irodaházakat, sokkal természetközelibb hely.
Milyen egy átlagos napod a rezervátumban?
Pozíciómból adódóan legfőbb feladatom, hogy az itt élő állatok a legjobb bánásmódban részesüljenek, megfelelő legyen az étrendjük és egészségesek legyenek. Ez a prioritás. Ezenkívül irányítom a nekem dolgozó csapatot és törekszem arra, hogy minél több ismeretet adjak át ezen területen. Általában a reggelem az általam nevelt kis pumalány ellátásával kezdődik, utána létszámellenőrzést tartok az állatoknál, ellenőrzöm, hogy mindenkivel minden rendben van-e, megtervezem a napomat. Egy héten négyszer edukációs túrákat is tartunk kisebb látogató csoportoknak, melyekben én is részt veszek. Állatorvosi tréningeket is tartok, ez nagyon fontos. Este a reggeli rutin megismétlődik, és persze ebben a munkában mindig vannak váratlan helyzetek is, melyeket meg kell oldani. Mindig kapunk hírt újabb kis állatokról, akik segítségre szorulnak.
Például a napokban egy tíz hónapos kis cerkófmajmot hoztam el egy hotelből, mert a tulaj megkeresett minket, hogy segítsünk. Egy idelátogató turista illegálisan vásárolt magának egy kismajmot, akit kifejezetten ezért kiszakítottak az esőerdőből, de persze amikor hazautazott, már nem tartott rá igényt és otthagyta, hiszen nem tudott vele mit kezdeni. Ez a felelőtlenség az állat életébe is kerülhetett volna, ha nem hozzuk el ide, ahol tovább neveljük kézzel és végül összeengedjük a többi kis mentett majmunkkal, hogy legyen társasága. Majd, ha elérkezik az idő, visszatelepítjük a vadonba és teljes életet élhet. Egy ilyen önző döntés nekünk kb. egyéves munkánkba kerül, mire helyrehozzuk. Ezért is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ha valaki ilyen országban jár és felajánlják neki, hogy pénzért meg lehet vásárolni a kisállatot vagy akár egy fotót készíteni vele, soha ne támogassák ezt a tevékenységet, mert amíg erre igény van, addig újabb állatokat szakítanak el az anyjuktól és az élőhelyükből, ahová tartoznak.
Sokkoló az a felelőtlenség, amit megengednek egyesek maguknak… Te nagymacskák és egyéb vadállatok között élsz, megmented őket, eteted őket, sokat játszol is velük. Felmerül a kérdés: hogyan lehet az, hogy egyáltalán nem félsz az általad gondozott állatoktól?
Lehet, hogy ez sokaknak megdöbbentő, de bennem soha nem volt félelem. Az állatokhoz csak magabiztosan szabad állni, hiszen a gyengeséget, bizonytalanságot megérzik és rosszul reagálhatnak. Úgy gondolom, hogy megvan a képességem és érzékem arra, hogy értsek a nyelvükön, és ahhoz, hogy jól fel tudjam mérni a testbeszédüket, ami mindent elárul. Például azt, amikor egy állatnak már valami elég, vagy türelmetlen, vagy valami zavaró számára és ideje távozni vagy békén hagyni. Ezzel elkerülhető a balesetek nagy része. Persze semmi nincs kizárva, de ezzel a szakmával ezt vállalja az ember. Ahhoz, hogy nem félek, talán az is hozzájárul, hogy én rájuk nem vérszomjas fenevadakként tekintek, hiszen ismerem más oldalukat is, ami emberibb tud lenni, mint azt sokan gondolnák. Meg vagyok róla győződve, hogy az állatok ezt megérzik, a bennem levő szeretetet és a tiszteletet irányukba.
El tudod képzelni, hogy hazajössz egyszer Magyarországra?
Természetesen! Igazából most már nagyon vágyom haza. Bárhol is járok, azért magyar vagyok és a honvágy mindig kerülget. Otthon is van teendő bőven, mint mindenhol, és sok az olyan állat, akik segítségre szorulnak. Ha egyszer hazakerülök, már mindenképpen csak állatmentéssel szeretnék foglalkozni, remélhetőleg a saját állatmentő edukációs helyemen.
Mit javasolnál azoknak, akik hozzád hasonlóan szeretnének állatokkal foglalkozni és emiatt külföldre is költöznének? Mi az első lépés, hol tudják képezni magukat, mire figyeljenek?
Először is a legfontosabb ehhez a munkához az alázat. Félre kell tenni minden mást, leginkább az anyagi javakat és bármilyen önös érdeket, és 100%-ban az állatokra koncentrálni. Ez nemcsak egy munka, hanem egy hivatás, aminek az ember alárendeli az életét, adott esetben az összes szabadidejét, vagy akár a magánéletét. Az önkénteskedés jó kiindulópont lehet, amelyre szinte minden magyarországi állatkertben van lehetőség. Itt az ember megismerkedhet az alapokkal és felmérheti, hogy igazán neki való-e ez az egész. Mindenkit arra biztatok, hogy bátran keresse fel ezeket a helyeket! Mindenképpen érdemes arra figyelni elsősorban, hogy az adott helyen megfelelőek-e a körülmények, hogy hogyan bánnak az állatokkal, elég nagy-e ez az életterük, mennyire fordítanak nagy hangsúlyt a fajmegőrzésre? És persze otthon is vannak most már zoológiai képzések, amelyek jó alapot nyújtanak ehhez a munkához. Ha ez megvan, akkor utána rengeteg kitartás, türelem, önfeláldozás és szeretet a kulcs…
Hol leszel, mivel fogsz foglalkozni 5-10 év múlva szerinted?
Addigra már nagyon szeretnék a saját hazámban tevékenykedni és élni, illetve minden tőlem telhetőt megtenni minél több állat érdekében. Legfőbb álmom a saját helyem megnyitása, ahol ahogy a közösségi médiában is, nagy hangsúlyt szeretnék fektetni az edukációra, hiszen azt tartom kulcsfontosságúnak a jövő és a Föld élővilágának megőrzése szempontjából.
Szöveg: Zahorján Ivett
