„Az anyaság intézménye nem más, mint történelmi és társadalmi konstrukció. A pénzkereső apából és háztartásbeli anyából álló hagyományos család pedig kulturális és történelmi aberráció.” 2003-ban, a Sex Roles (Nemi szerepek) című szaklapban így összegezte az anyaság funkcióját Deirdre Johnson amerikai kommunikációkutató és kollégája, Debra Swanson szociológus.
Szerintük az anyaság ideológiái a patriarchátus fenntartását szolgálják. Konzerválják a középosztálybeli nők anyagi függését, valamint a munkásosztálybeli nők kizsákmányolását.
„A mítosz, hogy az anyaság minden nő beteljesülésének a záloga, fenntartja a patriarchátust azáltal is, hogy minden anyai boldogtalanság és elégedetlenség hátterében az anya alkalmatlanságát sejti.”
Ez a szemlélet pedig megakadályozza azt is, hogy a nők beszélhessenek az érzéseikről (hiszen ezzel az alkalmatlanságukat bizonyítják), ezáltal pedig leveszi a patriarchátus válláról azt a gondot, hogy törődnie kelljen azzal a ténnyel, hogy az anyaság intézménye nem azt adja az átlagos életet élő nőknek, amiért gyereket vállaltak.
Az ipari méretű szülésre buzdítás és a gyerekteleneket övező általános megvetés végül bedarálja a nőket. Ember legyen a talpán, aki ellent tud állni a nyomásnak. Ha mégis megteszi, küzdhet az élet végéig tartó kívülállósággal, sajnálkozással, a tapintatlan kérdésekkel, megjegyzésekkel.
Önismeretből pont elég annyi, hogy egy lány el tudja dönteni, a kakaós vagy a fahéjas palacsintát szereti, ennél több nem kell, mert a végén még független életre vágyna. A lényeg viszont az, hogy még azelőtt házasodjon és szüljön, mielőtt saját egzisztenciát szerez, vagy elég tapasztalatot ahhoz, hogy valódi döntést tudjon hozni egy olyan kérdésben, mint hogy tényleg akar gyereket vállalni, vagy csak a fülébe sugdosó démonok (emberek) gerjesztik benne az igent.
Elég lesz akkor önismeretet tanulnia, amikor már ott a gyerek, és ő kezd megőrülni. Viszont ekkor is csínján az őszinteséggel, hisz ha véletlen azt mondaná, megbánta a gyerekvállalást, majd jól a torkára lép a nyáj, és megvádolja, hogy azért beszél így, mert gyűlöli a gyerekeit, és minden bizonnyal végzetes lelki traumákat okoz nekik. Ezek után biztosan nem fog többé hőzöngeni, panaszkodni, hiszen, hogy dr. Máté Gábor pszichológust idézzem, „a szégyen a legmélyebb negatív érzelem, aminek elkerüléséért szinte bármit megteszünk”.
Akár el is némulunk.
Az anyasággal kapcsolatos negatív érzésekről azért is nehéz egy nőnek beszélni, hiszen ezzel elismeri a kudarcát, és a bíráló szavak nélkül is mély bűntudatot érez, amiért nem tud olyan érzéseket produkálni, amit a gyereke megérdemelne. Mert a gyerek aztán tényleg nem kérte az életet, és joga van szeretve lenni.
Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy
jelentősen sok nő nem a gyerekét bánta meg, hanem azt az életformát, amit az anyaság intézménye a nyakába lőcsölt.
A sok járulékos melót, a tohonya férjet, a kiszolgáltatottságot, a szinte kötelezően elvárt önfeladást, a mentális leépülést, a magányt, sok esetben az elszegényedést, a megromló párkapcsolatot, és még sorolhatnánk.
Van azonban olyan is, aki arra jön rá, hogy ez bizony nem neki való élet. Ezeket a nőket az rémíti meg leginkább, hogy nem látnak kiutat, sem megoldást, sem segítséget, csak húsz év rabságot, amibe látszólag önként sétáltak bele.
Ha erről lehetne nyíltan beszélni, talán a segítség is közelebb jönne.
Jó lenne, ha a társadalom végre megértené, hogy az eszetlen szülésbe nyomasztással, az anyaság intézményét övező, gyakran más nőktől áradó önigazoló hazugságokkal csak a boldogtalan szülők és gyerekek számát szaporítjuk. Szükség van felvilágosításra, szükség van a gyerektelen élet egyenértékűként elismerésére, és szükség van arra, hogy az anyák segítséget kapjanak bűntudatkeltés, és elvárások helyett.
Az elhallgatás mindig frusztrációhoz vezet, a frusztráció agresszióhoz, aminek következményei anyára, gyerekre nézve egyaránt súlyosak lehetnek. Nem jobb volna akkor nyíltan beszélni erről az intézményről, és azon dolgozni, hogy az átlagos nők számára is elviselhető legyen?
Tudjuk, nem. A patriarchátusnak sosem volt érdeke, hogy annyi gyerek szülessen, amennyit jólétben, mentális és testi egészségben tudnak felnevelni mentálisan és testileg egészséges nők. A patriarchátusnak mindig is arra az ingyen elvégzett munkára volt szüksége, amit a gyereken keresztül ki tud préselni a kiszolgáltatott, bűntudattól önbizalmukat vesztett nőkből.
Őszinte vallomások magyar nőktől, akik megbánták, hogy gyereket vállaltak
„Nagyon szeretem a kislányom, de úgy érzem, hogy sok. Semmit sem tudok tőle csinálni. Szó szerint semmit sem. Nekem a főzés is kikapcsolódás lenne, de azt sem tudom tőle megcsinálni. Magamra semmi időm sincs, pedig annyi tervem lenne. Szeretnék eljutni körmöshöz, kozmetikushoz, szeretnék pilatest végezni, de állandóan nekem kell a kislányommal lenni. A férjemmel állandóan veszekszünk. Semmi időnk sincs egymásra, a házasságunkra, és igen, sajnos eljutottam odáig, hogy néha bánom, hogy van gyerekem. Köszönöm, hogy elmondhattam. Szeretlek titeket, és köszönöm ezt a csoportot, ahol nem a szuperanyuk gyülekezete sorakozik fel, akik, csak elítélni tudják a másikat.”
„Mutassa meg nekem valaki, hogy hol van az leírva a programunkban, hogy mindent el kell viselni ezektől a határsértő kis zsarnokoktól? Tönkrevágja a terhesség a szervezeted, belehajszolnak egy traumatikus szülésbe, aztán magadra hagynak egy rosszul/keveset alvó és életképtelen hangos lénnyel, aki egyáltalán nincs tekintettel az igényeidre (ha többen vannak, akkor meg pláne). Innen szép nyerni? Pfff, röhög a vakbelem.”
„Amikor megkérdezik, hogy »de ugye mennyire jó, hogy vannak gyerekeid, és mennyire nagyon jó velük?«, arra azt válaszolom, hogy baromi idegesítőek. Többnyire azért kedvelem, néha meg még szeretem is a lárváimat. Mondj igazat és senki nem fog neked hinni.”
„Senki sem mondta el nekünk az igazat, csak a rózsaszín mesét hallhattuk. Honnan tudhattuk volna, milyen igazából az anyaság, meg ami vele jár? Erre találta ki a patriarchátus azt, hogy a nő életének csúcsa az anyaság, csak ez lehet az egyetlen igazi boldogság, hogy ne lázadozzunk, ne gondolkozzunk más lehetséges opción és ne keseregjünk azon, amit feladtunk, nem valósíthattunk meg. Így tartanak sakkban bűntudattal és nyomasztással bennünket.”
„Simán megbánhatja bárki, hogy gyereket szült, de a legtöbbször nem a gyereket bánjuk meg, mert ha mindenre jutna időd mellette, kicsit se bánnád. Én többek között ezért hányok be a médiában sztárolt kápó anyáktól, hát hogy az istenbe ne lehetne kettőt hármat, négyet is szülni, ha gyakorlatilag nem te neveled fel?”
„Sokszor érzem sajnos, hogy megbántam a szülést. A legrosszabb, hogy nem tudom ezt senkivel sem megosztani. A barátnőim arról áradoznak, milyen anyának lenni, és ha véletlenül besikerülne még egy, biztos megszülnék. Én pedig mindig hangoztatom, hogy nincs az az Isten, amiért én ezt még egyszer végigcsinálnám. Sokszor csak ez ad erőt, hogy kibírjam a hétköznapokat! Mielőtt szültem, sokat olvastam, szerettem társaságba járni, mozogni naponta, megvoltak a kis napi/heti rutinjaim, jól szervezett kis életem, rendezett otthonom, külsőm. Mióta megvan a kislányom, arra sincs időm, hogy a gondolataimat rendszerbe szedjem, nem hogy bármit is megtervezzek, vagy rendet tartsak magam körül. Úgy érzem, szinte semmi sem maradt belőlem, üres vagyok, és agyilag is kezdek leépülni. Sokszor már reggel azt várom, mikor lesz már este, vége a napnak, hogy végre kapjak egy kis levegőt.”
Fotó: Getty Images, szerző sajátja
