November 14-én mutatják be a hazai mozikban Lee Miller egykori modell és haditudósító életéről készült Lee című filmet Kate Winslet főszereplésével. Ő Lee Miller, aki a Vogue címlapokat és a Vanity Fair oldalai helyett a második világháború frontvonalát választotta, és a náci haláltáborokig utazott kamerájával, hogy megörökítse a világégés borzalmait.
Az amerikai modell egykor a szürrealista művészeti mozgalom múzsája, később pedig maga is művésze volt Franciaországban, mielőtt úttörő nőként rettenthetetlen bátorsággal számolt be a második világháború véres eseményeiről.
Elizabeth „Lee” Miller a New York állambeli Poughkeepsie-ben született 1907-ben, és szinte az anyatejjel szívta magába a fényképezés iránti vonzalmat. Pontosabban apja, Theodore ültette el benne a fotóművészet szeretetének magvait, aki megtanította az alapokra és modellként, gyakran aktmodellként is sokszor alkalmazta tinédzser, majd később huszonéves lányát.
Miller mindössze hétéves volt, amikor a család egyik barátjának a fia megerőszakolta, amikor náluk vendégeskedett, és a testi-lelki trauma mellé egy szexuális úton terjedő betegséggel, gonorrhoeával is megfertőződött. Valószínűleg emiatt alakultak ki később a tanulással és beilleszkedéssel kapcsolatos nehézségei, a kis Leet ugyanis szinte minden iskolából kizárták Poughkeepsie-ben.
Tizenéves korában még a színház iránt érdeklődött, világítást, jelmez- és díszlettervezést tanult Párizsban, majd csatlakozott egy kísérleti színházi csoporthoz New Yorkban. Miller nagy áttörését egy halálközeli élmény okozta, amikor a híres médiavállalat alapítója, Condé Nast megállította, hogy ne üsse el őt egy autó. Állást ajánlott neki, és hamarosan az amerikai és a brit Vogue címlapján találta magát a 19 éves szépség.
Korának legelismertebb művészei örökítették meg szépségét, köztük Picasso és Jean Cocteau is, aki beválogatta őt a Blood of a Poet című filmjébe, ahol egy klasszikus szobrot alakított. 1929-ben visszaköltözött Párizsba, ahol saját fotóstúdiót is alapított, és ahol Man Ray amerikai szürrealista képző- és fotóművész tanítványa, majd múzsája, munkatársa és szeretője lett.
Hamarosan kibontakozott a kamerához való tehetsége is, és modellkedés helyett a fényképezőgép mögött kezdett kísérletezni azokkal a szürrealista technikákkal, amelyek a későbbiekben, még a háborús színtéren is is meghatározták a munkásságát. Ő fedezte fel – állítólag véletlenül – a szolarizáció technikáját, amelynek lényege, hogy előhíváskor fény éri a képeket, ezáltal megváltoznak a fotó tónusai.
A divatvilágból a második világháborúba
A második világháború kitörésekor Miller Londonban élt. Az ezt megelőző néhány évben folyamatosan költözött. Párizs, New York, majd Kairó is a lakhelye volt, ahol első férjével, az egyiptomi üzletemberrel, Aziz Eloui Bey-jel élt. 1937-re viszont megunta az egyiptomi életet, visszatért Párizsba, és az érkezése napján elment egy buliba, ahol megismerkedett a brit szürrealista festővel és kurátorral, Roland Penrose-zal, akivel szenvedélyes kapcsolatba bonyolódott.
1939-ben, a II. világháború kitörésekor már együtt éltek Londonban, és ügyet sem fordítva barátai és családja kérésére, hogy utazzanak az Egyesült Államokba, Miller inkább új karrierbe kezdett a Vogue hivatalos háborús fotóriportereként. Kamerájával dokumentálta a németek Blitz néven elhíresülő bombázási hadjáratát, hogy megmutassa az embereknek, mi is történik valójában a háborúban.
Mivel a brit hadsereg nem engedte Millernek, hogy elkísérje őket, 1942 decemberétől a Condé Nast Publications haditudósítójaként kezdett dolgozni az amerikai hadseregnél. Miller első cikke a brit Vogue-ban egy oxfordi katonai támaszpont ápolóiról szól. Portrékat készített az ápolónőkről Európa-szerte, a frontvonalon és a hadifoglyok között egyaránt.
Az igazság keresése a későbbiekben is a legnagyobb motiváló erő volt számára: csupán másfél hónappal a normandiai partraszállás után Miller a háború sújtotta Franciaországba ment a kamerájával az amerikai hadsereg 83. gyalogos hadosztálya után. Míg más haditudósítók a csatákra és a katonai műveletekre összpontosítottak, őt az emberi történetek érdekelték. A civilek, különösen a nők életét szerette volna dokumentálni, akiknek szintén felforgatta az életét a konfliktus.
Ahogy a szövetségesek előrenyomultak Európában, Miller egyre közelebb került a frontvonalhoz. Kameráján keresztül látta Párizs felszabadítását, ahogy a zsidókat szállító marhavagonok és a németországi koncentrációs táborok borzalmait is. Az 1945 áprilisában, Dachauban szerzett tapasztalatai különösen nagy hatással voltak rá, de karrierjének legikonikusabb pillanata csak nem sokkal a haláltáborban tett látogatása után következett, amikor Adolf Hitler müncheni lakásában megfürdött a kádban.
A fényképen – amelyet barátja és szeretője, a Life haditudósítója, David E. Scherman készített róla – Miller a fürdőkádban ülve látható, arca kifejezéstelen, a haja nedves. A dachaui sárral borított csizmája Hitler fürdőszobaszőnyegén van, mögötte Hitler portréja látható.
A kép, ami ugyanazon a napon készült, amikor Hitler öngyilkos lett berlini bunkerében, azóta a háború egyik meghatározó képe, a náci rezsim bukásának szimbóluma lett. Miller pontosan tudatában volt annak, hogy mit csinál: szembe akarta állítani egymással a hétköznapi otthoni környezet kényelmét és a háború elképzelhetetlen borzalmait, amelyeknek éppen tanúja volt.
A világégés után
A háború után egy bécsi kórházban haldokló gyerekekről készített képeket, majd a magyarországi paraszti életet, náci tisztek és családjaik holttestét, végül Bárdossy László egykori magyar miniszterelnök kivégzését is megörökítette. A háború után további két évig a Vogue-nál dolgozott, ahol divatanyagokat és hírességeket fotózott.
Haditudósítóként elért sikerei ellenére Miller a következő években sokat küszködött. A háborúban átélt élmények (később poszttraumás stressz zavart diagnosztizálnak nála) megterhelték őt érzelmileg és mély kiábrándultságot érzett amiatt, hogy a legfontosabb képei közül néhányat nem publikáltak. Különösen azokat, amiket Miller a koncentrációs táborokban készített, ugyanis a brit Vogue visszautasította őket arra hivatkozva, hogy túlságosan sokkoló lehet lehet az olvasók számára egy divatmagazintól.
1946-ban Miller és Penrose az Egyesült Államokba utaztak, majd amikor a modell rájött, hogy terhes Penrose-tól, elvált Bey-től, és 1947. májusában feleségül ment gyermeke édesapjához. Egyetlen fiuk, Antony 1947. október 9-én született, majd egy sussexi farmon telepedtek le, ami olyan hatalmas művészek és értelmiségiek gyülekezőhelyévé vált, mint Pablo Picasso.
Miller pazar vacsorákkal kedveskedett vendégeinek otthonában, és bár a művészeti életből továbbra sem vonta ki magát, a közéletből visszavonult. Az átélt traumák – és férje Diane Deriáz trapézművésszel való viszonya – miatt depresszióval, az utolsó éveiben pedig alkoholizmussal is küzdött, mielőtt 1977-ben, 70 évesen elhunyt rákban.
Lee Miller öröksége
Híres szépségéből fakadó státusza és az ismert művészekkel való kapcsolatai gyakran árnyékot vetettek saját eredményeire, ennek ellenére eltökéltsége és tehetsége révén a szürrealista mozgalom tagjává és elismert haditudósítóvá vált. „Folyton azt mondom mindenkinek: egész életemben egy percet sem vesztegettem el – csodálatos volt,de ha újra lenne rá lehetőségem, még szabadabb lennék az ötleteimmel, a testemmel és az érzelmeimmel” – mondta 1947-ben férjének.
Roland Penrose és Lee Miller
Az, hogy Miller munkássága mára híressé vált, elsősorban fia erőfeszítéseinek köszönhető, aki anyja halála után körülbelül hatvanezer fényképet, negatívot, iratot, naplót, fényképezőgépet, szerelmes levelet és ajándéktárgyat fedezett fel a padláson tárolt dobozokban. Antony egészen addig szinte semmit sem tudott édesanyja karrierjéről, mivel a háború után félretette a fotózást, és ritkán beszélt az átélt borzalmakról és a harcok alatt végzett munkájáról.
„Ahelyett, hogy távolról fényképezett volna, Lee felugrott a holttestekkel teli vonatba, közéjük állt, és lefotózta a benéző őrök arcát. Meg akarta mutatni a szörnyűséget, ami valójában történt, amiről odahaza az emberek nem tudtak” – fogalmazott az őt alakító Kate Winslet. Miller elkötelezettsége történelmi jelentőségű fényképeket eredményezett, és az átélt traumák nemcsak benne hagytak nyomot, hanem örökké élnek az általa megörökített felvételeken.
Forrás: History Extra, Forbes, Fotó: Getty Images
