Nagy Katica színészként számos filmes és színházi produkcióban megmutathatta már tehetségét, karakteres hangját pedig szinkronszerepei révén is megismerhettük. Kiskorától kezdve vonzotta a színpad és a filmvászon, ma pedig már nemcsak színészként, de oktatóként és producerként is tevékenykedik.
Ha jól tudom, budapesti születésű vagy. Milyen volt a fővárosban felnőni, milyen díszletet adott a gyerek- és fiatalkorodnak?
Árpádföldön nőttem föl, ami, habár Pesthez tartozik, mégis van egyfajta meghitt, vidéki bája. Rengeteget kirándultam, sétáltam, bolyongtam egyedül a kerületben gyerekként. Ilyenkor gondolkodtam, zenét hallgattam, szerettem, hogy sok a zöld, hogy van patak. Az egyetem alatt volt egy vidéki osztálytársam, aki nagyon nehezen tudott beilleszkedni a pesti létformába, és gyakran kijárt hozzánk, ha nagyon elege lett a városból. Szóval nem vagyok belvárosi lány. Tizenhat éves koromtól a Vörösmarty Gimnázium tanulója voltam, akkortól kezdve jártam be rendszeresen. Utána jött az SZFE, a Vas utca. Nagyon élveztem a Belváros rusztikus, lepattant hangulatát, hiszen rám sokáig az újdonság erejével hatott.
Manapság egyre inkább felértékelődik a természetben töltött idő. Te hiszel abban, hogy az élővilággal való kapcsolódás terápiás hatású? Tapasztalod esetleg magadon is?
Minden lehetőséget megragadok arra, hogy elmeneküljek a természetbe, de sajnos januártól kezdve egyetlen szabad hétvégém nem volt. Júliusban még csinálunk egy rövidfilmet, aminek a gyártási, produceri feladataiban is közreműködöm, Urbán Zsanett rendezésében. Addig még rengeteg a munka. Alig várom az augusztust, amikor végre lesz lehetőségem kirándulni, nyaralni. Amikor sokáig be vagyok szorulva a lakásba, a macskáim rengeteg örömöt adnak.
Emlékszel még a legelső filmélményeidre? Milyen filmek álltak közel hozzád gyerek- és fiatalkorodban, és milyenek most? Hogyan alakult az ízlésed ebben a tekintetben?
A legelső, ami eszembe jut, a Mazsola és Tádé és a Harisnyás Pippi, amit leginkább a nagypapámmal szerettem nézni. A jeleneteket is eljátszottuk. Volt egy rajzfilm is, ami nagyon közel állt hozzám, a Pizsamás banánok. A nagymamám mindig fölvette VHS kazettára, éjjel-nappal azt néztem. Nekem a gyerekkori filmnézés valahogy a nagyszüleimhez kötődik. Aztán tizenhat évesen jött Aronofsky, Lars von Trier, Tarkovszkij. Mostanában próbálok minél többfélét nézni, az utóbbi idők legmeghatározóbb filmélménye pedig egy 2018-as lengyel film, az a címe, hogy Hidegháború (Cold War). Számos díjat nyert, Pawel Pawlikowsky rendezte.
Mikor érezted először, hogy a színészet a te utad? A szinkron vitt be ebbe a világba, vagy korábban is érezted a színpad és a vászon hívását?
Korán jött ez, szerettem szerepelni kisgyerekként, aztán úgy maradtam. (mosolyog)
Azóta a kisebb, független produkcióktól kezdve az Oscar-jelölt sikerfilmekig (Semmelweis) sokféle alkotásban nyújtottál emlékezetes alakítást, és a színház is jelen van az életedben. Mit gondolsz, mitől lesz hiteles a színészi játék? Mikor jó egy alakítás „belülről”, színész szemmel, illetve nézőként – akár színházban, akár filmben vagy sorozatban?
Arra jöttem rá, hogy az én ízlésemhez a minimális külső gesztusokkal, de maximális belső töltöttséggel működő színészi játék áll közel, erre törekszem, ebben szeretnék önmagam lehető legjobb verziója lenni. Régebben emiatt talán voltak üres pillanataim, mert ez az ízlés dominálta a játékomat, de úgy érzem, folyamatosan tudok ebben fejlődni, minden egyre töltöttebbé válik. Most néztem magam egy rövidfilmben, ahol úgy érzem, sikerült eljutnom oda, hogy ne játsszak, csak egyszerűen létezzek az adott helyzetben, az adott szerepben. De ez egy szubjektív dolog, vannak, akiknek a nagy technikai bravúrok tetszenek nézőként, a színészi virtuozitás, lehet, hogy valakinek az az unalmas, ami nekem gyönyörű.
Előfordul, hogy egy szerep mélyen hat a személyes világlátásodra, átkeretez benned érzéseket, gondolatokat?
Amik nem formáltak át, azok vagy rosszul voltak megírva, vagy én nem tudtam vagy mertem beengedni őket magamba.
Ha megkeresnének egy sötétebb tónusú, érzékibb, manipulatív, antihős szereppel, mit mondanál? Kihívás lenne ilyen karaktert alakítani?
Minden vágyam volt, hogy ilyen szerepeket játsszak, amikor kijöttem az egyetemről. Elvetemült prostituáltakat, hidegvérű gyilkosokat és kalasnyikovos terroristanőket szerettem volna alakítani. Csak naivát nem szerettem volna, végül csőstül jöttek az ilyen szerepek. Harmincéves vagyok, és még mindig gyakran gyerekeket játszom. A külsőm alapján beskatulyáztak. De nem bánom, mert talán többet tanultam, mintha nem így alakul. Nemrég volt egy szerep, ahol azt éreztem, kitörök ebből, Salamon András Random című filmjében. Egy nyers, flegmatikus, mégis nagyon érzékeny lányt játszhattam, nagyon élveztem, nagyon tudtam vele azonosulni.
Ha már érzékenység: mit gondolsz arról, hogy egy színésznek ki kell állnia bizonyos társadalmi ügyek mellett? Melyek azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak ebből a szempontból emberként, művészként?
Látom, hogy a művészek valóban inspirálni tudják az embereket. Szívesen beszélek a környezetvédelemről, az állatvédelemről, arról, hogy harcolni kell a hatalommal való visszaélés ellen. Az egyenlőségben és a szabadságban hiszek. Abban, hogy nincs joga egyik embernek elnyomni a másikat. Ha valaki van olyan bátor, hogy felvállal például egy metoo-ügyet, és együttes erővel odaállunk mellé, igenis lehet változást elérni. Ami mindannyiunk hasznára válik.
Mindez nyilvánvalóan hatással lehet a színészek lelki egészségére. Te foglalkozol tudatosan a mentális jólléteddel?
Semmi mással nem foglalkozom, ezt tartom a legfontosabbnak. Nem szeretném, hogy a traumáim irányítsanak. Arra vágyom, hogy tisztuljon a lelkem. Nem a traumától lesz egy művészi alkotás vagy alakítás értékes, de általa tud gyógyulni a seb, tud a tisztulni az ember. Az átélt művészetben mindenképpen ott lesznek valamilyen formában a te töréseid, a kérdés az, hogy a fókuszt hova helyezed, hogy ki irányít.
Mit jelent számodra az iskola intézménye? Akár a saját tanulmányaidra visszagondolva, akár a saját oktatói tevékenységedre nézve?
Most, hogy filmszínészetet tanítok a Lumiere-ben, elkezdtem megérteni a tanárainkat az SZFE-n, amikor idegesek voltak ránk. Amikor a diákok nem készülnek, vagy nem aktívak, én is kétségbe tudok esni. Próbálom ezt uralni, és lelkes maradni. Arra koncentrálni, amit a leginkább át tudok nekik adni. Nem vagyok rendező, nem tudom őket megrendezni, viszont rájöttem, azt tökéletesen át tudom adni, hogy én hogyan gondolkoznék egy adott szerepről, és hogyan jutnék el a megvalósításig. Ez nagyon feltölt, és magam is sokat tanulok közben a saját működésemről, a diákok pedig nagyon élvezik ezt.
Min dolgozol jelenleg, miben láthatunk legközelebb?
Jelen pillanatban minden energiámat a korábban említett kisfilm létrehozása köti le. A Random című nagyjátékfilm bemutatója pedig szeptemberben lesz a mozikban. Rengeteg irodalmi estet csinálunk, ősszel pedig új filmes és színházi projektek érkeznek.
Szöveg: Zahorján Ivett Fotó: Mészáros Annamária Photography Smink: Nagypál Marietta
