A gyász normális, a hozzáállásunk nem az
Száz évvel ezelőtt minden életeseménynek szigorú forgatókönyve volt és a társas helyzeteket meghatározta az „így szoktuk” rendje. Ma már kevésbé dominál a szokásjog és formálhatóbbak a keretek, ennek azonban nemcsak előnyei, hátrányai is vannak. Nincs például használati utasítás a veszteséghez és a gyászhoz, így ha bekövetkezik valamely nem várt fordulat, gyakran nem tudjuk, mihez kezdjünk, mihez kezdhetünk vele.
„Amikor meghalljuk a veszteség szót, legtöbbször a haláleseti veszteségekre gondolunk. Azonban számtalan olyan egyéb – láthatatlan – veszteség is érinthet bennünket életünk során, amely a haláleseti veszteséghez hasonlóan ugyanúgy gyászfolyamatot indíthat el bennünk. Legyen szó szakításról, válásról, egy magzat elvesztéséről, vagy bármilyen munkahelyi veszteségről – leépítés, projekt megszűnése, nyugdíjazás, munkatárs betegség miatti tartós távolléte, halála – vagy az egészségünk, esetleg egy szeretett házi kedvenc elvesztéséről, az érzések megrohanhatnak bennünket és sokféleképpen reagálhatunk” – mutat rá Nagy Zsolt mentálhigiénés szakember.
Mint mondja, gyászfolyamatot indíthat el bármilyen jellegű bizalomvesztés, vagy egy olyan helyzet is, amikor egy másik személyhez való bármilyen kapcsolódásunk viszonzatlan marad, vagy a kapcsolat sosem tud olyan minőségében megteremtődni, ahogy arra legbelül vágyunk. Ezekről a helyzetekről azonban nem szokás, nem illik beszélni, emiatt pedig úgy érezhetjük, teljesen egyedül vagyunk a bajban.
„A gyász társadalmi tabusítottsága nem megkönnyíti, hanem további korlátokat szab a témáról való nyílt és őszinte kommunikációnak – legyen szó akár haláleseti, vagy bármilyen egyéb láthatatlan gyászról. Gyakori az is, hogy egy szerettünk gyászával szemben eszköztelenek vagyunk és nem tudjuk, mit mondjunk, hogyan mondjuk. Így klisékkel próbálunk meg segíteni egymásnak. Ez azonban ritkán sül el a jól: az ilyen helyzetek legtöbbször meg nem értettséget, távolságot, feszültséget és haragot szülnek, és a veszteséget átéltek számára a valódi segítségnyújtás és támogató empátia elmarad” – magyarázza a szakember.
Nagy Zsolt mentálhigiénés szakember
A „koronát igazít” módszer valójában toxikus?
Noha életünknek a negatív érzések és a veszteségek épp úgy részei, mint a sikerek és örömök, csak az utóbbiakról beszélünk nyíltan. A (vélt) kudarcokat és elakadásokat azonban megtartjuk magunknak – és legfeljebb csak a hozzánk legközelebb állóknak tárjuk fel sebezhetőségünket. Ezzel azonban sokkal többet ártunk, mint használunk egymásnak és önmagunknak.
„A »koronát igazít« szemléletmód valójában azt jelenti, hogy a láthatatlan veszteségeink feldolgozása során megpróbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna és bagatellizáljuk megéléseinket. Csakhogy ez gyakran megakasztja a gyászfolyamatot, hiszen ahhoz, hogy egy veszteség feldolgozottá tudjon válni, nagyon fontos hogy az érzéseink és gondolataink kimondásra, megdolgozásra és mások általi validálásra, megértésre is kerüljenek” – vélekedik Nagy Zsolt. – „Tehetünk úgy, mintha a minket ért veszteség által nem sérültünk volna, de a lelkünk és szívünk mélyén igazán csak mi érezzük a veszteség okozta seb fájdalmát. Egy fel nem dolgozott veszteség folyamatos hordozása pedig általában sokkal nagyobb energiaráfordítással jár, mint az adott veszteség feldolgozása.”
A mentálhigiénés szakember arra is rámutat, hogy amikor elfojtjuk vagy magunknak tartjuk meg érzéseinket, nemcsak magunknak okozunk ezzel „nehézséget”, hanem a környezetünkben élőknek is, hiszen ha nem tudják, mit élünk át, esélyük sincs arra, hogy mellettünk álljanak.
„A veszteség mindig emlékeztet saját halandóságunkra és az idő múlására is, vagyis akaratlanul is önreflexióra hív. Elgondolkodtat arról, hogyan is vagyunk a saját életünkkel, céljainkkal, önazonosságunkkal. Épp ezért olyan fontos, hogy amikor valamilyen veszteséget élünk át, legyen egy olyan tér, közösség, ahol azt érezzük, megértenek bennünket és úgy kap teret a gyászunk és a fájdalmunk megélése, ahogyan arra legbelül vágyunk. Ez a támogató tér lehet egy családi vagy baráti közeg, egyéni gyászkísérés vagy egy önsegítő gyászfeldolgozó sorstársközösség is. A lényeg, hogy legyen olyan ember, akiben bízni tudunk és aki jól tud támogatni minket” – magyarázza a szakember és hozzáteszi, kulcsfontosságú, hogy a veszteségfeldolgozás során elsősorban önmagunkra koncentráljunk és ne mások szubjektív megéléseihez mérjük a saját belső világunk történéseit.
„Vannak, akik többet sírnak és vannak, akik kevesebbet. Vannak olyanok, akik intenzívebben élik meg a gyásszal kapcsolatos érzéseiket és vannak, akik nem. Nincs jó vagy rossz gyász. Gyász van és minden gyász egyedi. A veszteséggel – legyen az a szakítás a szerelmünkkel, a legjobb barátnőnk árulása vagy a munkahelyünk váratlan elvesztése – mindig elveszítjük önmagunk és a biztonságérzetünk egy részét is. Ahhoz pedig, hogy ez az összetört és megrendült biztonságérzet újra erőssé váljon és visszataláljunk önmagunkhoz, időre és sok belső munkára van szükségünk. És ez teljesen normális” – mondja Nagy Zsolt.
Ha egyedül nem megy…
Akkor nincs semmi baj, egyszerűen „csak” segítséget kell kérnünk. Ennek felismerése azonban sokak számára önmagában is nehézség és probléma, ennek következtében pedig egyes helyzetek elmérgesedhetnek vagy elnehezülhetnek.
„Ha hónapokkal a veszteség után még mindig nagyon nehéz újra célt találnunk, vagy testi tüneteink vannak, esetleg erősen szorongunk vagy érzelmileg beszűkültek vagyunk, fontos, hogy kérjünk segítséget egy szakembertől” – azonosítja a gyászfolyamat elakadásának tipikus jeleit a szakember. Mint mondja, a segítségkérés akkor is indokolt lehet, ha nincsenek környezetünkben olyanok, akikkel megoszthatnánk a veszteséggel kapcsolatos érzéseinket, gondolatainkat.
„Az élet a nehézségek ellenére mindig élni akar, és a Nap a nehézségekben is szeretné fényével betölteni az életünket. Ehhez azonban mi is kellünk. Rajtunk is múlik, hogy beengedjük-e az életünkbe a remény fénysugarait vagy áldozatként reagálva a veszteségre, behúzzuk a sötétítőt életünk képzeletbeli ablakán és lekuporodunk a sarokba” – mondja Nagy Zsolt és figyelmeztet, hogy ha ezt az utat választjuk, akkor tulajdonképpen úgy döntünk, hogy ahelyett, hogy életünk aktív alakítói lennénk, annak passzív elszenvedőivé válunk.
A veszteségek élni tanítanak
A veszteségfeldolgozás egyik első és legfontosabb lépése, hogy felismerjük: van, akinek sikerül egyedül, másoknak azonban egyéb támogatásra és mankóra van szüksége. Ez pedig nem gyengeség, hanem lehetőség. Pont mint a fájdalomcsillapítás a fogorvosnál, az epi szülés során, az altatás a műtéteknél, amikre nem úri huncutságként vagy a gyengék luxusaként, hanem segítséget nyújtó lehetőségként tekintünk.
„Ha segítségre van szükség, a veszteségfeldolgozás támogatására egyéni és csoportos gyászfolyamatot is választhatunk, hiszen a folyamat során bejárt út mindkét esetben azonos, a társas kapcsolatok keretei azonban más-más megéléseket tesznek lehetővé” – mondja Nagy Zsolt, aki hangsúlyozza: vannak, akik számára könnyebb csoportos folyamatban foglalkozni a veszteségek feldolgozásával és akadnak, akiknek az a biztonságosabb, ha egyéni beszélgetéseken át haladhatnak a feldolgozás felé.
„A folyamat során sokat foglalkozunk a gyászban megélt érzésekkel, gondolatokkal, belső és külső erőforrásokkal, korábbi nehéz helyzeteket segítő eszközökkel” – mondja Nagy Zsolt. – „A folyamat része egy veszteséglista készítése is, melynek segítségével ránézhetünk eddigi életutunkra és beazonosíthatjuk az eddig esetlegesen fel nem dolgozott veszteségeinket. Emellett ez a lista segít felidézni a korábbi veszteségeink feldolgozása során sikerrel alkalmazott olyan eszközeinket is, amik akár a jelen veszteségünkben is segítségünkre lehetnek. A többlépéses, belső munkát igénylő folyamat végére létrejön egyfajta érzelmi beteljesítés és kimondhatóvá válnak mindazon érzések és gondolatok, amik kimondatlanok maradtak és belülről feszítik a gyászolót.”
Nagy Zsolt azt mondja, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a veszteségekben a növekedés lehetősége is meghúzódik, ezáltal
magánéleti traumáink és kihívásaink megfelelő feldolgozás mellett hozzájárulhatnak fejlődésünkhöz is.
„Hiszek abban, hogy minden veszteség hozzánk ad valami újat és tanít bennünket, önmagunkról, a kapcsolatainkról, értéket tisztáz és segít ráirányítani a figyelmünket arra, hogy mi is az igazán fontos és értékes az életünkben” – vélekedik.
Vezető fotó: Getty Images Fotó: Pro Art Photo (Berlinger Dorottya, Cseh Zoltán)
