A legtöbben, mintegy 115 ezren az Instagram-profilod alapján ismernek, de azoknak, akik sem innen, sem máshonnan nem, mit mesélnél a sminkes karrieredről vagy éppen a Makeupbrutalism kifejlődéséről?
Az az igazság, hogy magamban teljesen külön kezelem ezt a profilt, illetve a sminkes karrieremet. A Makeupbrutalism, ahogy egy ismerősöm fogalmazta meg gyönyörűen, „a saját fantázia cselekvő manifesztálása” – egy konceptuális művészeti projekt, ami témájának, illetve eszközének használja a sminket, keveredik benne a fotógráfia, az aktivizmus és a feminizmus. Nem készítek ilyen jellegű munkákat fotográfusok kérésére, mert nem osztozom a víziómon. Önzőnek hangzik, az is, de a művészeti önkifejezés az alkotóról kell, hogy szóljon: ez a különbség alkotói és alkalmazott státusz között. A legtöbb követőm nem is tud a sminkes hátteremtől, ami számomra tök jó visszajelzés arról, hogy ez az újradefiniálás működik, hogy a szabályok tudatos megbontásával egyfajta naiv eredmény születik sokszor. De tény az is, hogy ezt a pontot, hogy itt beszélgetünk erről, egy majdnem 10 éves tanulási és kutatási folyamat előzte meg, ami 2011-ben kezdődött Tombor Saci tanítványaként a Kreában.
Sacival én is, mi is gyakran dolgoztunk együtt a Marie Claire beauty editorialok fotózásain. Milyen volt vele tanárként „együtt dolgozni”?
Nekem szükségem volt egy olyan tanárra, mint ő, hogy megszeressem ezt a szakmát. Azt hiszem, sminkesként is volt (van?) karrierem, a portfóliómban van Vogue, Harpers Bazaar, Numero, L’officiel, Paper, Marie Claire, Elle megjelenés, de az igazság az, hogy külföldön minden második sminkes elmondhatja magáról ezt. Nagyon nehéz kitűnni, és én sminkesként hiába voltam jó, a legjobb akartam lenni, és mivel ezt csak 100 százalékos önazonossággal lehet elérni, elkezdtem figyelni arra a sokat emlegetett belső hangra. Arra, hogy nekem mi a fontos, hogy én mit érzek, mit gondolok, és nagyon hamar rájöttem, hogy unom a szépet, a tökéletest, a klasszikust. Innen indult az a kíváncsiság, ami ma a Makeupbrutalism.
Mikor indítottad el az Instagram-profilodat, és mi volt a koncepciód?
Mindenki azt gondolja, hogy ez tudatos út volt idáig, de ez tévedés. Sokkal valósabb állítás lenne azt mondani, hogy organikusan alakult így. Amikor sablonosan azt mondjuk, hogy „nem én találtam a szakmára, hanem a szakma rám” tipikus esete. Észrevettem, hogy szép kislányokat tökéletesre festeni számomra lelkileg nem kielégítő feladat, elkezdtem kérdezgetni magam, hogy vajon miért nem – és szépen lassan elindult a folyamat. Először csak textúrákkal, formákkal, színkombinációkkal kísérleteztem, de az is hamar kifulladt – a szépség, az üres esztétika nem tudta lekötni a figyelmemet, cserébe egyre több kérdés vetődött fel bennem.
Például?
Kicsit kíváncsi, analizálós, sőt kötekedős a személyiségem, és ez utat tört magának egy szakmában, ami a szabálykövetésre és az ideálokra alapszik. Mi a szépség? Ki határozza meg? Miért fontos? Hogyan szolgálja ezt a smink? Hogyan mehet ellene? Mi az a smink egyáltalán? Mennyire egészséges ez fizikailag és szellemileg? Mekkora része társadalmi nyomás? Minden kérdés tíz újabbhoz vezetett – ez ennek a profilnak a lényege és magja, ami 2018-ban duzzadt akkorára, hogy kapott egy külön fiókot. A koncepció, hogy legyen koncepció, hogy a tutorialok idején, amikor mindenki csak azt akarja tudni, hogy hogyan, én inkább azt kérdezem meg, hogy miért. Az, hogy az emberek ingerküszöbe olyan alacsony, hogy egy kis társadalomkritikától, festéktől és néhány kérdéstől sikítófrászt kapnak, hívhatjuk polgárpukkasztásnak is persze, de nem az, mivel sosem ez volt a célja.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A legfrissebb, nagyot szóló sikered a Gucci kollaboráció volt nemrég…
A Gucci kollaboráció derült égből villámcsapásként ért, kaptam egy e-mailt, és azt hittem, rosszul látok. El sem hittem először, hogy igazi. Hosszú percekig tartó meredt bámulás után nyitottam csak meg, és ott állt feketén-fehéren, hogy szeretik a munkámat, és fel szeretnének kérni egy kollaborációra. Abszolút álommunka volt, mivel lényegében rám bíztak mindent a koncepciótól a megvalósításig. Nagyon fontosnak éreztem, hogy valami olyat hozzak létre, ami egyszerre guccis, és engem mint Makeupbrutalismot is tükröz. Azt hiszem, ez sikerült is. Első lépésként azon gondolkodtam, hogy mi az az üzenet, amit közvetíteni szeretnék, így kitaláltam egy szlogent, amihez onnantól kezdve ragaszkodtam: „Nem kell, hogy tökéletes legyen, ettől lesz utánozhatatlan.” Erről bővebben beszéltem is a Gucci által készített interjúban is.
A követőim számára egyébként – akármilyen meglepő is ez a válasz –, nem volt nagy hatással, nagyjából 600-700 ember jött a Guccitól 3 nap alatt, de mivel én nem vagyok influenszer a szó jelenleg használt, „sok követőm van, ezért pénzért árulom más termékeit” értelemben, nekem sokkal fontosabb a követőim minősége, mint mennyisége.
Kreatív posztok, nagyon ütős képalák? Hogyan ment ekkorát nemzetközi szinten is a Makeupbrutalism, és hozott ennyi interjúfelkérést és megkeresést?
Szerintem az első ilyen dolog, amiért én érdekes lehettem másoknak, az a tény, hogy kiragadtam a sminket a kontextusából, és mikroszkóp alatt kezdtem vizsgálni. Értem ezt úgy, hogy alapvetően egy sminkes csapatjátékos, szolgáltatást kínál, alkalmazott – egy nagy egészhez igazodva veszi ki a részét a munkából. Kompromisszumot köt, idomul – így lesz valaki jó. De ennek a munkavégzésnek mindig van alanya és oka, a smink mindig készül valamire, valamiért. Lehet ez fotózás, film vagy kliens – én ezt dobtam el. A smink csak önmagában áll a középpontban, és senki célját nem szolgálja, csak a sajátját. Az első nagyobb interjúmat a Dazed Beauynak adtam, ahol az újságiírónőnek a „productless” szériám tetszett meg, és arról érdeklődött. Ott annyi volt a lényeg, hogy miután megpróbáltam egy beleköthetetlen definíciót találni arra, hogy mi is a smink, arra jutottam, hogy „színek, formák, textúrák festékként és/vagy applikációként felvíve a bőrre” – és ez elképesztő szabadságot biztosított a későbbiekben. Érdekesnek találtam, hogy nem kell feltétlenül sminktermék egy look létrehozásához, így mindenféle alternatív verziót teszteltem le. Smink-e egy eyeliner, ami gyurmából, füstből, habból készül, ha úgy néz ki – vagy csak imitációja lehet-e annak, illetve megtarthatja-e a státuszát „terméketlenül” is egy ilyen kapitalista időben? Erről szólt az első interjú, amit követett egy újabb, majd még egy, és a végére egész szép kis lista gyűlt össze. Van rajta Vogue, I.D, Nylon, Wonderland.
Útközben elkezdtem egy másik profilt is, aminek Uglymakeuprevolution a neve – itt hasonló gondolkodású emberek munkáit gyűjtöm –, jelenleg 46 ezer követő van rajta, és több mint 30 000-en használták a hozzá tartozó hashtaget. Azzal kapcsolatban is több megkeresés érkezett, többek között a Grazia, Hunger vagy a The Guardian magazintól, de például az Arte Tracks francia tévécsatorna is volt kint nálam Berlinben forgatni róla. Ezért is voltam mérges és csalódott, hogy a brazil Elle-től kezdve a cseh Vogue-ig mindenki érdeklődött már irántam, otthonról, Magyarországról meg senki. Eddig.
Vannak kedvenc visszajelzéseid az eddigi munkásságoddal kapcsolatban? Kicsik es nagyok…
A Gucci kollaboráció kapcsán kaptam üzenetet Alex Boxtól, Erin Parsonstól, Thomas de Kuyvertől is, ők mindhárman hatalmas nevek a szakmában – mint sminkes sosem gondoltam volna, hogy valaha tudni fognak a létezésemről, de például követ Val Garland vagy Terry Barberon is – ezektől mind elállt a lélegzetem egy-egy pillanatra. Mégis a legjobb visszajelzések a kollaborációk és felkérések. Például a Guccival egy napon jött ki a tokiói Neo Shibuya tévés kollaboráció is, ahol Tokió legforgalmasabb utcáján, a Shibuya streeten, egy 15 seconds museum projekt keretében öt napig vetítették két videómat kilenc billboardon. Amikor elküldték a videókat, sírni tudtam volna az örömtől, annyira hihetetlen volt látni. De mindig elképesztő olvasni a cikkeket, amiket a projektekről írnak, néha elhiszem egy-egy pillanatra, hogy fontos, amit csinálok. Tegnap például kaptam egy képet, valaki magára tetováltatta az egyik szememet.
Szerinted mekkora előny egy 21. századi sminkes számára az Instagram mint felület?
Egy sminkesnek kötelező – nem is tudom, hogy nélküle lehet-e érvényesülni manapság. Persze akiknek már megvan a maga klientúrája, azok tökéletesen elvannak nélküle is, de ez csak azokra igaz, akik már régóta benne van a szakmában, az újaknak kötelező. Én is emiatt hoztam létre az első fiókomat, de mindig is feleslegesen sok fejtörést okozott, hogy egy munkaprofilon oszthatok-e meg személyes tartalmat, adjak-e arcot a munkákhoz, vagy inkább ne. De végül a szeparálás mellett döntöttem, így választottam szét egy fiókot hárommá. Editorial (@esztermagyarmua) projekt (@makeupbrutalism ) és személyes (@magyareszter), ez azóta bővült ugye egy kurált (@uglymakeup-revolution ) oldallal is.
Mennyire tudatosan kezelted őket?
A tudatosság csak a Makeupbrutalismra volt jellemző, de csak annyira, hogy figyeltem a hashtaghasználatra, illetve hogy különböző aggregátoroldalakat megjelöljek a posztjaimon, és mindenkinek válaszoljak, mindenkinek kedvesen. Ezek mára kicsit kikoptak, főleg a kedves válaszolgatás. Így, hogy az elmúlt évben lényegében a munkámmá vált az Instagram, rengeteg mindenre rájöttem, például arra, hogy nemcsak az arcunkon divat a filter, de a személyiségünkön is – mindenkinek kedvesen válaszolni ugyanolyan hazugság, mint kiretusálni a képed.
Vagyis?
Nekem nem szimpatikus az az elképzelés, hogy lábujjhegyen tipegjek mások törékeny egója körül, és az ő hülyeségeikért még én kérjek bocsánatot. Hiába van több mint 100 000 követőm, én nem vagyok influenszer, nem árulok semmit, nincs szükségem mindenki szimpátiájára, megbocsátására, egyetértésére, és ezt sokan zokon is veszik. Én úgy fogalmaznám meg, hogy nem profin, hanem őszintén kezelem ezt a felületet – és eddig úgy tűnik, hogy bejött.
Vannak árnyoldalai a sikerednek?
Volt egy időszak, amikor nagyon sok támadást ért, és kiírtam a biómba, hogy az Instagram legutáltabb szépség-Instája 2018 óta – életem legjobb marketing döntésének bizonyult, rengeteg megkeresést, interjúfelkérést kaptam utána, és mindegyiknek ez volt a headline-ja. De igen, teljesen hétköznapi, hogy emberek a vakságomat vagy a halálomat kívánják. Voltam már tehetségtelen, retardált, heti szinten hallom, hogy erre bárki képes, ez nem smink, ez nem művészet, kinek hiszem én magam, ezt bárki meg tudná csinálni, de az igazság csupán csak annyi, hogy igen, bárki megcsinálhatná, de csak engem érdekelt annyira, hogy meg is csináljam. Az eredmények engem igazolnak, és látom, hogy milyen hatással van másokra – akár inspiráció szinten, akár kicsit erőteljesebben is (gondolok itt arra, hogy sok helyen látom az ötleteimet, a koncepciómat, de még a szóhasználatomat is).
Sokan kezdtek el hasonlót, mert azt látják, trendi, és sikereket lehet elérni vele, de ha nem tudják belevegyíteni a saját elképzeléseiket, egyediségüket, akkor nagyon könnyen válik „kopivá”. De igen, lényegében ez a különbség az inspiráció és a lopás között. Az irigységég nem nagyon jut el hozzám, mert nyilván a hátam mögött történik, de nagyon könnyen válhat az ember zseniből túlértékelté mások szemében egy nap leforgása alatt, ha véletlenül kap egy olyan lehetőséget, amit mások nem.
Jöjjön egy igazi sablonkérdés. Honnan inspiralódsz?
Én szeretem azt gondolni, hogy nem igazán érdekel az inspiráció, inkább motiváció párti vagyok. De könnyű ezt mondanom, mert annyira átállt az agyam arra, hogy a számomra érdekes témákra esztétikákkal reagálok, hogy szinte az „alkotás” ( nem szeretem ezt a szót ) a kommunikáció szintjére süllyedt. Ha meg nincs mit mondanom, nem erőszakolom meg magam, hogy legyen. Sok művészt szeretek, rengeteg dolog érdekel, dizájn, építészet, akár irodalom – és ezeket szeretem kiélni a Insta-sztorijaimban. Egyik este például nem tudtam aludni, és klasszikus dizájnszékeket nézegettem Pinteresten, majd elkezdtem posztolni őket sztoriba Sleepless chairspam címszó alatt. Az emberek azóta is követelik tőlem, hogy mikor lesz ilyen legközelebb.
Hogyan tovább? Mik a rövid és hosszabb távú terveid?
Jelenleg is dolgozom egy kollaboráción, ami nagyon fontos számomra, így prioritást élvez, illetve egy magazinnak készítek anyagot most „kreatív procedúra” témában, ami sok kutatómunkával és felméréssel jár. Ha ezt befejeztem, szeretnék végre a könyvemmel foglalkozni, hogy jövőre kikerülhessen, mert egyébként már majdnem készen várja, hogy beteljesedjen a sorsa. Ez lenne az első komoly lépés az internetről való leszakadásban. Ezt követi a képzeletbeli listán egy kiállítás, ami szintén hatalmas vágyam, de nagyon érdekesnek tartom a kreativitás fejlesztést is, szívesen foglalkoznék ezzel is tanítás/workshop szinten.
Ha lenne egy teljesen elszállt ötleted, kivel és milyen formában dolgoznál együtt, mi lenne az?
Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Szívesen részt vennék hasonló kollaborációkban egyéb márkáknál is kreatívként. Az Apple shot on iPhone kampányát nagyon magaménak tudnám érezni, tekintve, hogy mindent a telefonommal fotózok én is, de tanítanék itt, Londonban az UAL-n, ha nagyon el szeretnék rugaszkodni a valóságtól. El tudnék képzelni egy néhány limitált termékből álló saját sminkmárkát is, de ezt a listát évekig tudnám folytatni. Viszont azt vettem észre, hogy hiába vannak az embernek ötletei, az élet mindig tud meglepő fordulatokat hozni, úgyhogy én kíváncsian várom mit hoz a jövő.
Van kedvenc sminked?
Nincs. Vannak kedvenc sminkeseim, mint Marie Bruce, Vanessa Icareg vagy Athena Paginton, de őket a látásmódjuk miatt imádom. Az a furcsa helyzet van velem, hogy divatsminkesként sem a divat, sem a smink nem érdekelt önmagában igazán, és egyre csak távolodom attól, hogy érdekeljen.
Hogyan kell elképzelni most a napjaidat, sokat utazol (koronavírus-mentes időben persze)? Vagy épp itthon vagy?
Mielőtt beütött volna a Covid, nagyon sokat repültem. Berlinbe mentem haza, Budapestre dolgozni, Londonba inspirációért és a szerelmemhez. Heti többször repültem, és imádtam, mondhatni mindig úton voltam valahova. A Covid mindent megváltoztatott, teljesen új ritmust/ritmustalanságot vezetett be az életembe, teljesen új gondolatokat és terveket ágyazott a fejembe. Ahogy lelassult körülöttem minden, úgy pörögtek fel az események teljesen váratlan módon, azt gondolom, ez egyfajta védelmi mechanizmus volt. Hogy sminkesként nem tudtam már egyáltalán fotózásokra járni, olyan űrt hagyott bennem, amit kénytelen voltam kompenzálni valahogy, így egyedül álltam neki otthon.
Sok beautyanyagom meg is jelent különböző magazinokban, a Bricksben, az Infringe-ben vagy a TUSHban, de a nagy felbátorodásban készítettem karanténnaplókat és sminktől teljesen független fotóanyagokat is, amik megjelentek itt-ott. Lényében ez a magamra utaltság adott egy hatalmas löketet, és rájöttem, hogy sokkal hatásosabban tudok dolgozni, ha nem kell másokhoz igazodnom, és ez az új attitűd az Instagramomon is meglátszott, 30 000-ről felkúszott 100 000-ig az első karantén végére. De hogy a kérdésre is válaszoljak: ülök otthon festékes fejjel a tükör előtt, és nyomkodom a telefonom.
Mi a világ legjobb helye szerinted egy make up artist számára?
Ez több összetevős képlet, függ az adott szakterülettől, hogy mennyire karrierista az adott sminkes, mik a céljai, és mennyi mindent hajlandó beáldozni ezért. Nekem személy szerint London tökéletes hely, illetve New Yorkban tudnám még elképzelni a családommal. Nekem szép karrierem, luxuséletem volt otthon, forgattam, magazinoztam, de semmi lehetőségem nem volt fejlődni, és a közeget sem éreztem túlzottan motiválónak. Otthon mindenki (tisztelet a kivételnek) megelégszik azzal, ami van, ami jut – én nem vagyok ilyen. Nekem többet ér Londonban középszerűnek lenni, mint Budapesten a legjobbnak.
A három kedvenc sminkcuccod?
Én személy szerint nem nagyon használok sminket magamon, mert egyrészt jobban érzem magam nélküle (egy amerikai felmérésben olvastam, hogy a városi nők 3 százalékra igaz csak ez), nagyobb a szabadságom, másrészt a bőröm is nagyon érzékeny, és úgyis csak szétkenném. De ha mondani kell három terméket, amik néha–néha rám kerülnek: Itsallfluff bronzer, Dr Pawpaw liptint, Gucci szempillaspirál.
Egy dolog, amit minden magyar nőnek megtanítanál smink terén?
Én előbbre mennék vissza, és az önelfogadásról beszélnék az embereknek. Hogy mennyire fontos lenne szeretni magunkat, megbékélni magunkkal, és nem a folyton változó trendekhez alakítani a tükörképet.
