Molnár Piroska pár hete egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy az ő idejükben a színművészeti alatt többet tudtak pihenni, mint a mostani generáció. Nektek már nem volt szabadnapotok. Több lett a szabadidőd miután végeztél az egyetemen?
Sokkal, sajnos. Az egyetemen nagyon le voltunk terhelve, ezzel a mostani munkamennyiség pedig köszönőviszonyban sincs. Így most minden megkeresést elvállalok, ami kicsit is inspirál, hogy egy percig se érezhessem azt, nem csinálok semmit. Azt, hogy lett szabadidőm, és megvan bennem néha a „nem csinálok semmit” tudat, mindenképpen az egyetemről való kiszakadás idézte elő.
Ez egy öt éves, jól beidegződött periódus után elég félelmetes lehet…
Félelmetes. Azért félelmetes, mert amikor ötévnyi, napi tizennyolc órás pörgés, nem ebédelős napok után hirtelen rád szakad egy új napirend lehetősége, hirtelen nem tudsz mit kezdeni a szabadidőddel. Most már rendes színházi munkaidőben dolgozom, délelőtt tíztől kettőig próbálok, aztán este hattól tízig, és van, hogy a kettő között szinkronizálok. De ha elmarad egy próba, vagy szabad a délutánom – szembesülök vele, hogy nem kell rohannom sehova. Aztán persze lekötöm az energiáimat, az utóbbi időben például elkezdtem rajzolni, olvasgatok, vagy éppen most elhatároztam, hogy olaszul fogok tanulni.
Kicsit olyan, mintha újra fel kellene fedezned önmagad. Pedig erről szól az öt év egyetem. Valahol ez is egy önismereti tréning, csak a civil életben.
Időd jut magadra, ami most furcsa dolog. Pedig az önismeret nagyon fontos. Erre mindig nyáron döbbenek rá, hiszen az egyetem alatt is ilyenkor volt időm magammal foglalkozni, egyedül lenni kicsit. Magamon gondolkodni. Hála Istennek, ez nem fordul elő gyakran, mert ez is tud félelmetes lenni.
Az egyetemen semmi hatás nem ért titeket egymáson és a tanáraitokon kívül. Egy olyan világban fedezni fel önmagad, ahol csak ezek az impulzusok érnek, nem hamis?
Lehet, hogy hamis. De az a fajta önismeret, amire ott tettünk szert a tanárainknak és egymásnak köszönhetően, hatalmas kincs. Ennek az időszaknak most vége van, de a legfontosabb dolgokat, amiket a színházról tudok, ebben a zárt közösségben tanultam meg. Öt év alatt pedig nem csak magunkat, egymást is sikerült igazán megismerni.
Napi szinten kommunikálsz a volt osztálytársakkal?
Igen, még igen. Nagyon hiányoznak. Bár ez az érzés idővel biztosan enyhülni fog, egyelőre még nem találom nélkülük a helyemet a világban.
A Centrál Színházban hogy fogadtak?
Nagyon kedvesen. Csak tudod, amíg nem bizonyítasz egy új helyen, amíg nem teszel le valamit az asztalra, addig nem tudsz igazán felszabadulni. Ez idő kérdése, ami szintén félelmetes, mert nagyon türelmetlen vagyok. Már várom, hogy teljes értékű és értékes tagja legyek a társulatnak.
A múlt évadban ugrottál már itt be egy előadásba.
Az nagyon jól sikerült, szeretem a Black Comedy-t játszani. Alapvetően pedig nagyon jó bemenni a színházba, mert van egy közös ügy, amiért mindenki jó hangulatban dolgozik együtt.
Közeledik a Chicago próbafolyamata, Roxie-t játszod majd.
Nagyon várom már! Táncpróbákkal kezdünk, aztán jön csak az olvasópróba. Biztosan érdekes lesz, mert az egyetemen kívül résztvevőként ez lesz az első zenés színházi élményem.
Most láttad az előadást New Yorkban. Hogy tetszett? Mégis csak a Broadway…
Nem tetszett. Matiné előadást láttam, bár nem tudom, ez levon-e valamit a produkció értékéből. Nagyon poros volt. Nem a szereplők energiájával, játékával volt baj, hanem az egész előadást beborította egy vastag porréteg.
Nem az első New York-i utad volt. Szereted a várost?
Nagyon! Most voltam másodszor, és sokkal jobban élveztem, mint elsőre. Mivel a kötelező köröket az első látogatás alkalmával letudtuk, most kicsit szabadabban létezhettem a városban. Kétnaponta futottam a Central Parkban, tudtam picit „new yorkiként” élni…
Az sem mellékes, hogy ott volt veled az egész osztály.
Ez külön ajándék, sokkal különlegesebb, mint egy szimpla nyaralás.
Ki gondolta volna, mikor öt éve az első napodon beléptél és Vas utcába és körbenéztél az osztálytársaidon…
Jó rég volt.
Miben volt az akkori Csenge más?
Akkor még semmit nem tudtam arról, hogy mi is az a színház, milyen a magyar színházi élet, vagy milyen színészként létezni. Sokkal nyersebb voltam. Nyersebb voltam a világban, nyersebben léteztem. Most már tudok csendben maradni. Megtaláltam az utamat. Később persze nem tudom, mi lesz, de most így gondolom. Beállt egy harmónia az életemben a színház által, nyugodt vagyok, és tudom, mit akarok. Annyi fiatal van ennyi idősen, akinek fogalma sincsen, mit szeretne csinálni. Vagy ott a papírja, de nem tud mit kezdeni vele. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert ez nekem öt éve nem kérdés.
Ha eléd áll egy fiatal lány vagy srác, és megkérdezi, hogy felvételizzen-e szerinted, mit tanácsolsz?
Hogy ne menjen.
Miért?
Én ezt egy diplomával a kezemben mondom. Telített a szakma, kevés a lehetőség.
Ettől függetlenül a saját helyzeteddel ugye elégedett vagy? Legalábbis így látom.
Igen, jól látod. (mosolyog)
Mi a legközelebbi cél, amit kitűztél magad elé?
Minden nap kitűzök egy célt magam elé.
Ma például mit?
A mai, hogy végre elmegyek futni.
