Sokkal korábban kezdted az önálló életet és a munkát a megszokottnál.
Igen, tizennyolc évesen megkaptam A Montemartre-i ibolya főszerepét a kecskeméti színházban. Ez volt az első olyan állomás az életemben, amikor el kellett szakadnom otthonról. Leköltöztem Kecskemétre, és mindent önállóan kellett csinálnom a bevásárlástól a vacsorafőzésig. Az egy egészen új szituáció volt az addigi életemhez képest. Ott kezdtem gyerekből felnőtté válni.
Izgalmasan alakult a pályád a kezdetektől, már a gimnáziumot sem úgy fejezted be, ahogy egy átlag fiatal. Nem volt ez aztán másként a színészképzőkben sem.
Harmadikas gimnazista voltam, amikor a Madách Színház elindította a stúdióját, melyhez felvételit hirdetett. Gyerekkori álmom volt, hogy a Madáchba kerüljek. Persze a felvételnek feltétele volt a középiskolai érettségi bizonyítvány, a tizennyolcadik életév betöltéséről nem is beszélve. Akkor én azért mentem el megmérettetni magam, hogy egyfajta visszajelzést kapjak Szirtes Tamástól és a színház művészeti vezetésétől. A legnagyobb meglepetésemre felvettek a stúdióba, azzal a feltétellel, hogy levizsgázom a negyedik gimnáziumi év anyagából a nyáron, és le kellett tennem az előre hozott érettségit. Aztán egy év után átmentem a Pesti Magyar Színiakadémiára, Iglódi István osztályába, aztán Halasi Imre szerződést ajánlott a Miskolci Nemzeti Színházba. Csodálatos évek voltak számomra, rengeteg műfajban kipróbálhattam magam, főszerepeket kaptam, a gyakorlatban tanulhattam meg, amit mások a főiskolán. Mégis, a mai napig foglalkoztat a kérdés, hogy nem hibáztam-e azzal a lépéssel, hogy miután kétszer is harmadrostás voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem felvételijén, harmadszor már nem próbálkoztam. Erről nagyon sokat beszélgettem Halasi Imrével, sok kolléga tanácsát kikértem, de mindenki azt mondta, hogy fogadjam el, hogy így alakult a sorsom, ez az én helyes utam. Most a József Attila Színház tagjaként igyekszem helyt állni, építeni magam, és elhessegetni a „mi lett volna, ha” kérdéseket.
Miskolcon csodálatos női szerepeid voltak, a legkülönbözőbb női sorsokkal. Mennyire volt nehéz ezeket a nőalakokat megformálni fiatalon, kevés élet- és szakmai tapasztalattal?
Én minden próbafolyamatot igyekeztem egy színészmesterség-kurzusként felfogni. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megkaphattam ezeket a szerepeket. Az elején úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Egyszerre féltem, hogy képes leszek-e megformálni ezeket a figurákat, másfelől nagyon szerettem volna bizonyítani. Bizonyítani azoknak, akik bíztak bennem, a mestereimnek, a kollegáimnak és a nézőknek is, természetesen. A nyomorultak az egyik kedvenc musicalem, Eponine pedig ott volt a szerepálmaim között, nagyon boldog voltam, hogy ilyen hamar megkaptam az élettől.
Ez a bizonyítási vágy a Barátok közttel kapcsolatban mennyire van meg benned?
Előzmények nélkül, néhány előre megkapott jelenetből kellett felépítenem egy számomra teljesen ismeretlen figurát. Rengeteg kérdés merült fel bennem vele kapcsolatban, a forgatások alatt tudtam meg róla egyre többet. Most már nagyjából kialakítottam róla egy képet magamban. Egy sorozatban játszani teljesen más, mint a színpadon, a minimális rezdülések is meglátszanak a képernyőn. Mostanra felvettem már a műfaj tempóját.
A baráti körödnek már néhány kollégád is a tagja. Kikkel vagy többet, a társulatoddal, vagy a sorozatbeli munkatársaiddal?
A József Attila Színházban én vagyok a legfiatalabb, de több színésszel is szoros a barátságunk. A Barátok közt szereplőivel, ottani kollégáimmal viszont minden nap találkozunk, sokat vagyunk egy légtérben. Mostanában úgy alakult viszont, hogy a munkán kívül is velük vagyok többet.
A sorozat kapcsán megnőtt a média érdeklődése is irántad. Mennyire tudod kezelni azt, hogy kíváncsiak rád, arra hogy mit iszol, eszel, kibe vagy szerelmes? Nem nehéz megélni azt, hogy nem a munkád, érdemeid, hanem a magánéleted az, amit izgalmasabbnak találnak?
Nagyon örültem például ennek az interjúnak. Mert tudtam, hogy más lesz, mint amiket mostanában megszoktam. Alapvetően a színház is helyet kap a cikkekben, a különböző anyagokban, de a magánélet az, ami jobban érdekli a publikumot. Először furcsa volt, hogy a magánéletem téma. A párommal ez egy komoly beszélgetés, és döntés volt, hogy mennyire engedjük be az újságírókat az életünkbe. Végül abba maradtunk, hogy miért is ne vállalnánk fel a kapcsolatunkat nyíltan. De persze, van egy egészséges határvonal, amin nem léphet át senki.
Amíg mi a teraszon vagyunk, a párod odabent beszélget a gyerekkori barátaival. A te életedben mennyire maradtak meg a régi barátságok?
Egy munkatársammal épp tegnap beszélgettünk arról, mennyire fontos ápolni a régi kapcsolatokat. Ő épp egy születésnapot szervez, és ahogy írta össze a neveket, néhánynál felmerült benne, hogy talán már el sem fognak jönni a bulira. Nehéz a napi rutin, szinte lehetetlen a sok munka mellett mindenkire elég figyelmet fordítani. Fontos, hogy az embernek legyen néhány igazán jó barátja. Nem kell sok, de azt a néhányat fel lehessen hívni bármikor, és ő is elérjen, amikor szüksége van rám. Kellenek az igaz barátok.
