A szép nők a legbizonytalanabbak – interjú Srej Zsófi szupermodellel

2014. február 10. |

Egy női ruhaüzletben nézelődtünk, amikor meglátott egy képet Kate Moss-ról a falon. Csacsogni kezdett Kate gyönyörű hajáról, majd áttért Giselle Bündchen tökéletes és puha bőrére. Nem a magazinokban látott képekről vonta le a következtetéseket, hanem a személyes találkozók révén. Ez csak az egyik olyan emlékem az elmúlt két évből, amikor álltam vele szemben, és nem hittem el, hogy ez a lány velem barátkozik. Srej Zsófi, a szupermodell.


Zsófi mindig pontos, most is időben érkezik. A haja lófarokban, sminket a hétköznapokon nem használ. Nincs is rá szüksége. Kockás inget és fekete farmert visel. Sose tudom, éppen milyen történettel kezdi el a beszélgetést. Látott egy kiskutyát az utcán, aki annyira aranyos volt, hogy nem bírt elmenni mellette, és hosszú percekig simogatta vagy előző este kapott egy emailt, miszerint holnap Londonba kell utaznia egy fotózásra.

Mindig is csodáltam a spontanaitásodat. Egyik nap itthon, következő nap már egy másik országban ébredsz.

Ugyan, én már öt perc alatt be tudom pakolni a bőröndömet.  

Ha a pakolás nem is okoz gondot, a repülés annál inkább. Néhány napja érkeztél meg a Kanári-szigetekről, ahol egy bikinifotózáson voltál.

Nem elég, hogy félek a repüléstől, most még az élet is közbeszólt. Párizsban voltam a barátommal, amikor kiderült, hogy utaznom kell a Kanári-szigetekre. Éppen annyit késett a gépem, mint amennyi időm lett volna átszállni Barcelonában. Futnom kellett, ami lovaglócsizmában nem éppen az erősségem. Elértem volna, amikor bemondják, hogy a gép meghibásodás miatt nem száll fel időben. Két órát vártam és féltem, hogy induláskor minden rendben lesz-e a repülővel.


Zsófi egy Chanel bemutatón – Profimédia – Red Dot

A barátod hogy fogadta a hírt?

Tökéletes példa arra, milyen a modellek élete. Szerdai napon érkezett meg hozzám Párizsba. Úgy volt, hogy két hetet együtt töltünk. Akkor már tudtam, hogy esélyes vagyok a munkára, de még nem szóltam róla. Másnap kaptam egy email-t, hogy hétfőn indulnom kell a Kanári-szigetekre. Egyszerre voltam szomorú és izgatott. A búcsú olyan volt, mint a romantikus filmekben. Tudod, amikor a szállodából két autó gördül ki a főútra. Az egyik jobbra, a másik balra. Én mentem az Orly-ra, a barátom taxija a Charles de Gaulle-ra.

Tudod, egy egészen más kérdés is felmerült bennem az előbb. Még csak bikiniszezon sincsen, neked mégis napokkal egy email után már ott kell állnod a stáb előtt egy fotózáson. Ez sok nőnek inkább rémálom lenne, mintsem izgatottság. Neked soha nincsen bikini-ellenes napod?

A férfiak úgy tartják, hogy a szép nőknek nem kell bókolni, mert úgyis tudják magukról, hogy szépek. De elárulom, a szép nők a legbizonytalanabbak magukkal szemben. Mindig akad valami kivetnivaló a testünkben. Nekem például kicsik a melleim. Hiába is csináltatnám meg, biztosan jönne egy következő probléma, amit észrevennék magamon. Nagyobb kihívás elfogadni a külsőnket, mint kés alá feküdni. Örültem a bikinifotózásnak, de nem tartom magamat egy bikinimodellnek. Kérdeztem is a stylistot, hogy ide nem kellett volna inkább egy olyan lány, akinek formás idomai vannak? Tudod, mit válaszolt? “Mellek? Minek? Kit érdekelnek a mellek?!” Mindenki máshogyan látja a szépséget.

Miközben a női ideálokról és alkati kérdésekről beszélgetünk, megérkezik az ebédünk. Zsófi, bár figyel arra, mit eszik, nem veti meg a finom falatokat.

Szerencsés alkat vagy. Magas vagy és hosszúak a lábaid. Az én 164 centimmel a te csípőd az én derekamnál van. Mindezt úgy, hogy rajtam magassarkú cipő van.

Rólam senki nem talál duci gyerekkori képet. A lábaimon növekedési csíkok vannak. Ha bárkiben is felmerült az elmúlt években – mert felmerült -, hogy azok a csíkok egy drasztikusabb fogyás után maradtok ott, mindig el kellett magyaráznom, hogy azok a hirtelen növekedéstől kerültek oda. Aki hitte, hitte, aki nem, az nem.

Két éve ismerjük egymást. Átéltünk sok jó és sok rosszabb pillanatot is. Sokan bele sem gondolnak, hogy egy modell élete nem csak a tengerparti fotózásokról és a fényűző partikról szól. Én sem tettem az elején. Főleg, amikor Alexander McQueenről meséltél és a párizsi divathétről. Emlékszel, egyszer találkoztunk Párizsban, még a barátságunk elején?

Igen. Elvittelek egy Louvre melletti kis étterembe, ahol megittuk az első Cosmopolitan koktélunkat. Azóta is az a közös kedvenc.

Akkor nagyon őszintén meséltél a szakmáról, az életedről. Még meg is kérdezted, nem zavar-e. Bevallom kicsit zavarban voltam. De tetszett, hogy ilyen reálisan látod a világodat, és hogy nem szálltál el a sikertől. Pedig minden adott lett volna hozzá.

Azért velem is megesett, hogy átestem a ló túloldalára. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem történt meg. New Yorkban voltam az akkori barátommal. Éppen a Four Seasons-ben vacsoráztunk, amikor jött egy üzenet, hogy megkaptam Calvin Klein exkluzív bemutatóját. A barátom még a pincérnek is elmesélte, hogy ünnepelünk. A koromtól eltekintve – 19 éves voltam akkor – kaptunk egy-egy pohár pezsgőt. Úgy éreztem, enyém az egész világ. Hogy most meghódítok mindent és mindenkit ebben a szakmában.

A legyőzhetetlen énem hónapokig kísért, de szerencsére apáék visszarántottak a földre. Ehhez a szakmához fel kell nőni. Nevelés kérdése is persze, de ott, egyedül a nagyvilágban nekem kell döntenem, hogyan viszonyulok szituációkhoz. Ma már helyén tudom kezelni a munkáimat, a sikereimet, az embereket körülöttem.

Éppen ez az, amiért büszke vagyok rád. Nem egyszer fordult már elő, hogy én is elmeséltem neked a sikereimet, kudarcaimat, és azt válaszoltad, hogy örüljünk, hogy van munkánk, és céljaink, és amiért így neveltek bennünket a szüleink. Ilyen hozzáállással nem féltelek, mindig meg tudod találni a kiutat…

De nem hagyja, hogy végig mondjam, mert beigazolódik az, amit még az elején írtam. Meglát egy kiskutyát. Teljesen belefeledkezik a látványba, se kép, se hang. Én már meg sem lepődöm ezen. Szinte minden találkozásunkkor történik egy hasonló eset.

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok