„Minden esetben az életet választanám!” – Interjú Hegyi Barbarával

2015. szeptember 10. |

Játszott már nagybeteg asszonyt és támogató hozzátartozót is, médiumként tépi fel a sebeit a nézők előtt. Szenvedélyes híve az életnek, és rajong a múlt titkait őrző tárgyakért. Hegyi Barbarával a méhnyakrák elleni kampányunk fotózásán beszélgettünk.

Érzékenyen érintett a felkérés a méhnyakrák elleni kampányban való részvételre?

Nagyon fontosnak tartom! Azt gondolnád, hogy már nem szorul magyarázatra, hogy szűrésekre kell járni, és hogy figyelnünk kell magunkra, mégis ez a helyzet. Természetes, hogy egy ilyen dologban hallatom a hangom. Ha valaki véletlenül rám figyel oda, akkor már megérte.

A Happy Ending című előadásban egy nagybeteg asszonyt játszol.

Ez egy musical, és rendhagyó módon nyúl ehhez a tabunak számító témához. Éneklünk, táncolunk benne, kiszabadítjuk a szellemet a palackból. Sajnos a rák az életünk részévé vált, nincs olyan ember, akinek ne lenne valamelyik ismerőse, családtagja érintett. Pont ezért beszélni kell róla! Az előadásban mindenki rákbeteg, különböző stádiumokban. Kérdés, hogy ki hogy dönt – az egyik mindenféle módszert megpróbál, a másik azt mondja: nem, én inkább méltósággal akarok élni és ha kell, elmenni. Érdekes volt a közönség reakciója is, hiszen ez egy humorral átszőtt játék. Akit személyesen nem érintett a betegség, nem mer rajta nevetni, de aki már túl van rajta, az nagyon jól tudott szórakozni. Fontosnak tartom, hogy ne misztifikáljunk valamit, ami az élet része – a legsötétebb pillanatokban is segíthet a felszabadult nevetés.

Hogyan készülsz egy ilyen szerepre?

A szerepekben elsősorban a saját érzelmi emlékezetemre támaszkodom. A figura élete és az én érzelmeim vannak összegyúrva a rendező instrukcióval. Sajnos a saját környezetemből is meríthettem példát, különösen fájó, hogy Margitai Ági, akivel együtt játszottuk a darabot, elment közülünk. Ágival, Hernádi Judittal és Bánfalvi Eszterrel még a Happy Ending próbái alatt megbeszéltük, hogy a betegséget a színpadon eljátsszuk, így az életben már nem kell. Ági megszegte ezt a szabályt.

A Romlásban a másik oldalon, a beteget támogató feleségként voltál jelen.

Igen, itt egy nagy művész támogató feleségét játszom. A férfi beleszeret a fiatal múzsájába, ám betegség miatt árendeződnek az érzelmi viszonyok, és megváltoznak a prioritások. A hozzátartozó és a beteg szerepe nagyon összetett, gyakorta félelemből engedi el a hozzátartozó a beteg családtag kezét, és elveszíti az utat egymáshoz két ember. Nem venném magamnak a bátorságot, hogy kívülről megítéljem mások döntéseit, de úgy érzem, hogy minden esetben az életet választanám és a mindent megpróbáló támogatói szerepet.

Nehéz erről beszélned?

A színpadon az a dolgom, hogy médiumként tépjem fel a sebeimet. Azért teszem, hogy neked ne kelljen, rajtam keresztül jutnak eszedbe a saját emlékeid. Ez a szakmám, nem csak játék. A színészek a rengeteg rajtuk áthaladó érzéstől amortizálódnak, de pont ez az, amiért csináljuk és szeretjük az egészet.
Ez a hozzáállás a mindennapokban is jellemez. Egy tragikus szituációban is figyelek, felmérem objektíven, már-már perverz módon a részleteket. Emellett ugyanúgy megérint a fájdalom, csak másképpen dolgozom fel.

Hiszel a betegség üzenetében?

Senkinek nem segít, ha pluszterhet rakunk a vállára azzal, hogy a saját félelmünket a sors büntetéseként vetítjük ki. Természetesen foglalkoznunk kell a lelkünkkel. De nem szabad azt hinnünk, hogy nem gyógyulhatunk meg gondtalanná varázsolt mindennapok nélkül.

Anya és elismert színésznő vagy, sikeres szakácskönyveket írtál, ismert ember áll melletted. Kiteljesedtél.

Élvezem, hogy megszülettem, szeretem a kihívásokat és a lehetőségek motiválnak. Túl vagyok a második szakácskönyvemen, ami jó munka, nagy öröm volt. A minap Segal Viktorral egy yin-yang főzőesten vettem részt. Én főztem az előételt és a főételt, míg ő a levest és a desszertet. Nagyon szórakoztató volt, harmóniában voltunk.

Egy különleges hobbid is van.

Mostanság bútorokat festek, van egy-két tönkrement fotelünk. Ehhez sem értek… (Mosolyog.) Boldogan maszatolok vele, mert nagyon szeretem a régi tárgyakat és bútorokat, több élet sűrűsödik össze bennük. Közel érzem magamat az emberekhez, akik régebben használták őket, közös emlékeket és élményeket hordoznak a tárgyak. Van olyan főzőkanáltartóm, amelyet a nagynéném használt ötven évig a konyhájában. Ha valami törött vagy csorbult, az egy fontos történet része. Mikor megszülettem, meghalt az édesapám. Bár sok legenda maradt fent róla – hisz ismert operatőr volt –, mégis a fantáziámban kellett felépítenem őt. Ha velem vannak a dolgai, egy kicsit magam mellett tudom őt is.

A szerepeid megformálásában is segítenek a tárgyak?

Igen, nagyon. Sokszor beviszek egy kendőt vagy ékszert, ami az adott korhoz, stílushoz kapcsolódik a saját emlékeimen keresztül. Sandra, Zorán nagylánya nekem adta az édesanyja klipszét még évekkel ezelőtt. Az ősszel bemutatott Össztáncban a 60-as évek jelenetében fel szoktam venni. Talán furán hangzik, de jólesik felidézni Éva személyiségét egy rá jellemző szituációban, habár nem találkoztunk soha személyesen.

Különösen nagy jelentősége van a jelképeknek, a mozdulatoknak az Össztáncban, hiszen egy szó sem hangzik el benne.

Igen, egészen eltérő jelenlétet igényel, mint más darabok. A zenén és a mozgáson keresztül kell eljátszani Európa történelmét és az érzéseinket. Végig táncolunk, személyesnek kell lenni minden mozdulatunkban és mimikánkban. Egy másik rendezését a darabnak volt, aki nyolcszor látta, mert minden előadáson más szereplőt figyelt.

Mit gondolsz, Rozi lányod követ az utadon?

Nagyon hasonlóak vagyunk, valószínűleg ez elkerülhetetlen, amikor valaki szimbiózisban él a gyermekével. Persze 17 éves kamaszként időnként megbokrosodik, de helyén kezeljük a dolgokat. Hiszek a dialógusban, nem árulok zsákbamacskát, megmondom neki: irgalmatlan hülyeség, amit csinálsz. Ő dühöng, megnyugszunk, és kész. De a kérdésre visszatérve, szeretnénk megmutatni neki, hogy nem csak ez az előadói közeg létezik. De ez nehéz feladat, ebben nőtt fel. Nem igazán tudok felmutatni neki asztalost, atomfizikust vagy tanárt a közvetlen környezetünkben. Egyelőre a fotózás érdekli, ami a másik oldala a kamerának, de apukámat tekintve nem csodálkoznék, ha abban találná meg magát. Másrészt sokáig én sem mondtam meg az anyukámnak, hogy színésznő akarok lenni, még bármi megtörténhet.

Van még beleszólásod a döntéseibe?

Nagyon kell figyelnem arra, hogyan befolyásolom őt. Ez egy más világ, mint amiben mi szocializálódtunk. A kényszeres folyamat, hogy elvégezzük a gimnáziumot, aztán egyetem, utána munka, már közel sem így működik. Mindenki utazgat, fiatal, egyetemről kimaradt srácok vállalkoznak egy szál laptop társaságában, és őrülten sikeresek lesznek. Egy olyan információs robbanásban veszünk rész, amelyhez én már nem tudok hozzászólni, de emiatt nem akarom Rozit korlátozni. El kell fogadnom, hogy kívülálló vagyok, és meg kell bíznom az értékítéletében. Az alapokat mi rakjuk le, és a lényeg, hogy ne legyen elveszett gyerek, sok információ, tudás, lehetőség álljon a rendelkezésére.

Fotó: Gáldi Vinkó Andrea
Werkfotók: Dombóvári Judit

Most nem mi vagyunk a sztárok fotósorozatunkat, amelyben Hegyi Barbara is szerepet vállalt, keresd a ma megjelenő októberi Marie Claire-ben!

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Sztárok