Daddy cool – Exkluzív interjú Mads Mikkelsennel

2016. május 03. |

A dán világörökség része, leendő Star Wars-szereplő, legendás James Bond-gonosz és Lecter doktor legrokonszenvesebb arca. De hol van mindez Rihanna klipjéhez képest, amely a családi hierarchiában is a csúcsra repítette. A még mindig sokat dohányzó világsztár Köves Gáborral beszélgetett – az interjú kibővített változata nemcsak itt, de a szerző hamarosan (a Könyvhétre) megjelenő interjúkötetében, a Mi az, hogy nagymenők?-ben is olvasható.

,Európában szupersztár, Amerikában karizmatikus karakterszínész – áll Mads Mikkelsen hollywoodi kartotékján, ám ez csak átmeneti állapot, mert a dánok első számú férfi¬színésze, James Bond emlékezetes ellenlábasa és a tévésorozat-függők kedvenc kannibálja éppen Benedict Cumberbatchcsel forgatja a Marvel legújabb nagy dobását, a Doctor Strange-t, és a Star Wars idei epizódjában is látható lesz. Az ötvenéves világsztár Cannes-ba is hazajár: hol díjat vesz át (például a legjobb férfiszínészét), hol díjat ad – Nemes Jeles László vállát is ő lapogatta meg a fesztivál nagydíjának átadásakor. Cannes-ba idén mint zsűritag tér vissza, csakúgy mint a magyar filmrendező.


A vadászat

Mads Mikkelsen otthon érzi magát, amire minden oka megvan: ha épp nem velünk beszélgetne, alighanem derűs hangulatban dohányozna koppenhágai otthona tágas nappalijában, amelyből pont annyit látunk, amennyit egy Skype-beszélgetés enged: a színészt és egy faliszekrényt. A kérdéses bútordarab sem érdektelen, de Mads köröket ver a szekrényre – a Hogy szeretsz?, az Ádám almái és A vadászat sztárja nemcsak érti, de szereti is a humort (ugyanez egy szekrényről nehezen állítható), a válaszokban bujkáló iróniát a színész által kibocsátott dohányfüst sem homályosíthatja el. Mads Mikkelsen azonban nem csupán ironizálni és cigarettázni jár haza Dániába, hanem forgatni is. Nemrég a Férfiak és csirkékben mutatta meg Hollywoodban ismeretlen arcát: az emberi idiotizmus mesterien kidolgozott vonásait.

Jól lát?

Jól látom. Jól lát?
Remekül. Várjon csak, kicsit felhangosítom a gépem, és hozok egy hamutartót.

Gyújtson rá nyugodtan. Milyen márkát szív?
King’s Favourites. Eredeti, oldschool dán cigi, filter nélkül.

Zavarja, hogy ma már alig van olyan hely, a nappaliján kívül, ahol rágyújthatna egy King’sre?
Megszoktam már. Az rendben is van, hogy az éttermekben nem gyújthatsz rá, az már kevésbé, hogy egy árva dohányzóhelyiség sincs sehol. Gondolom, tiltja a politikai korrektség. De mondom, azzal semmi baj nincs, hogy ha már kifizetsz egy csomó pénzt egy drága ebédért, nem kell tartanod attól, hogy valaki füstöt fúj a képedbe.

Térjünk rá a csirkékre. A Férfiak és csirkék óta képes ugyanolyan szemmel nézni a csirkéket, mint annak előtte?
Sosem voltam csirkerajongó. Attól tartok, azok közé tartozom, akik szerint vannak náluk jóval vonzóbb állatok is. Mi tagadás, a csirkék rendkívül rusnya teremtmények, legalábbis az én szememben. Egyetlen olyan csirketestrészt sem tudnék mondani, amelyet esztétikusnak találnék. Bocsásson meg, a lányom itthon hagyta a kulcsát… (Feláll, szóváltás a háttérben, visszaül.)

A csirkéknél tartottunk.
Nos, igen, a csirkék. Hát, elég vad dolgok történnek a csirkékkel is, a férfiakkal is ebben a filmben, de egy csirkés sis kebabot gond nélkül lenyomok most is, szóval nem szenvedtem komolyabb megrázkódtatást. Szakmailag meg nem akarom kisebbíteni a csirkék színészi teljesítményét, de azért hagynak némi kívánnivalót maguk után. Még a legjobban trenírozott állatok mellett is állandó meglepetések érik az embert. Ilyenkor nincs mit tenni, improvizálni kell, és valahogy eljutni a jelenet végéig.

Szóval a csirkék, hacsak nem nyársra vannak fűzve, nem tartoznak a kedvencei közé. Kutyás ember?
Tigrises, nem kutyás. Kisgyerekkorom óta arról álmodozom, hogy egyszer egy óriás tigris lesz a legjobb barátom.


Férfiak és csirkék

A Férfiak és csirkék a negyedik filmje, de nem az első csirkés mozija Anders Thomas Jensen rendezővel.
Az első közös filmünk a Gengszterek fogadója volt…

Az első csirkés pedig a Zöld hentesek, amelyben izzadó hentesként csirkeként árusította az emberhúst.
Mi tagadás, így volt. Megesik, hogy egy rendezői életműben többször is felbukkan a csirke, de itt, azt hiszem, merő véletlenről van szó, mert a Zöld hentesek és a Férfiak és csirkék ég és föld, két külön világ, miként az általam játszott figurák is. Az egyik filmben a csirke az étlapon, a másikban a csirke a hálószobában bukkan fel.

A Zöld hentesekben akad némi kannibalizmus is, de távolról sem annyi, mint a Hannibal című sorozatban. Hannibalként ön porciózta ki embertársai büntetését, Rihanna klipjében viszont fordul a kocka: a kínzóból megkínzott lesz. Elég csúnyán ellátják a baját a Bitch Better Have My Money-ban. Hogy történhetett ilyesmi?
Egyszerű történet. Rihanna látott valamelyik filmemben, és megkereste a menedzseremet. Mindössze egynapi munkáról volt szó, semmi többről. És ha egy apa egyetlen napi munkával akkorát nőhet a gyerekei szemében, amekkorát csak egy Rihanna-klipben való szerepléstől várhat az ember, akkor ott nincs mese, élni kell a lehetőséggel. Ne tudja meg, mekkorát lendített a coolsági barométeremen ez a kis szereplés. A gyerekeim odavoltak a gyönyörtől. Különösen a fiam szemében nőttem nagyot. Már a James Bond-szerepemmel is bevágódtam nála, de ez még James Bondot is überelte.

Akkor itt az ideje két közismert James Bond-anekdota végére járni. Az egyik szerint, mielőtt kihirdették volna, hogy elnyerte a főgonosz szerepét az első Daniel Craig-es Bond-filmben, az ön taxisofőr papája a boldogságtól repesve minden utasának elújságolta a jó hírt Koppenhágában.
Teljesen légből kapott történet. Már csak azért is, mert a papám nem taxisofőr.

A másik közkeletű Bond-sztori szerint olyan könnyen megkapta a szerepet, hogy Daniel Craig meg is jegyezte, hogy a cél érdekében biztosan lefeküdt valakivel.
Úgy kaptam meg a szerepet, hogy egyetlenegy meghallgatáson sem kellett részt vennem. Danielt eléggé meglepte a dolog, mert neki legalább egy ötkörös procedúrán kellett átesnie, mire megkapta Bond szerepét. Ezért tette az említett megjegyzést.

Nemrég a hivatalos oldalára is kikerült egy rajongójának a műve: a lelkes alkotó egy David Bowie-számot kevert egy önnel készült fotósorozat kísérőfilmje alá. Önnek is volt, akárcsak honfitársának, Lars von Triernek fiatalkori Bowie-mániája?
Miután Bowie meghalt, két héten át mindenhol Bowie-számok szóltak, bárhová is mentem. Lehettem a sminkszobában, a kocsiban, bárhol, ő szólt. Tulajdonképpen akkor jöttem rá, hogy noha nem tartoztam a legnagyobb Bowie-rajongók közé, nem tomboltam minden koncertjén, mégis mennyi mindent jelentettek nekem is a dalai. Nahát, ezt a számot is ismerem, meg azt is – lépten-nyomon rá kellett csodálkoznom Bowie elképesztő sokszínűségére.

Top három Bowie-szám?
Changes, Life on Mars és a Let’s Dance. Az utóbbi különösen kedves a szívemnek.

Miért?
Rengeteg oka van. Tinédzserkoromban hallottam először, amikor minden korombeli fújolt, hogy nézd már, a Bowie eladta a lelkét, és popzenét csinál. Na de micsoda popzenét csinált! Amikor a lányom táncos volt, az ő életében is fontos szerepet játszott ez a Bowie-szám, úgyhogy nekem ez egy igazán különleges dal.

Diszkós volt?
Dehogy voltam! Pink Floyd-os és doorsos voltam.

Metál? Headbangelés?
Hogyne! Headbangelés nélkül nem múlhatott el nap. Ez volt a bevett táncstílusom. (Az irónia tisztán kivehető, még Skype-on is.)

Nagy rajongója a klasszikus zenének. A balett-táncosi múltjának köze van a rajongáshoz?
Már sokkal korábban rákaptam a klasszikusokra. Kisgyerekkoromban láttam egy Chopinről szóló filmet. Már nem emlékszem, melyik film volt, de azt később kinyomoztam, hogy az, ami a filmben annyira tetszett, az Asz-dúr polonéz, op. 53. volt. (Mads Mikkelsen dúdolni kezd: ram-ba-ram, ba-ba-ba-ba-ba-ba-bam… ta-ram-tam-tam.) Gyorsan felkerestem a helyi könyvtárat, és hetente minimum háromszor meghallgattam. Elég hosszú ideig csináltam. Fölösleges is lenne tagadnom, hogy romantikus természet vagyok. Aztán más lemezeket is meghallgattam, sőt ki is kölcsönöztem őket. Így kezdődött.

Chopin mellett kik a fontos zeneszerzői?
Stravinsky Tavaszi áldozata mindig fejbe kólint. Nagyon közel áll hozzám, már csak azért is, mert el is játszottam Stravinskyt (a Coco Chanel és Igor Stravinsky – Egy titkos szerelem története című filmben).

Mi volt nehezebb? A nagy orosz zeneszerző bőrébe bújni, vagy eljátszani a Férfiak és csirkék szellemi kihívásokkal küzdő Eliasát?
Más-más természetű kihívás volt mindkettő. Stravinsky főleg technikai jellegű próbatételt jelentett: meg kellett tanulnom oroszul beszélni, franciául beszélni és még zongorázni is. Így együtt azért ez elég megterhelő. És ezek után még a karaktert is fel kellett építenem, elvégre ez a színész dolga. A Férfiak és csirkékben meg vissza kellett találnom a rendező bizarr, őrült világához, szem előtt tartva, hogy a temérdek őrület alján mindig van valami emberi, szép és költői.

Éppen Londonból jött, ahol a Marvel új képregényfilmjét, a Doctor Strange-t forgatja Benedict Cumberbatchcsel. Úgy látszik, kezd családi hagyománnyá válni önöknél a Cumberbatchcsel való munka.
Velem együtt egyelőre csak két Mikkelsen forgatott eddig vele. Előttem a bátyámat (Lars Mikkelsen) érte ez a szerencse. És valóban szerencse, mert Benedict Cumberbatch nagyon tehetséges fiatalember. Nálunk legalábbis fiatalabb. A Sherlock Holmes – minden túlzás nélkül állíthatom – már most legendának számít a tévésorozatok világában. A bátyám játszott is benne, imádta csinálni.

Most, hogy lefiatalemberezte az idén negyvenéves Cumberbatchet, meg kell, hogy kérdezzem: hogy áll a saját korával? Hivatalosan középkorúnak számít.
Tavaly ünnepeltem az ötvenedik születésnapomat. Azt hajtogattam magamnak, hogy nem nagy ügy, ez is csak egy szám. Még mindig azt gondolom, hogy csak egy szám, de hiába töretlen az optimizmusom, azért nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy félúton járok. Ha nagyon nagy szerencsém van, még egy ötvenes hátra van. Pedig szívesen eléldegélnék még jó százötven évet, jól tudnám érezni magam a kétszázadik születésnapomon is.

A születésnapjára színész kollégája és jó barátja, Ulrich Thomsen megfestette az arcképét. Hogy is mondjam, szóval van valami ijesztő a portréban…
Ulrich stílusa már csak ilyen. Jól ismerem őt is, a festményeit is. Nem ma kezdte, világéletében festegetett. Nagyon tehetséges. Még sosem festett meg korábban, örültem, hogy végre megtörtént. Biztos vagyok benne, hogy nagy meló volt, egy hétnél is tovább tartott. Hatalmas megtiszteltetés ez nekem.

Hol tartja a saját arcképét?
Egy kis helyen, Mallorcán.

Ön hogy áll a saját kezűleg készített ajándékokkal?
A barátaimat nem szoktam ilyesmikkel meglepni, de amikor a gyerekeim kicsik voltak, nekik sok mindent készítettem. Főleg halloweenre, jelmezeket és efféléket. Hetekig dolgoztam rajtuk. Ennyi munka, és mindez miért? Hogy a gyerek öt percig hordja, aztán annyi. De nagyon élveztem.

Mit tart a csúcsteljesítményének?
A lányom egyszer tejesdoboznak öltözött. Az az én művem volt. Ki lehetett nyitni, bent volt a lányom, kint, a dobozon pedig a szükséges logók, hogy minden a lehető legtejesdobozszerűbbnek hasson. Alig volt pénzem, de azt a keveset is erre költöttem. Megvolt a nagy pillanat, felvonult benne, majd levette, jött a tánc. Ez volt az általam készített tejesdobozjelmez rövid tündöklése.

A hetvenes években divatba jöttek Dániában a kommunák – az együttélésnek erről a formájáról szól többek között Thomas Vinterberg új filmje A kommuna, amelyben Ulrich Thomsen játssza a főszerepet. El tudná képzelni az életét egy ilyen kommunában?
Én munkások közt, Koppenhága egyik munkásnegyedében nőttem fel, messze ezektől a divatos kommunáktól. Mert a kommunák főleg a középosztály és a még náluk is tehetősebbek játszóterei voltak. Ha utána kérdez, kétféle reakciót fog hallani: a lehető legjobbat vagy a lehető legrosszabbat fogják mondani, akik megfordultak ezeken a helyeken. Ez egy rendkívül narcisztikus időszak volt Dániában. Mindenki csak magára figyelt, sok felnőtt viselkedett gyerekként.

Munkások közt nőtt fel, fiatalemberként balettiskolába járt – mintha csak a Billy Elliot című filmben járnánk.
Én azért később kezdtem a balettet, mint Billy. Nagyon is tudtam, mivel mi a célom. De az igaz, hogy legalább egy éven át mélyen hallgattam a barátaim előtt, hogy balettre járok.  Amikor végül elmondtam nekik, a haverjaim közül többen is élénken érdeklődni kezdtek a tánc iránt. Számukra a nemek kedvező aránya – az egy fiúra jutó rengeteg lány – jelentette a legnagyobb vonzerőt.

Említette, hogy a hetvenes években Dánia tele volt jól táplált óvódások módjára viselkedő felnőttekkel. Úgy képzelem, hasonló hangulat uralkodhatott abban a stúdióban is, ahol ön és még jó néhány meglett férfiember a mumincsaládnak, jó néhány fehér és kerekded trollnak kölcsönözte a hangját. Ezt is a gyerekeiért tette?
A Mumin-film (Üstökös a Mumin-völgy fölött – 2010) semmit sem változtatott a coolsági megítélésemen. Azon egyszerű oknál fogva, mert a muminok nem a gyerekeim, hanem az én hajdani kedvenceim. Nem ők, hanem én nőttem fel a muminokon. A coolbarométer nem jelzett változást. Legalábbis az ő szemükben nem, mert számomra óriási dolog volt a legeslegnagyobb skandináv színészlegendával, Max von Sydow-val muminkodni. A tetejében még Stellan Skarsgård is a mumincsaládot erősítette.

Dánia egyik legnépszerűbb süteménye a világ hajdan leghíresebb színésznőjéről, Sarah Bernhardtról kapta a nevét. Nagy becsben lehetnek a színészek önöknél, ha még a süteményeik is róluk vannak elnevezve. Egyszer talán még önről is elneveznek egyet.
Persze, a dánok büszkék a színészeikre, ahogy büszkék a sportolóikra vagy a zenészeikre is. És ugyanazzal a lélegzettel hajlamosak valami lekicsinylőt is mondani azokról, akik valamiben sikert értek el. Inkább amerikai dolog piedesztálra emelni valakit. De visszatérve a süteményekre: ráhibázott, a Sarah Bernhardt-süti tényleg az egyik nagy kedvencem.

szerző: Köves Gábor
fotó: Europress – Getty Images

Az interjú a Marie Claire magazin 2016. májusi számában jelent meg.

Szólj hozzá te is!

Még több Sztárok