Lena Dunham – A millenniumi nemzedék vezéregyénisége

2017. április 27. |

Lena Dunham csak 26 éves volt, amikor saját tévésorozattal lepte meg a világot: kendőzetlen stílusával és hollywoodi viszonylatban szinte egyedülálló őszinteségével a Csajok azonnali sikert aratott. A hatodik és egyben utolsó évad alkalmából a millenniumi generáció hangjával New Yorkban beszélgettünk.

Ahogy a Csajok a köztudatba, úgy tört be a hóvihar New Yorkba: gyorsan és ellentmondást nem tűrően. A szempillantás alatt fehérbe borult metropolisz toronymagasból a legszebb: itt, a magasban, az HBO központjának 14. emeletén várjuk Lenát, aki úgy esik be a Bryant Park fáira néző tárgyalóba, mintha csak a napi futásból érkezne. Ilyen joggingolóból azonban nincs több New Yorkban: Hannah Horvath kitalálója és megformálója a saját szavába vágva, megnyerő lelkesedéssel fejti ki véleményét a narancsbőrtől kezdve a plus size modelleken át Woody Allenig szinte mindenről.

Sok mindent elértél azóta, hogy bohó főiskolásként pornókritikák írásával vétetted észre magad az iskolaújságban. Ezen írásaid közül mit tartasz a főművednek?

Valóban volt egy ilyen korszakom is, noha a pornókritikusi tevékenységem meglehetősen rövid életűnek bizonyult. Érdekes volt csinálni, habár, ha őszinte akarok lenni, csapnivaló pornókritikus voltam, méghozzá azért, mert komoly ellenérzéseim voltak magával a műfajjal szemben. Sosem tudtam jó érzéssel pornót nézni, állandóan az járt a fejemben, hogy ezek a nők mind áldozatok, akiket kihasználnak, és ez, lássuk be, megnehezítette az objektív hozzáállást. Utólag már bevallhatom: nem váltam be pornókritikusként.

És kísérleti filmesként? Saját bevallásod szerint kísérleti filmes korszakodban készítetted például az Óvszer a fán című műremeket. Mi volt tulajdonképpen ez a rövidfilm?

Ne is kérdezd! Annyi kísérleti filmet készítettem, hogy ezekről nem is érdemes szót ejteni. Ipari mennyiségben gyártottam a kísérleti filmeket, egymás utána kerültek ki a kezeim közül a művek. Biztos vagyok benne, hogy a halálom után valaki nyilvánosságra fogja hozni őket.

Feltett szándékod volt a Csajokkal, hogy a szexszel kapcsolatban sem fogsz mellébeszélni. Azt mondtad, ha őszintén akarod ábrázolni a saját, huszonéves korosztályodat, akkor a szexet is nyíltan kell ábrázolni, nem úgy, mint azok a sorozatok, amelyeken felnőttél. Mi volt a baj azokkal a fimekkel?

Nem fogom néven nevezni egyiket sem, de azért az az én fiatal és tapasztalatlan szememnek is furcsán hatott, hogy amikor szex címszó alatt egy teljes neglizsébe öltözött nő és egy jóképű férfi vonaglott a színen, a srácnak egyszer sem jutott eszébe, hogy megszabadítsa a lányt a neglizsétől. Vagy mondok mást: amint a felek csókban forrtak össze, azonnal felcsendült valami zene… Nem csoda, ha ezek láttán teljesen valószerűtlen elvárások alakulnak ki az emberben a szexszel kapcsolatban. Büszke vagyok rá, hogy a tévétörténet legfurább és legkínosabb szexjeleneteinek nagy része nekünk köszönhető.

Ez sem kevés, de azért más témában is sikerült célt érnetek.

Remélem, annyit mindenképpen elértünk a Csajokkal, hogy a nők immár kevésbé érzik úgy, hogy szégyellniük kell magukat azért, csak mert privátilag úgy viselkednek ahogy. A sorozatnak hála talán jobban fel merik vállalni, hogy az életük nem egy kirakatba való tündérmese, sokkal inkább valami zűrzavaros katyvasz, miként az természetes. Pozitív fejleménynek tartom azt is, hogy ma már egyre gyakoribb az igazi női test látványa – megéltük, hogy ezt is meg lehet mutatni. Persze, remek dolog, hogy a plus size szépségipar virágzik, nagyra tartom az olyan modelleket, mint Ashley Graham vagy Tara Lynn, de ők mégiscsak profi modellek, én viszont elsősorban azokra a nőkre gondolok, akik nem a magazinok oldalain szerepelnek, akiknek nem mindig tökéletes a sminkjük vagy a legdivatosabb a fehérneműjük. Az igazi forradalom az Instagramon zajlik, és azok a lányok csinálják, akik smink nélkül is meg merik mutatni magukat, és nem érdekli őket, ha a bikini látni engedi a narancsbőrt. Engem sem érdekel, ha valaki megjegyzést tesz a testemre. Ha valaki így tesz, az illetővel nincs több dolgom.

A Csajok befejező évada épp a Trump-éra nyitányára esett. Reflektáltok a változásokra?

Kifejezetten Donald Trump-ellenes propagandát nem fogsz találni a sorozatban, ami nem azt jelenti, hogy a magunk módján ne szólalnánk fel mindaz ellen, amit például a jelenlegi kongresszus tesz, hogy hatalmat gyakoroljon a nők élete, a nők teste felett. Nagyon is felszólalunk, a sorozat a mi segély- és csatakiáltásunk. A helyzet azonban jóval túlmutat a nők helyzetén: Trump és társai mindenkit a hatalmuk alá akarnak vonni, aki nem úgy gondolkodik, vagy máshogy néz ki, mint ők.

Furcsa, hogy pont az a generáció, amelyik a Csajok törzsközönségének számít, az elnökválasztáskor többnyire otthon maradt.

Ez a generáció, amit sokan millenniumi nemzedéknek hívnak, az utóbbi évtizedek egyik legaktívabb generációja Amerikában. A választásokat megelőző aktivizmus főleg a színes bőrű fiatalokra volt jellemző, akiknek jóval komolyabb és közelebbi tapasztalataik vannak az igazságtalanságok terén. A fiatal fehérek jó része, persze nem mindenki, azért maradt otthon, mert abban a tévhitben éltek, hogy a szüleik már kitaposták számukra az utat. Majd arról is jó sokat lehet és kell is vitatkozni, hogy a fehér nők miért szavaztak olyan nagy arányban Trumpra – amivel a saját elemi érdekeik ellen szavaztak. Nem tudom, persze, én mit tettem volna, ha az apám Trump-szavazó, ha a bátyámtól mást se hallok, mint hogy az abortusz bűn, és ha a fiúm semmibe veszi a testem szentségét. Az viszont pozitív fejleménye a politikai klímának, hogy már a tinédzsereknek szóló magazinok, mint a Teen Vogue vagy a Rookie is közölnek politikai anyagokat. Az azért elég bizsergető, hogy a politikáról szóló beszéd már nem csak a középkorú amerikai férfi újságírók kiváltsága. A fiatal lányok is beléptek a diskurzusba.

A sorozatbeli Hannah-nak Philip Roth a nagy kedvence. Te hogy állsz Amerika legnagyobb élő regényírójával?

Roth több mint író: azt a generációt, azokat az amerikai férfi írókat testesíti meg a szememben, akiknek megadatott, hogy irodalmi témává tegyék a saját életüket, és mindezért ne kiátkozásban, hanem épp ellenkezőleg, jelentős elismerésben részesüljenek. Míg Rothot és férfitársait ünnepelték, a nőket, ha hasonló dologra vetemedtek, többnyire nem vették komolyan. És ez még a jobbik esetnek számított, mert azt is könnyen megkaphatták, hogy olcsó pornó, amit művelnek. Ez eléggé frusztráló, bár ettől Roth nem lesz kisebb író.

Egy ennyire New York-i és a szexet ennyire nyíltan ábrázoló sorozatban Philip Roth nagyon is helyénvaló. De mi a helyzet Woody Allennel?

Aki nagyon figyel, kiszúrhatja, méghozzá az utolsó évad harmadik epizódjában, hogy Woody Allen is jelen van, igaz, csak egy festmény formájában. De nem akármilyen kép ez: Woody Allen fegyvert szegez a fejének. Félreértés ne essék, nem támogatom, hogy bárki bárhogyan is kárt tegyen önmagában, de azért ez a kép nem véletlenül került oda, ahova.

Az a kettős mérce, amit az írók esetében említettél, Hollywoodban is él és virul. Nemrég épp az antiszemita kirohanásaiért kiközösített Mel Gibson Golden Globe-jelölésein akadtál ki…

Jó, azért nem voltam nagyon kiakadva, de ha igazságtalanságot látok, akkor nem tudok lakatot tenni a számra. Ez történt most is: egy podcast során említettem, hogy míg egy férfi számára van megbocsájtás Hollywoodban, addig ugyanez a narratíva egy nő számára nem létezik. Azt látjuk folyamatosan, hogy olyan embereket jutalmaznak és tüntetnek ki, akik erőszakosan viselkedtek, bántalmazók vagy bigottak. Nosza, tüntessünk ki egy olyan színészt, aki fennen hangoztatja, hogy utálja a zsidókat, és válasszunk meg elnöknek egy olyan embert, aki azt mondja, hogy nem szabadna beengedni muszlimokat az országba. A kettő között nem nehéz meglátni a párhuzamot. A gyűlöletbeszéd gyűlöletbeszédet szül: erre nem lehet megengedően legyinteni

Az interjú a Marie Claire magazin 2017. áprilisi számában jelent meg.

Fotó: Profimédia – Red Dot

Szólj hozzá te is!

Kapcsolódó cikkek

Még több Sztárok