Ahogy leszáll a vonatról a vadnyugaton. Ahogy Delonnal keringőzik hercegek és hercegnők között. Ahogy Belmondóval évődik a Cartouche-ban. Ahogy Marcellóra mosolyog a 8 és félben. Ahogy bármit csinál A Rózsaszín Párucban. Ezeket a pillanatokat mind-mind Tunézia szépségkirálynőjének köszönhetjük. Claudia Cardinale Tuniszban látta meg a napvilágot, szépségkirálynő is itt lett belőle, de színésznői karrierje Rómából indult. David Niven szerint a spagetti után ő Olaszország legnagyszerűbb adománya a világnak – a találó szellemességet a színésznő azóta is előszeretettel emlegeti, nekünk is elmondta egy mélyről jövő nevetés kíséretében a lillafüredi Palotaszállóban.
Szépségkirálynőnek már szépségkirálynő volt, de színésznőként még nem sokat mutatott magából, amikor Luchino Visconti szerepet adott önnek a Rocco és fivéreiben. Egy csodálatos barátság vette ezzel kezdetét.
Beleborzongok még ma is, ha csak visszagondolok rá. Emlékszem, hogy vezetett be a forgatásra. Alain Delon épp a ringben püffölt valakit, záporoztak az ütések, nem lágyszívűeknek való jelenet volt. Egyszer csak Luchino magához ragadta a mikrofont és beleszólt: ne öljétek meg egymást, itt jön Claudia Cardinale! Még négy másik filmet forgattunk együtt, köztük A párducot is. Nem szerette a nőket, de az én társaságomhoz ragaszkodott. Azt mondogatta mindig, hogy Claudia, te nem is lány vagy, hanem fiú! Te nem is nő vagy, hanem férfi! A Via Salarián állt a háza, ha csak tehettem, nála lógtam. Széles látókörű, kifinomult ízlésű ember volt, egy nemesi családból származó művészlélek, aki nem mellesleg kommunista nézeteket vall. Érdekes kombináció, nem? Olykor külföldre is együtt mentünk, egyszer magával vitt Londonba is Marlene Dietrich utolsó koncertjére.
Visconti bemutatta Dietrichnek?
Még jó, hogy bemutatott! Emlékszem, amikor Marlene meglátta Luchinót, könnybe lábadt a szeme. Nagyon szerették egymást, Luchino kincsként őrizte azt a fotót, amit Marlene-től kapott. A képen ez állt: „Szeretlek, Luchino! Marlene”.
Róma ez idő tájt úgy festett, mint Fellininél Az édes életben?
Nagyon is. Egy lépést sem tehettem anélkül, hogy ne fürtökben lógjanak rajtam a paparazzók. Üldöztek, bármerre is mentem, sosem adták fel. Üldöztek gyalog, üldöztek a vespáikon, tábort vertek a házunk elé. Lesben álltak. Egyszer aztán betelt a pohár és Párizsba költöztem. Párizsban végre békét leltem, ott nem voltak a nyomomban.
Visconti és Delon következő filmjében, A párducban is szerepet kapott. Giuseppe di Lampedusa regénye is csodálatos, de a belőle készült film – Martin Scorsese örök kedvence – ha lehet, még a könyvnél is csodálatosabb. A film végi, epikus báljelenettől minden filmrajongó elalél. Nehéz volt betanulni a keringőt?
Visconti mintha nem is filmet, hanem egy hatalmas színpadi produkciót vezényelt volna. Úgy próbáltunk, mint ahogy a színházban szokás. Sok gyakorlást követelt a keringő; Alain Delonnal és Burt Lancasterrel is tartottunk táncpróbákat. Emlékszem, mindenki Alaint csodálta. Olyan szép volt, hogy mindenki őt akarta, a férfiak éppúgy, mint a nők. Mindenki ágyba akarta vinni.
És táncosnak milyen volt Delon?
Táncosnak sem volt utolsó, de a csókhoz is nagyon értett. Emlékszem, az egyik csókjelenet előtt magához vont és azt suttogta, hogy igazi csókot kér. A nyelvedet is látni akarom! – búgta a fülembe. Ilyet azonban úrinő nem csinál. Nem is csináltuk! A filmben én és Delon szerelmespárt játszunk: Angelica és Tancredi nagyon fiatalok és azt hiszik, nagyon szerelmesek, de aki igazán szerelmes Angelicába, az az idős herceg. Őt játszotta Burt Lancaster. Amikor a báljelenetben megcsókolom Lancastert, Delon arcára kiül a féltékenység. Csodás jelenet volt. Alain és én a mai napig jó barátok vagyunk. De nem csak ő, Belmondo is. A Cartouche-ban játszottam vele.
Fellininél más volt a forgatás hangulata, mint Viscontinál?
Viscontinál mindenkinek síri csendben kellett figyelnie a mindenható mestert, Fellini viszont ki nem állhatta a csöndet, ő csak igazi kávéházi légkörben, állandó hangzavarban, telefoncsörgések közepette tudott alkotni. Eben a hangulatban telt a 8 és fél forgatása. És Federicónál nem volt forgatókönyv, mindenki improvizált. És ott volt az isteni Marcello (Mastroianni), vele is csodálatos volt dolgozni. Fellininél nem a földön járt az ember; lebegtünk mindannyian. Az egyetlen dolog, amiért Federico megorrolt rám és sokat korholt is, hogy szerinte nem ettem eleget.
A Volt egyszer egy Vadnyugat forgatásán rögtön a mélyvízbe dobták: a legelső jelenet, amit leforgattak, az ágyjelent volt, ön és Henry Fonda részvételével.
Szörnyű volt, mert Fonda felesége is ott volt, árgus szemmel figyelt a kamera mellől, hogy mi folyik épp az ágyon. Én még ilyen fortyogó dühöt, mint ami Mrs. Fonda arcára kiült, nem is láttam. Mr. Fonda mögött hosszú karrier állt már, de ez volt az első szerelmi jelenete.
Sergio Leone azt akarta, hogy pucéran forgassa a jelenet, de ön ellenállt. Ezen aztán jól össze is különböztek.
Nem volt vita. És tudja miért nem? Mert soha, egyetlen pillanatra sem szabadultam meg a ruhámtól. Sem a Volt egyszer Vadnyugat előtt, sem alatta, sem utána. Soha. Ha felmerült az ilyen irányú rendezői igény, mindig nemet mondtam.
Westernből melyik a kedvence?
Forgattam egy másik westernt is, az Olajkeresőket, Brigitte Bardóval. Úgy hirdették, hogy B.B. kontra C.C. A szőke a barna ellen. Brigitte és én nagyon jó barátok lettünk. Nem volt nála szebb nő a Földön. Nagy veszteség, hogy olyan fiatalon abbahagyta. Bár, megértem, miért tette. Mindenki belőle akart profitálni. Érdekemberekkel volt körülvéve. Egyszer egy színházi páholyból kellett kimenekítenem, akkora felfordulás támadt körülötte. A slepp tagjai egymásnak estek. Akkor meg is mondtam neki, hogy figyelj, Brigitte ez így nem mehet tovább. Ezek nem a barátaid, ezek csak vérszívók.
Az első amerikai filmjét John Wayne-nel forgatta…
Rita Hayworth és John Wayne a szüleimet játszották. John Wayne igazi óriás volt, a kezem háromszor elfért az övében. Mellette még a filmbeli oroszlánok is eltörpültek. Fiatal voltam és bohó, gondoltam, egyszer élünk, és csókot nyomtam az egyik oroszlánra. A rendezőm alig hitt a szemének. Engem úgy még forgatáson nem szidtak össze, ahogy ő az oroszlános csókot követően. Élénken él bennem az is, hogy egyszer, minden előzmény nélkül Rita sírva fakadt, amikor meglátott. Kérdezem, Rita,mi történt? Mire csak annyit felelt: ahogy rád néztem, eszembe jutott, hogy egyszer régen én is szép voltam.
Végezetül elmondaná, hogy milyen kalandja nem volt Marlon Brandóval?
Elmondom én szívesen, noha a mai napig bánom, hogy elszalasztottam Marlon Brandót. Nem volt titok, hogy mennyire istenítettem Brandót; Tunéziában, ahol felnőttem, az első film, amit láttam, egy Brando-film volt. Nem untatnám a részletekkel, a lényeg, hogy már ismert színésznő koromban Amerikában a sors úgy hozta, hogy Brando kopogtatott az ajtómon. Nyilvánvaló volt, mik a szándékai, mert ha egy férfi azzal jön, hogy mindketten azonos csillagjegyben születtünk – mindketten kosok voltunk – akkor az nem lehet kérdés. Én meg, képzelje, elküldtem Brandót. Már akkor tudtam, amikor elkullogott, hogy óriási hibát vétettem.
Az interjú a Marie Claire 2015/novemberi számában jelent meg.
