Még negyed óra van a kezdésig. A nézők keresik a helyüket a sorok között, a gyerekek hangosan kacagnak, egy éhes néző lopva harap még egy utolsót a perecéből. Minden úgy zajlik, ahogyan egy színházi előadás előtt lenni szokott. Egyetlen kivétellel. A darab főszereplője, Pokorny Lia nem a kulisszában várakozik, hanem a nézőtéren köszönti a közönségét. Mindenkivel vált egy-egy kedves szót, segít megtalálni a jegyen szereplő ülőhelyeket. Az előadás közben hasonlóan bensőséges és interaktív a nézőkkel. Együtt keresik a választ arra, vajon melyek azok a dolgok, amikért érdemes élni.
Amikor az előadás előtt figyeltelek, eszembe jutott egy cikk, amelyet nemrég olvastam. A magyarok esküvői félelmeiről szólt, hogy mennyire nem szeretünk játszani, szerepelni, sőt még a menyasszonyi csokrot is sokan félve kapják el. Minden este más közönséged van. Nem szoktál izgulni azon, hogy lesz, aki nem szeretne szerepelni?
A próbafolyamat alatt voltak tesztközönségeim, általuk tudtam felkészülni a váratlan reakciókra. Mindig mások ültek be a nézőtérre, így kijöttek olyan kényes szituációk is, amelyeket idővel megtanultam kezelni. Érdekes volt, mennyire kiszámíthatatlan egy-egy ember szereplése. Valaki zavarból leblokkolt és nem tudott megszólalni, más túlbeszélte a szerepét. Az előzőt könnyebb kezelni, mert pontos instrukcióim vannak, amivel tudom segíteni a nézőt. De a túlbeszélés, egy előre kimondott mondat el tudja vinni a jelenetet egy olyan végletébe, ahova akkor még nem szabadna megérkeznünk. És nekem ezt is le kell kezelnem valahogyan.
Ez a szereped nemcsak mentálisan, de fizikailag is fárasztó lehet, hiszen nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az előadás közben többször körbefutsz a nézőtéren, de a színpadon is állandóan mozgásban vagy. Szünet pedig nincsen.
A darab másfél órás, de előtte körülbelül fél órát töltök el a közönséggel is a nézőtéren. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de én már akkor is nagyon koncentrálok. Ez a fél óra is fontos része a darabnak, hiszen a nézők így meg tudják szokni a jelenlétemet, nem a darab közben szembesülnek azzal, hogy lejövök hozzájuk a színpadról. Érdekes, hogy abban a két órában például nem jut eszembe, hogy mostanában mindkét térdem fáj, és ezért még gyógytornászhoz is járok. Az előadás alatt nem érzek fájdalmat. Csak azt az energiát érzem, amit beleadok a darabba. Alapvetően azt hiszem, annak van mérhetetlen ereje, hogy szeretnék átadni valami fontosat, de úgy, hogy közben a közönséget is bekapcsolom a történetbe. Ehhez először is nekem kell megnyílnom, erősen figyelnem és őszintén beszélnem, hogy később másokat is meg tudjak nyitni. Ilyenkor minden más részletkérdéssé válik, például hogy fáradt vagyok vagy fáj valamim.
Érdekes, hogy azt mondod, nagyon koncentrálsz, mert én éppen az ellenkezőjét éreztem. Mintha csak könnyedén magadat adtad volna végig az előadás alatt.
Végeredményben ennek kell megvalósulnia. Érdekes ez a darab, mert nem az én történetem, mégis olyan, mintha végig magamról beszélnék. Minden kimondott mondat mögött tudom, mit érezhet a karakter.
Mert mindenki átél hasonló szituációkat az élete során: szeretet, fájdalom, veszteség, szerelem.
A darab minden mondata mögött az én gondolataim is ott vannak. A saját gyerekkoromból is őrzök emlékeket, amelyeket be tudok helyettesíteni azokhoz a jelenetekhez, amikor a szereplő még kislány. És persze óhatatlanul előveszem a tényt, hogy van egy fiam, akinek hányszor nem tudtam ott lenni az ágya szélén, amikor esténként elaludt, mert előadásom volt. Misi is beszél belőlem, persze nem tudom, ő mit gondol ezekről a helyzetekről, amelyek a darabban előjönnek, de próbálom az ő szemén keresztül is látni a dolgokat. A saját lelkifurdalásaimat is belecsempészem a darabba, az emlékét annak, amikor minden szétcsúszott körülöttem, amikor nem tudtam, hogyan tovább, mert ilyen helyzetek igen, minden ember életében legalább egyszer előfordulnak.
A dolgok, amikért érdemes élni nemcsak kimondott szavak, hanem cetlikre írt, a főhősnő által összegyűjtött cselekvések, ételek, zenék stb. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak én kezdtem el gondolkodni a saját listámon, hanem még sokan mások is a nézők közül.
Írtál listát?
Elkezdtem. Például magazinos receptet megfőzni, hajnalban biciklizni, Grace klinikát nézni. És te?
Én nem cetliztem, sokkal inkább a hasznosságán gondolkodtam, hogy miért fontos le is írni a gondolatainkat, egyáltalán felfedezni olyan apró örömöket, mint egy jó zene vagy egy finom étel. Az ember muszáj, hogy észrevegye maga körül a hétköznapi ajándékokat. Ha valami fontosat veszít is el, tudnia kell belekapaszkodni valamibe, tudatosítani, hogy a veszteség mellett mi maradt, és általában sokan ezt nem mérlegelik. Fontos, hogy nehéz pillanatokban kifelé fókuszáljunk, ne befelé zuhanjunk. A cetlizés arra jó, hogy a fókuszt kintre tegye, hogy a szó ne csak elszálljon, hanem legyen nyoma, hogy szó szerint bele lehessen kapaszkodni a papírba. Ha segítség kell, csak cselekvéssel tudunk változtatni a dolgokon.
Művészként szerinted érzékenyebb vagy ezekre az apró jelekre, örömökre, mint egy átlagember?
Színészként rá vagyunk kényszerítve az önelemzésre. Egy szerepen keresztül valahogy mindig magamról is beszélek, eszembe jutnak a saját élmények, amelyre a darabot végül felfűzöm. Ettől is lesz egy előadás minden szereposztással más és más. Valahogy megtanulunk figyelni a környezetünkre. Azt veszem észre, hogy sokszor nézem a körülöttem lévő embereket, a gesztusaikat, az öltözködésüket, és közben rengeteg kérdés megfogalmazódik bennem, vajon boldogok-e, hogyan élik az életüket, szerelmesek-e. Lehet, hogy félremegy az ötletelésem, de én akkor is belelátok dolgokat a külső és belső megnyilvánulásaikba. Én tehát inkább virtuálisan cetlizek és raktározom el ezeket az élményeket és gondolatokat, amelyeket később elő tudok venni az adott pillanatokban, amikor próbálok egy szerepre például.
Így vállalsz el egy szerepet is? Hogy előtte átgondolod, mit tudsz kihozni belőle, mit tudsz majd hozzákapcsolni önmagadból?
Ezzel a darabbal egy olyan lehetőséget kaptam a kezembe, amit talán egyedül én tudtam így kivitelezni az országban. Éreztem, hogy ezen a szerepen keresztül valamit nagyon át fogok tudni adni a közönségnek. Biztosan lenne más színésznő vagy éppen színész (az ősbemutatón például férfi játszotta a szerepet), aki el tudta volna játszani, olyan is, aki jó lett volna az improvizációban. De csak nálam volt meg az az előny, hogy a Beugróból már ismerték a nézők az improvizatív képességeimet, nem kellett plusz energiákat belefektetnem abba, hogy bizalmat szavazzanak nekem, hogy elhitessem velük, nekem ez menni fog. Emellett tudtam, hogy kristálytisztán el tudom játszani a jeleneteket úgy, hogy a teremben ülő nézők mindegyikére ugyanúgy tudok figyelni. Ez a képesség is szükséges ahhoz, hogy miközben játszom a szerepemet, koncentrálok a nézőkre is, ezáltal biztonságban érzik magukat, akkor is, amikor „felszólítom” őket a cetlik alapján. És nem utolsósorban megvan az a képességem, hogy kiválasszam, ki lesz alkalmas a nézők közül a szerepek megformálására. Ezt már a darab legelején pontosan látnom kell, mert közben ezen nem tudok gondolkodni.
Máshogyan játszottad volna el ezt a szerepet mondjuk tíz évvel ezelőtt, mint most?
Tíz évvel ezelőtt még sokkal jobban érdekelt a bizonyítás, hogy azáltal, amit csinálok, elismeréseket szerezzek. Fontos volt a visszaigazolás. Ma is az, csak idővel átalakult. Manapság inkább az foglalkoztat, hogy amit csinálok a színpadon, annak van-e értelme. Fontosabb lett a motiváció, hogy mit adhatok át a darabokon keresztül a nézőknek.
Mit érzel az előadás után?
A legtöbb előadás után meg szoktam nyugodni, a Dolgok, amikért érdemes élni után érdekes, de nem tudok. Semmihez sem hasonlítható, amiket eddig csináltam. Nemcsak én adok a nézőknek, hanem ők is adnak nekem a figyelmükkel, azzal, hogy engedik magukat vezetni. Az előadás alatt megélt érzéseik, fájdalmaik bennem is megmaradnak. Többen velem szoktak maradni, van, hogy egy órát beszélgetünk még a darab végén, mert nekik is szükségük van arra, hogy levezessék a felgyülemlett feszültséget.
Fotó: Kiss Kriszti
