2017. november 27. | László Krisztina

A munkám a szenvedélyem: Kazimir Annamária, színházi sajtóreferens

Új rovatunkban minden héten olyan szerencsés embereket mutatunk be, akik számára a munkájuk az életük egyik értelme, a szenvedélyük. Reméljük, példájuk másoknak is erőt ad az esetleges váltáshoz, vagy jelenlegi élethelyzetük értékeléséhez, átalakításához. Ismerkedjetek meg Kazimir Annamáriával, a budapesti Katona József Színház sajtóreferensével.

Az ország egyik legjobb színházában dolgozni nagy megtiszteltetés. Erről a nagyközönség általában a színészek és a rendezők nyilatkozataiból értesül, a háttérben dolgozó munkatársak szenvedélyes elkötelezettségéről, odaadó munkájáról nem sok hír szól. Kazimir Annamária négy éve dolgozik sajtóreferensként a budapesti Katona József Színházban, a kommunikációs csapat munkatársaként a sajtón keresztül terjeszti jó hírét a színháznak, a próbákról készült videóit sokan nézik meg a színház honlapján, Facebook-oldalán. Annamari – a közkedvelt tévés bemondó, Takács Marika és a színházigazgató, Kazimir Károly lánya – kacskaringós úton jutott el álmai munkahelyére. Örökké hálás lesz Máté Gábornak, a színház igazgatójának, hogy ráosztotta a sajtós szerepét, amelyről mindig is álmodott, csak nem tudott róla.

Egyetlen kisgyerek sem álmodik arról, hogy valaha sajtóreferens lesz. Neked milyen gyerekkori vágyaid voltak? Mi akartál lenni felnőttkorodban?

Nem gondolkodtam sohasem a gyerekkoromban azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Nem voltam az a fajta gyerek, aki egész picikorában talál magának valami szenvedélyt és arra gondol, hogy felnőttként majd beteljesíti azt. Voltak mintáim, a színházi minta az édesapám révén, a televízió az anyukám révén. Ők mindenképpen azt szerették volna, hogy erre a két területre ne menjek, nyilván féltettek tőle. Ezért zenésznek készültem, elvégeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumot, más néven a Konzervatóriumot, zongora–karvezetés szakon. Ez inkább az ő álmuk volt. Nem bánom, hogy így történt, mert lett egy alapos komolyzenei tudásom. Ki tudja, lehet, hogy egyszer még hasznát veszem.

De azért szerettél a Konziba járni?

Tulajdonképpen szerettem, akkor is, ha ez nem az én választásom volt. Sokat adott nekem. A Konziban szembesültem először azzal, milyen dolgozni. Aki zenésznek készül, már fiatalon megtanul áldozatot hozni. Míg sok gyerek a suli után hazamegy, vagy találkozik a barátaival, egy zenészre nap mint nap éjszakába nyúló gyakorlás vár, hisz enélkül nincs eredmény, nincs siker. Olyasmi, mint a versenysport. A zene is, mint minden művészet fegyelemre és alázatra nevel. Amikor a szüleim meghaltak, el kellett gondolkodnom azon, hogy mi az, amit valójában én szeretnék. Féltem, hogy bármilyen döntést hozok, szembemegyek az ő akaratukkal. Végül nem vettek fel a Zeneakadémiára, ami megkönnyítette a döntésemet, abbahagytam a zenetanulást. Beiratkoztam a MÚOSZ-ba egy újságíró-tanfolyamra, amely elindított a média világa felé.

Úgy érezted, ekkor már a helyeden vagy?

Nem igazán. Ez még az útkeresés időszaka volt, nem volt benne semmi koncepció. Súlyos bűntudattal, de ekkor még kacérkodtam a gondolattal, hogy mégis a színészi pályát választom. Szerencsére nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára. Most, hogy színházban dolgozom, jól látom, mennyire nem lett volna nekem való ez a pálya. Viszont indult egy televíziós műsorkészítő osztály Vitray Tamás és Horváth Ádám vezetésével a főiskolán, oda felvettek és el is végeztem. Először a televízióban, majd az online médiában lettem újságíró. Ide is sodródtam, de jó helyre érkeztem.

Ehhez képest jó tíz évet töltöttél el a médiában.

Igen, mert megismerkedtem az internetes hírvideózással, ami azonnal beszippantott. Az Origóban kezdtem, majd a 24.hu és a hvg.hu oldalaknál dolgoztam. Videós újságíróként úgy éreztem, hogy minden nap egy csoda, amit csinálok. Ott lehetek, ahol a hírek megszületnek. Előfordult, hogy sírva fakadtam, ha nem engem küldtek egy fontos eseményre a Parlamentbe. Egy idő után egyedül dolgoztam a kamerával, én vágtam az anyagaimat, igazán változatos volt a munkám. Ha akkor készítesz velem egy interjút arról, hogy a munkám a szenvedélyem, nagyon jó interjúalany lettem volna. Ennek ellenére 10 év után, úgy éreztem, kiégtem. Négy évvel ezelőtt, egy újságíró kollégám beajánlott a Katona József Színházhoz, Veiszer Alinda beszélgetéseihez kellett videókat készítenem. Itt kezdődött el a történetünk a Katonával, ekkor még külsősként dolgoztam nekik. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, sikerült egy picit beljebb kerülnöm a színházi világba, amit imádtam.

Gondolom, az apukád révén gyerekként is sokat jártál színházba. Felnőttként is folytattad ezt a hagyományt?

Gyerekkoromban jártam színházba, de az teljesen más volt. Körülbelül 12 évvel ezelőtt hirtelen megint elkezdett érdekelni a színház, már nem emlékszem, hogyan, mitől történt ez. Szinte minden este valamelyik színházban ültem, minden bemutatót megnéztem, katarzis katarzist követett. Éppen ezért, amikor Alinda révén közel kerültem a Katonához, nagyon izgultam. Emlékszem, nem mertem eljönni Alinda beszélgetéseire, ahol a videóimat vetítették.

Így fedezett fel Máté Gábor, és hívott el a színház sajtósának?

Máté Gábor a főiskoláról ismert már engem, és azt is tudta, hogy újságíróként aktívan dolgozom az online médiában. 2013-ban egyszer behívattak a színház igazgatóságára és megkérdezték, nem lenne-e kedvem elvállalni a sajtóreferensi munkát. Rögtön igent mondtam, de azt is hozzátettem, hogy fogalmam sincs arról, mit csinál egy sajtós a színházban. Addig mindig a másik oldalon álltam, az olyan szavaktól, mint PR vagy marketing kivert a víz. Három évig párhuzamosan csináltam az újságírói munkámat és a sajtóreferensit, idén márciusban döntöttem úgy, hogy búcsút veszek az újságírástól, és a színházat választom. Rájöttem, ekkorra az újságírás már csak munka maradt, az igazi szerelem a Katona József Színház lett. Tíz év után ez volt az első nyaram, amikor végre hosszabban szabadságra mehettem.

El tudod képzelni, hogy más színházban dolgozzál? Vagy a szerelem a Katonának szól?

Abszolút a Katonának szól. Igazából nem a sajtós munkám a szenvedélyem, hanem maga a Katona József Színház, az a fantasztikus közösség, amelynek a tagja lehetek. Ez így volt sorsszerű, hogy idekerültem. Lehet, hogy patetikusan hangzik, de valahogy kézzelfoghatóvá vált számomra, mit jelent az a mondás, hogy a vér nem válik vízzé. Máté Gábor csodát tett velem, kiosztott rám egy szerepet, amelyre mindig is vágytam, csak nem tudtam róla. Ő rakott a helyemre. Ebből is látszik, hogy milyen jó rendező. (nevet) Amikor idekerültem, zavarban voltam attól, hogy egyáltalán bemenjek-e a művészbüfébe. Telt-múlt az idő, és azt számolgattam, hogy vajon hány színész tudja már, hogy ki vagyok, és mit csinálok. Mikor hagyhatom abba a körülményes „tudod, én vagyok a sajtós” bemutatkozást, amikor felhívok egy színészt, hogy adjon interjút. Ha valakivel személyessé vált a viszonyom, nagyon megkönnyebbültem. Ma már mindenki ismer és elfogad. Egy csodálatos közösségbe kerültem, és ezt nem azért mondom, mert kifelé beszélek. Sokkoló az a munkamennyiség, amely itt a Katonában minimumnak számít. Én is sokat dolgozom, de az semmi ahhoz képest, amit a színészek csinálnak. Fantasztikus alázattal dolgoznak, csak tisztelni tudom őket ezért.

Miből áll pontosan a munkád?

A munkámnak vannak nagyon prózai részei, amelyből az évek alatt abszolút rutin lett. Levelek, meghívók elküldése, sajtóanyagok megírása, interjúk szervezése. A magánéletben inkább zárkózott típus vagyok, éppen ezért az elején megrettentem attól, hogy milyen sok emberrel kell majd kapcsolatot tartanom, de már ebbe is beletanultam. Amivel talán több vagyok, mint általában a sajtósok, az a videokészítés. A bemutatók előtt ajánlókat készítek a színház honlapjára, ami azt jelenti, hogy a próbák alatt már láthatom az előadásokat. Ezt önmagában csodaként élem meg, az pedig, hogy mindezért még fizetést is kapok, időről időre képes ámulatba ejteni. (nevet) A színház kommunikációs osztályán egyébként hárman dolgozunk, Gricz István értékesítési vezetővel és Csikós Kornélia kommunikációs asszisztenssel. Ha dicséret éri a Katona kommunikációját, akkor az az egész csapatunkat illeti meg.

Nehéz a színészekkel együtt dolgozni? Rájuk lehet erőltetni olyan interjút, amely a színháznak fontos, de a színész esetleg a háta közepére kívánja?

Egy picit pszichológusi munka is az enyém. Szerencsére elég erős a beleérző képességem, ami ehhez a munkához, azt hiszem, az egyik legfontosabb tulajdonság. És hát nagy hasznát veszem most annak is, hogy egy (A) Kazimir mellett nőttem fel. Mondhatjuk úgy is, hogy mellette elvégeztem egy – sajnos gyorstalpaló… – szakmai gyakorlatot „nem könnyű emberek kezelése tantárgyból”. (nevet) Szóval tudni kell, hogy mi az, amivel egy színészt, egy rendezőt meg lehet keresni és mi az, amivel nem. Mikor lehet még náluk próbálkozni, mikor nem. Talán ezt szeretem a munkámban a legjobban, az emberi oldalát: hogyan lehet például megszelídíteni egy nagy rendezőt, elnyerni a bizalmát.

Mi az, ami a legnehezebb a munkádban?

Ugyanez. Az emberi oldal, hogy megszeressenek és bízzanak bennem a kollégák. Minden egyéb része a munkámnak tanulható.

Egy jó sajtósnak van ráhatása arra, hogy milyen kép alakul ki a színházról és a benne dolgozó színészekről?

A színháznak, mint már említettem, van egy marketingese, aki az arculatért is felel. Fontos nálunk, hogy a fiatalokhoz is szólunk, ezért csináltuk meg például az emojis pólókat. Emojikkal meséljük el egy-egy színdarab történetét. A kommunikációs csapat szerepe egyébként extra nehéz, mondjuk úgy, hogy krízishelyzetekben különlegesen fontos.

Mint például a közelmúlt zaklatási ügyeinél vagy Kulka János betegségekor?

Igen, ilyen helyzetekre gondolok. Bár Kulka mondjuk nem sorolható be számomra a többi kríziskommunikációs eset közé. Nekem ő személyes jó barátom, éppen ezért a testemmel-lelkemmel próbáltam megóvni őt mindentől, ami nem a gyógyulását szolgálta. Szóval az más volt. Emberileg nehezebb. De általánosságban elmondható, hogy amíg a jó kommunikáció talán észrevétlenül belesimul a tömegtájékoztatás légterébe, addig egy elhibázott, rosszul ütemezett kríziskommunikáció hatalmas károkat tud okozni egy színháznak. Pontosabban azt hiszem, bármilyen más intézménynek.

Filmes, videós is vagy. Nem gondoltál arra, hogy dokumentáld a színház életét az utókor számára? Megőrizd ezt az értéket?

Készítek egy sorozatot a háttérben dolgozó kollégákról, ami Láthatatlan Társulat címen fellelhető az interneten. Tíz anyag elkészült már, 7–8 perces portréfilmek. Ilyen szempontból van törekvés a dokumentálásra, a videókból meg lehet ismerni a színház működését. Ezt is nagyon szeretem csinálni. A háttérben dolgozó kollégák többségéhez ennek köszönhetően kerültem közelebb. A videokészítés a munkám legidőigényesebb része, a forgatás, a vágás sok időt el tud venni, úgyhogy ennél több sajnos nem nagyon fér bele. Magukat az előadásokat egyébként házilag is felvesszük, és több kamerával is rögzíti egy filmes csapat, úgyhogy szerencsére mindent tudunk archiválni.

Szerinted az apukád és az anyukád, ha látnak most téged, elégedettek?

Hiszek abban, hogy látnak engem. És remélem, hogy örülnek annak, amit látnak. Apukám biztos fellélegzett, hogy még ha közel is kerültem a színpadhoz, legalább nem színésznő lett belőlem. (nevet)

Érezted valaha előnyét vagy hátrányát, hogy kik a szüleid?

Amikor általános iskolás voltam, anyukámat többen ismerték, mint az apukámat. A suliban volt egy tanárnő, aki látványosan kivételezett velem, kijavította például a rossz dolgozataimat. Szóltam neki, hogy erre semmi szükség. Kínos volt. Néha persze megfordul a fejemben, hogy azért vagyok a Katonában, mert az apukám az volt, aki. De ez a saját kisebbségi érzésemből fakad. Ez egy ilyen „híres emberek gyerekei pszichózis”. Miközben tudom, hogy hiába vagyok Kazimir, ha nem végezném jól a munkámat, nem dolgozhatnék itt. Ismert, sikeres ember gyerekének lenni áldás és teher, kemény, fárasztó lelki munka.

Szerinted milyen irányba tart ma a színházi világ? Az interneten felnőtt fiatal generáció számára elég izgalmas egy színházi előadás?

Látok vészjósló folyamatokat a tömegkommunikáció – egyébként lenyűgöző – fejlődésének hatására, de főleg az emberek közötti kapcsolat kiüresedésének veszélye aggaszt. Az állandó telefonnyomkodás, a szemkontaktus ritkulása, az elhidegülés, a türelmetlenség, vagy mondjuk az arctalan és felelősségvállalás nélküli véleménynyilvánítás riasztó. Ugyanakkor hiszek benne, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet elpusztítani. Persze lehet, hogy naiv vagy túl álmodozó vagyok. Épp ezért furcsa módon nem féltem a színházat, ahogy nem féltem az irodalmat sem. Azt látom, hogy az előadások telt házzal mennek, mindig lesz igény arra, hogy közvetlen, élő élmények érjék az embert. Hogy ne csak egy virtuális világ vegyen körül minket. A művészet, a színház örök, bármi is történjék még a technika világában.

Fotó: Bodnár Zsófia

Szólj hozzá te is!

Még több Riporter