Tökéletes insta törékeny képei. A minap ezzel a felvezetéssel posztoltál egy képet magadról az Instagramra, amelyhez egy őszinte, kendőzetlen szöveg is társult. Azt írtad, hiába múltál harminc éves, még mindig elkérik a személyidet, annyi babahájad van, mint két éves korodban, a játszótéren bébiszitternek néznek, pedig a kisfiaddal vagy ott és hasonlók. Miért éppen most született meg ez a poszt?
Egyszer csak elegem lett abból, hogy tökéletes fotókat készítsek, majd válogassak azért, hogy legyen tartalom az oldalamon, és hogy ne veszítsem el azokat az embereket, akik követnek és szeretnek. Az utóbbi időben elkezdtem azt érezni, hogy nincs olyan mondanivalóm, amit plasztikusan lehet megosztani. Ahhoz, hogy szólni tudjak a követőimhez, őszinte posztok kellenek. Így egyfajta coming outnak is felfogható ez a nemrég posztolt képem, amivel azt szerettem volna üzenni másoknak, hogy nekem is nehezemre esik egy normális képet kiválasztani, nem vagytok egyedül. A másik gondolatom pedig az volt, hogy miért is vesződnénk a tökéletes képekkel, ha a hangulat fontosabb?
Hol készült ez a fotó rólad?
Éppen a tel-avivi tengerparton videotelefonáltam a három és fél éves kisfiammal, Alfonzzal, amely egy meghatározó élmény volt számomra, mert meg tudtam osztani vele az élményt. Azokban a percekben nem számított a külsőm, csak a belsőre összpontosítottam. Amikor visszanéztem a képeket az egyik rosszabb volt, mint a másik. Úgy döntöttem, csak azért is azt a képet fogom posztolni, amellyel a legkevésbé vagyok elégedett. Utána kicsit el is némultam az Instagramon, sokat gondolkodtam rajta, hogyan folytassam tovább magamról a kommunikációt. Ugyanis meglepően sok pozitív visszajelzést kaptam a posztra. Akkor éreztem, hogy inkább erre lenne szükség, hogy ne egy burokvilágot közvetítsünk, ne csak a folyamatos, hamis mosolygást, hanem azt, ami valóság.
Nekem inkább maga a szöveg volt más, mint a kép. Te nem posztoltál eddig sem ‘agyonfilterezett’ fotókat.
Igazából sosem volt mesterkélt, amit csináltam, de a korral elkezdett kikristályosodni bennem, ki is vagyok valójában. A színpadi megjelenésemben is az egyszerűbb dolgokat szeretem, próbálok önazonos maradni és emberközeli lenni. Nem vagyok egy díváskodó alkat. A koncertjeimen is a közönséghez beszélek. Amikor nagyobb sikereim voltak, akkor is próbáltam megtartani mindezt és nem túl menőnek érezni magamat. Ugyanaz vagyok, mint régen, csak most már több ember hallgatja, amit csinálok, és végső soron ez a fontos.
Nagyon érdekes, hogy amikor volt időm szövegírásra, akkor sokkal kevesebb dalt tudtam komolyan venni. A Nagyszínpad kapcsán Lévay Balázs azt mondta nekem, hogy nagyon erősek a dalszövegeim, mégis azt érzi, hogy amikor felmegyek a színpadra, nem hiszek bennük. Szerinte akkor jön át a mondanivalója egy dalomnak, ha csak én állok fent a színpadon egy gitárral, és nincsen túlgondolva maga a produkció. Mindig is hittem a dalszövegeimben, de a Balázzsal való beszélgetésem után kezdtem el saját történetekkel is készülni a koncertjeimre, beszélgetni a közönséggel, megosztani velük személyes történeteket. Elmondtam, ha izgultam, azt is, ha éppen betegen léptem fel. Ennek tükrében már a dalszövegeim is úgy születnek, hogy a közönségemnek próbálok mesélni általuk, olyan érzéseket és gondolatokat, amelyeket ők is megélnek a mindennapokban.
Alfonz is itt ül melletted, és te tudsz egyszerre rá és rám is figyelni. Összeszedett vagy mindkét szerepedben, előadóművészként interjút adva és édesanyaként is.
Érdekes, amikor Alfonz megszületett, akkor nyíltam ki igazán. Sok édesanya, amikor gyermeket vállal, lecsendesedik, amikor pedig megszületik a gyermeke, inkább visszavonul. Nálam pont az ellenkezője történt. Olyan önbizalmat és szeretetet adott az, hogy ez a csodálatos kisfiú hozzám akart megszületni és engem választott anyukájának, hogy szárnyalni kezdtem és ez mind a mai napig tart. A terhességnek és az utána következő időszaknak is van köze ahhoz a bizonyos poszthoz. A terhesség alatt elkezdődött nálam egy folyamat, amiről csak kevesen mernek beszélni, ez pedig a testképzavar. Én az első trimeszterben nyolc kilót fogytam, amikor Alfonz megszületett tíz kilóval kevesebb voltam, mint a terhesség előtt. Sokat olvastam arról, hogy lehet karban tartani a testet várandósság alatt. Nagyon sokat sportoltam és egészségesen táplálkoztam, egy vízi torna pedig teljesen átformálta a testalkatomat. Szülés után viszont minden megváltozott. Hol nagyon ducinak, hol nagyon vékonynak láttam magamat, testképzavarom lett. Nagyon furcsa jelenség, próbálok foglalkozni vele és változtatni a gondolkodásomon, de nem könnyű.
Ezek után még inkább értem, miért volt bátorság tőled az a kép.
Egyébként az új lemezem, a Fénytörés borítója is ezért olyan, amilyen. Kirívóbb, mint amit megszokhatott tőlem a közönség. Azt szerettem volna üzenni vele, hogy harminc éves anyukaként tudom és akarom is szépnek és szexinek érezni magam. Mindenkiben ott van belül a szépség. Alig volt smink rajtam, fodrászt nem is hívtam a fotózásra és egy réges-régi tréningnadrágot viseltem, amely a hétköznapi külsőt példázta.
Pedig a legtöbb ilyen jellegű fotózáson egy egész stáb foglalkozik azzal, hogy a ‘modell’ tökéletes legyen, vagy használhatjuk a trendi kifejezést is.
Megfulladnék, ha követnem kéne a közízlést. Szerintem az egy nagyon beképzelt duma, hogy az előadók gyártják a közízlést. Szerintem a közönség legalább annyira szerepet kap ebben, mint maga az előadók. Viszont az már valóban a mi felelősségünk, hogy milyen irányba visszük a szépet és az esztétikumot. Szerintem arra kell buzdítani a nőket, hogy találják meg önmagukban a szépséget. Most ebben próbálok kiteljesedni, ebben próbálok segíteni. A dalaim nagy része is a női lélekről szól nőknek és olyan férfiaknak, akik szeretnék megérteni a nőket.
Egy évig készítettem a Fénytörést. Sokáig gondolkodtam, hogy kiadjam-e végül, mert ezek a dalszövegek az én és hozzám közel álló nők valódi történetei. Végül eljutottam odáig, hogy ez kell, nem a fikció. Mert, ha már ilyen megtiszteltetésben van részem, hogy hallgatják a dalaimat az emberek, úgy adnak majd számukra valamit, ha igazak. Nehéz ügy volt ebbe beleállni, de végül úgy érzem, jól döntöttem.
Ezeket a dalokat nem lehet összecsapni. Úgy képzelem, egy előadónak nagyon el kell mélyülnie azokban a percekben, amikor megírja a szövegeket. Nem nehéz mindezt úgy, hogy közben anyaként is ott kell legyél a nap szinte minden percében a kisfiadnak?
Alfonz öthetes volt, amikor szülés után először felléptem. Rám volt kötve a hangbeálláson, amit végig aludt. Mindig magamra kötve altattam, ezt már megszokta akkorra. Már kezdenünk kellett volna, de ő még mindig aludt, és mondtam a zenésztársaimnak, hogy márpedig én nem fogom felébreszteni őt. Úgyhogy vele együtt léptem színpadra és énekeltem. Hangtompítós fülhallgató volt rajta, körülbelül a második dalnál nyitotta ki a szemét. Magam sem hittem, hogy képes vagyok végig vinni egy ilyen szituációt, ráadásul a legnagyobb természetességgel. Akkor, ott tudtam, hogy bármi történjék is, én előadó vagyok. De azt hozzá kell tennem, hogy ennél sokkal extrémebb helyzetekben is voltam már fellépés előtt. Sokáig egy nagyon rossz, bántalmazó kapcsolatban éltem, és olyan helyzetek után kellett hatvan-nyolcvan perceket színpadon énekelnem, amelyekről nem is beszélnék. Mégis megcsináltam úgy, hogy közben egy egészen más világban voltam. A dalszerzés is hasonlóan megy végbe bennem. Mindegy, mit csinálok és hol vagyok, ha eszembe jut egy gondolat, azt leírom. A stilisztikával nem szoktam foglalkozni. Ezért is van talán az, hogy bár több sikerlistás dalom van, nem tartozom csak a popénekesnők kategóriájába, mert nem popdalokat készítek, hanem azt énekelem el, ami legbelülről, őszintén jön belőlem.
