Ülünk egy Andrássy úti étteremben. Szinte gyermeki izgalommal mutat nekem képeket a telefonján. Magával ragadó a lelkesedése: nemrég küldték el neki legújabb tervei kész prototípusainak fotóit. Melinda munkáira a kifogástalan arány- és stílusérzék jellemző: izgalmas formák, variálható megoldások, egyszerre praktikusak és gyönyörűek, minden apró részlet gondosan megtervezett, és célja van. Bámulatos, hogy ennyi sikertermék után is micsoda izgalommal mutat kulisszafotókat és vázlatokat – mintha csak a legelső munkái lennének.
Mikor és miért mentél külföldre?
1996-ban, a Magyar Iparművészeti Egyetemen folytatott mesterképzésem idején a Mandarina Duck bolognai olasz táskagyártó cég pályázatot írt ki az egyetemen, amelynek a fődíja egy hat hónapos stage, vagyis munkatanulmány volt a cég tervezőirodájában. Azzal a céllal hirdették meg, hogy más mentalitású és más-más kultúrából érkező fiatal tervezők valami újat tudjanak hozni a cégnek. Ezt a pályázatot nyertem meg. A terv, amelyet a stage alatt készítettem, lett végül a mesterdiploma-munkám, és még az idő alatt mondták, hogy alkalmaznának. Így kerültem Bolognába.
Miért lettél mégis szabadúszó tervező?
A Mandarina Duck nem divatcég, sokkal inkább dizájn, ami passzolt a stílusomhoz, másfelől rengeteget tanultam ott szakmailag. Szerencsés vagyok, mindenről gondoskodtak, ami a megélhetésemet illeti. Három-négy év után viszont felmondtam, hogy megismerjem a divatot – hiszen Olaszország a divatról szól. A Mandarina Duck jó ugródeszka volt: mindenhol jó pontnak számított az ott szerzett tapasztalatom, mert innovatív, és keresi az új technológiákat. A divat világába végül más cégek vezettek be, így mára elég rugalmasan mozgok a különböző stílusok között, ezért is sikerült ennyi különböző céggel is dolgoznom.
Milyennek képzelted a „kintlétet”, a külföldi munkát, lehetőségeket? Mennyiben tért el az előzetes elvárásodtól az, amit tapasztaltál?
Az volt életem első külföldi utazása kapitalista országba, és az volt életem első munkája is. Nem rendelkeztem semmilyen tapasztalattal, csak azzal, amit otthon megtanultam. Magyarország abban az időben még a kommunizmusból ránk maradt mentalitásban élt, én is abban nőttem fel, nem volt könnyű egyből megértenem az olasz gondolkodásmódot. Bekerültem egy világhírű cég tervezőirodájába – és egyszerűen boldog voltam. Az elején minden idillikus volt, új, csak később jöttek elő a különbségek. A rajzaimmal és a szakmai tudásommal tudtam a legjobban kommunikálni.
Mi az, amire egyáltalán nem számítottál?
Amikor kikerültem Olaszországba, nem ismertem az akkor aktuális világhírű divatcégeket, mert Magyarországon még nem voltak jelen, és sok külföldi divatlap sem volt kapható. A divatvilágban kódolva beszélnek, a konkurencia termékeivel példálóznak – ha nem vagy tisztában az újdonságokkal, fogalmad sincs, miről van szó. Coccinelle-forma, Givenchy-színben, Gucci-fogóval” – reggeltől estig lapozgatni kell a magazinokat, hogy képben legyél. Ha kihagysz egy szezont, véged van. Az elején mindig dokumentálnom kellett azt, ami egy olasz tervezőnek már a vérében volt. Ma ez már nem gond. Amire az Iparművészeti Egyetemen nem készítettek fel, az a divat ipari gyártása. Meg kellett tanulnom úgy tervezni, hogy az gyártható és gazdaságos is legyen ipari mennyiségben.
Az általad tervezett darabok funkcionálisak, sallangmentesek, mindennek célja és szerepe van.
A Hugo Bosst és a Calvin Kleint is azért szeretem, mert minimalisták. Okos táskákat szeretek csinálni. Elrejtett zsebekkel variálni, új technológiákkal kísérletezni, gyakran merítek inspirációt és kellékeket más világokból: például az ejtőernyőzésből vagy a hajózásból. Szeretem ötvözni az innovációt és a kézművességet. Mivel jártam ruha szakra és formatervezésre is, más a látásmódom, a modellezők gyakran rácsodálkoznak az ötleteimre. Van olyan tervem, amit a táskagyártók meg sem tudnának csinálni – olyankor nekem kell megmutatnom, hogy igenis lehetséges, így és így. Néha „szakbarbárnak” érzem az olaszokat, a magyar oktatás ebből a szempontból jobb. Egy olasz tervező csak formákat rajzol, nem szab, nem varr.
Mi a szabadúszás nehézsége szerinted?
Szabadúszóként állandóan reklámoznod kell magadat. Szinte csak ismerősökön keresztül kapsz munkát, hiába vagy jó tervező, nagyon fontos a PR. Ott kell lenned minden eseményen, kiállításon. Csak a Ferrari és a Coccinelle jött fejvadászon keresztül – minden más lehetőség ismerősökön keresztül talált meg. Ma már csak várom, hogy keressenek. A húsz év alatt harminc cégnek dolgoztam, sok embert ismertem meg, akiknek eszébe jutok. Ma már sok olasz kolléga is tanácsot kér tőlem. Viszont sokkal nehezebb helyzetben van az, aki mostanság vág bele szabadúszásba. Szabadúszóként fenn kell tartanod magad, egyedül vagy, és senki sem segít. Csak az imidzs számít, nem az, hogy milyen okos vagy. Nagyon át kell gondolni, egy-egy megbeszélésre mit vegyél fel. Elegáns vagy sportos a cég? Az sem mindegy, milyen autóval parkolsz. Mindig formában kell lenned.
Hogyan képzeljük el a szabadúszó tervezői létet? Mennyire kell kész tervet leadnod?
A munkád 80 százaléka kutatás: magadba szívni a fílinget, megnézni az új termékeket, színeket, technológiákat. A divatnak nincs logikája: az expók, trendbemutatók az aktuális pillanatot rögzítik. Ez cégtől függ: egy csak táskás cégnél van személyzet, belső tervezők – nekik csak rajz kell, ötlet, minden mást intéznek. Egy divatcég esetében, ahol a fő termék ruha, ott nincs megfelelő szakember a táskákhoz, a mintagyártásig követem a terv útját, olyan cégeknél pedig, akiknek más a fő profiljuk, de kell nekik táska, a gyártást is én vezetem le.
Amikor csak tervet kell leadnod, mennyire van beleszólásod a végeredménybe? Mennyiben változtatnak az előzetes elképzeléseiden?
Gyakran nem az lesz a végeredmény, amit én megterveztem. Változtatnak az alapanyagon, mert esetleg az eredetiből túl sokba kerülne a késztermék. Ha maga a gyártás kerülne sokba, akkor is lespórolnak belőle. Sok cég Kínában gyártat, és bár én olasz alapanyagokból és kellékekből terveztem valamit, megkeresik az ottani, olcsóbb alternatívát. Ezeket az egyszerűsített, olcsóbb változatokat hívjuk articsókának.
Divatcégeknél sokszor ismerünk egy vezető tervezőt, de sokunknak fogalma sincs arról, hogy közben mekkora tervezőcsapat dolgozik, ők névtelenek maradnak. Ugyanez igaz a szabadúszókra?
Igen, a nagy cégeknél háttérben marad az ember. Sokszor csak egy szezonra, vagy egy évre szerződtetnek szabadúszókat, akik névtelenek maradnak – ezt a szerződés is kiköti. Egy-két szezont pedig minden esetben várnod kell, hogy egyáltalán publikálhasd, felhasználhasd a terveidet, és sokszor fotót sem kapsz a késztermékről. Szeretik a cégek cserélgetni a tervezőket. Én mondjuk a Hugo Bossnak öt évet, a Calvin Kleinnek hármat dolgoztam, a Mandarina Duckhoz háromszor hívtak vissza – azokból a táskákból adtak el a legtöbbet, amelyeket én terveztem.
Hány cégnek dolgozol párhuzamosan általában?
Ez szerencse kérdése is, általában kettő-háromnak, de a legjobb esetben ötnek is akár. Nagyon sok idő viszont az utazás, gyakran előfordul, hogy három órát vezetek azért, hogy két órát tárgyaljak. A válság kirobbanása idején, 2008–2009-ben egyik napról a másikra nem volt munkám, míg előtte öt cégnek is terveztem. Pont akkor szültem, megijedtem, hogy esetleg amiatt nem kaptam munkát. Megijedtek a cégek a válságtól, inkább a régi tervekhez nyúltak vissza, és nem alkalmaztak tervezőket. Az első év durva volt, de a második évre visszaállt a korábbi rendszer.
Mitől függ szerinted, hogy valaki saját márkát alapít, vagy nagy cégnél helyezkedik el?
Ha egy cég hisz benned, és alkalmaz, keményen kell nyomulni és bizonyítani, és szerencsésnek is kell lenned. A saját márka alapításához bátornak kell lenni, és hinned kell az ötleteidben, nem utolsósorban jó üzleti érzék is kell, pláne tőke. Hiába vagy jó tervező, ha nem tudod eladni a terveidet.
Te nem gondolkodtál saját márkán?
Minden évben azt mondom, hogy majd idén tényleg belevágok. Nagy munka lenne, és ha sok megkeresésem van, akkor háttérbe szorul.
Milyen egyébként az olaszok mentalitása, munkamorálja?
Emlékszem, a Tod’s cég tulajdonosával, Diego della Valléval tárgyaltam még a Ferrari-projekt kapcsán. Nem volt kész a szerződésem, meglepődtek, hogy nem voltam hajlandó otthagyni a terveimet, viszont három nap múlva felhívtak. Soha nem dolgoztam feketén. Az elején még naivan elhittem, ha azt mondják, ekkor meg ekkor hívnak, aztán mégsem. Mára megszoktam. Viszont divat az olaszoknál a felszívódás – akkor is megteszik, ha szerződésetek van.
Ért valaha bármilyen negatív reakció amiatt, hogy külföldi vagy?
Soha nem ért diszkrimináció, mindig mindenhol szívesen fogadtak, és egyenrangúnak éreztem magam minden körülmények közt. Nem kellett jobban bizonyítanom, mint a többieknek – azt adtam, amire megtanítottak.
És mi hiányzik Magyarországról?
A magyar kultúra, az otthoni szavak, a szokások, a barátok és a család.
Hazaköltöznél?
Igen. Szívesen átadnám az itt szerzett tapasztalataimat, de sajnos az igazság az, hogy az én szakmám központja Olaszország.
Szöveg: Dobos Emese
