A karácsony és az újév közötti hét észrevétlenül röppent el. Otthon általában csendben búcsúztatom az évet, nem szeretem a kötelező jellegű ünneplést, tömeget, hangzavart. Az utóbbi években otthon maradtam csöndben, nyugalomban, végig gondolva az évet, a történéseket és elsején kirándulni mentünk a „lányokkal”. Ez immár hagyomány lett.
A karácsonyi őrületes hangzavar és ünneplés után itt jóformán mindenre fel voltam készülve. Gondoltam én… Azt tudni kell, hogy semmilyen állattól nem félek, legyen szó csúszóról, mászóról, egy dolog van kerek e világon, amivel halálra lehet rémiszteni és az a petárda. Ez az egyik ok, amiért Budapesten inkább meghúztam magam a biztonságos kuckómban szilveszterkor.
Ahogy karácsonyi hangulatom sem volt, úgy szilveszteri sem sok. Két választási lehetőségem volt. Vagy otthon maradok egyedül és a lakásból hallgatom a petárdázást, és a három különböző helyről üvöltő karaoke kórust, vagy mindezt emberek társaságában teszem. Az utóbbit választottam, magamra öltöttem az „ünnepi” öltözetem és egy életem, egy halálom alapon útnak indultam. Az első öt méter után lefagyva, sokkos állapotban remegtem az út szélén, mert ugye áram nincs, sötét, na, az van, és a gyerekek házi készítésű petárdákkal és vállról indítható, kézi ágyúnak kinéző, fene tudja, mikkel lövöldöznek. A szó szoros értelemben, ami a csövön kifér. Totál mindegy, csak hangos legyen. „Filippino sztájl”.
A sötét út szélén pánikszerű állapotban remegtem, és könyörögtem a gyerekeknek, hogy legalább csak azt várják meg, hogy tovább haladjak. A rettegésemet látván vérszemet kaptak, és rátettek pár lapáttal (a gyerekek néha gonoszak). Szerencsémre egy nő arra sétált, és kérdezte, hogy hova megyek. Mondtam, hogy a szállodába szeretnék eljutni, de nem merek megmozdulni. Megragadta a kezem, és elkísért a recepcióig. Az ég küldte, ez biztos.
A szállodában ugyanúgy, ahogy karácsonykor is svéd asztalos vacsora volt finom ételekkel, visszafogott ünnepléssel, hangos durrogtatásoktól védve, minden adott volt, hogy maradjak. Pár óra múlva elszivárogtak az emberek. A szálloda üzletvezetőjével, aki egy velem egyidős manilai lány kettesben maradtunk, és biztonságos távolból figyeltük a tűzijátékot, zenét hallgattunk, megvártuk az éjfélt és nyugovóra tértünk.
Az újév első napja
Már ekkor éreztem, hogy valami nincs rendben a közérzetemmel. Az éjszaka folyamán belázasodtam, reggelre nagyon gyengén ébredtem kínzó torokfájással. Szinte sosem vagyok beteg, egyértelmű jelzésnek vettem a szervezetemtől, hogy le kell lassítsak. Nem nagyon volt más választásom, lábra sem tudtam állni. Miután beütött(ek) a lázcsillapító(k), meglovagoltam a lendületet és elvánszorogtam a recepcióhoz, ahol a többiek kedvesen a gondomat viselték. Egész nap feküdtem és aludtam. Hát így telt az év első napja. Minden szempontból rendhagyó volt a szilveszterem, de úgy érzem, az immunrendszerem és én is készen állunk a 2018-as évre.
Bár már rég száraz szezon van, papíron legalábbis, mégis sokat esik. A Fülöp-szigetekiek meg vannak fázva, tüsszögnek, fújjak az orrukat, nincsenek hozzászokva ehhez az időjáráshoz.
Kialakult a napi rutinom: ha reggel tartok órát, a nap hátralevő részét olvasással, a naplóm írásával töltöm, teszek-veszek a ház körül, a kertben, feltéve, ha nem esik. Besegítek ide-oda, valamelyik nap kávét főztem a kedvenc reggeliző helyemen.
Ha este tartok órát, kora reggel futni megyek az esőerdőbe. Imádom a kora reggeli fényeket, illatokat, hangokat, vadon elő majmok ugrálnak a lombkoronákon, káprázatba ejt a gazdag növényzet. A turisták folyton cserélődnek. Vannak érdekes találkozások, de az igazán mély kapcsolódás, olyan, mint amilyen Frederieke-vel volt, ritka. Magányos sosem vagyok, szeretek egyedül lenni, de gyakran rám tör a barátaim hiánya. Az ölelésük, a beszélgetések, az a biztonság és otthonérzés, amit ők jelentenek számomra.
Ági Instagram-oldalát ITT taljátok!
