Autóstoppal indultam tovább La Pedrerából. Brazil szörfösök kocsijában kötöttem ki, kiknek hála több mint 100 pesot spóroltam. Dél-Amerikában a stoppolás teljesen elfogadott. Egyik couchsurfing hostom péládul Buenos Airestől Chiléig stoppolt, majd onnan Brazíliába egyedül, nőként. Ezt nevezhetjük vakmerőségnek is, de ha más oldalról közelítjük meg, inkább a világ megismerésének vágya, és az ennek beteljesüléséhez hiányzó tőke kompromisszuma.
Akkor is menni, ha mindenki azt hinné, hogy a körülményeidből fakadóan nem lehetséges.
Ők ugyanoda tartottak, mint én: Cabo Polonioba. Az a beszéd járta, hogy Cabo Polonio egy nemzeti park részét képező, mindentől elszigetelt, picurka rusztikus falu az óceánparton, ahol éjjel gyönyörűen látszanak a csillagok. Járművel a rezervátumba behajtani idegeneknek tilos. A nemzeti park kapujánál fizetős parkoló áll az idelátogatók rendelkezésére, és emellett internetezésre is itt nyílt lehetőségünk utoljára, hiszen előre figyelmeztettek minket, hogy a faluban nem lesz wifi.
Joel kunyhója
Kis furgonok nyitott csomagtartóján vittek bennünket a parkolótól Cabo Polonioig, egy majd 20 percen át tartó hepe-hupás úton 220 pesoért (220UYU=1915FT). Rajtunk kívül sehol egy lélek, csak szél bolygatta homokdűnék. Észak-európai tengerparti településekre emlékeztetett a vidék, amilyeneket Grönlandon és Norvégiában is lehet látni. Nincsenek se utcák, se autók, csak házak szétszórva a parton, két oldalról sivatagszerű dűnés messzeség és végtelen, zavartalan természet. Brazil utastársaim egy hostelbe mentek, én viszont eltökélten próbáltam megtalálni egy bizonyos Joel kunyhóját. A la pedrerai hostelben sokat meséltek arról, hogy Cabo Polonióban a helyiek jó áron adnak ki ágyakat saját házukban utazók számára. Amikor meghallottam, hogy Joel házában 200peso egy éjszaka (200UYU=1700FT), kapva kaptam az alkalmon. Egy verandáján pihenő néni útbaigazított: látod azt a nagy zászlót ott? Na, ott találod Joel házát.
Egy vályogkunyhó fogadott, fa ajtóval. Régi szerény parasztház. Kopogtatásomra senki nem nyitott ajtót, de láttam, ahogy a hátsókertből füst száll fel. Követve az illatokat, Joelt a grill mellett találtam. Természetesen asadot, azaz uruguay-i sült marhát készített. Mellette orosz barátja tökéletes uruguay-i akcentussal invitált, hogy csatlakozzam. Farkaséhségemre gyógyír volt a frissen sült hús, arcomat melegítette a nap, hátamat pedig a vályogkunyhó fala hűtötte. Az elkövetkezendő három nap így telt el. Zavartalan nyugalomban. Közben Joel háza lassan megtelt mindenféle népekkel. Először egy bolíviai nő érkezett spanyol barátjával ( már 1 éve folyamatosan együtt utaztak), majd egy katalán páros (ők ekkor már 4 hónapja voltak úton), végül pedig egy kanadai lány, Alex, akivel a 3 nap elteltével együtt utaztunk tovább.
Fókák falva
Cabo Polonioban az emberek kútból húzzák a vizet, áram pedig nincs egységesen bevezetve, így természetesen utcai világítás sincs. Az ott élők vagy oda látogatók elsősorban gyertyákkal világítanak, de néhányan már a napenergiát is használják. Éjszaka a nagy sötétségben – ahogy azt mesélték – valóban csodálatos az égbolt. Tisztán kivehetők a csillagképek és a Tejút. Mindeközben csak a hullámok verése, és a fókák bőgése törte meg a csendet.
Cabo Poloniot oroszlánfókák lakják. Órákig néztem, ahogy a hatalmas sziklákon, zavartalanul sütkéreztek a kis földnyúlvány egyik oldalán, míg a másikon, kilométerekkel arrébb, egy fókatemetőben lévő csontvázak között barangoltam. Az elmélkedés meghitt napjai voltak ezek, ahogy napközben a nyugágyban fekve olvastunk, vagy a házikónk előtt lavórban mostuk a ruhát, vagy mosakodás gyanánt kútból húzott vizet borítottunk a fejünkre (félre téve a békáktól való félelmemet, ami nem volt könnyű).
Ha Uruguay-ban járunk, meg ne feledkezzünk erről a kis faluról, ahol esélyünk van megérteni, hogyan élik a cabo poloniaiak egyszerű hétköznapjaikat, távol a civilizációtól. És még valami! Ne hogy azt higgyük, a faluban azért nincs áram és víz, mert nem lehetséges bevezetni, vagy, mert nincs rá pénz! Az ottaniak döntöttek úgy, hogy nincs rá szükségük, megvédve ezzel a nemzeti park sajátos arculatát. A 3 nap elteltével, energiával tele indultunk tovább Punta del Diabloba, Brazília és Uruguay határa felé, ezúttal már ketten: Alex és én.
Misztikus világtalálkozó
Cabo Polonióban az utolsó percben sikerült kocsira szállnunk, hogy elérjük a nemzeti park bejáratánál a legkésőbbi buszt. Nincsenek közvetlen járatok Cabo Polonióból Punta Diablóba, ezért először Castillosba kellett mennünk. Az út nem volt hosszú, nagyjából 1- 1.50 óra. Későn érkeztünk meg. Castillos egy uruguay-i kisváros, ahol este nem túl sok a látnivaló. A háromórás várakozást többek között dulce de lechével töltött, ropogós sültpalacsinta evéssel töltöttük (a Konitos nevű uruguayi kávéházláncban megközelítően 500Ft egy ilyen), és megismerkedtünk Pablóval és barátaival.
A három argentin utazó ugyanoda tartott, mint mi. A Rainbow fesztiválról jöttek, ami nem egy hagyományos értelemben vett zenei fesztivál. Inkább egy spirituális, heteken át tartó világtalálkozónak mondanám. Az eseménynek se fix helye, se fix ideje nincs. Szájról szájra, Facebookról blogokra, blogokról vlogokra jár az információ. A találkozót a világ bármely táján megrendezhetik. Belépőjegy nincs. A róla terjedő legendának tűnő történetek, és a homály, ami a szervezést övezi, már-már napjaink mitikus paradicsomává emelték a találkozót. Hogy miről is szól az esemény? Azt nem igen tudhatjuk, amíg egyszer részt nem veszünk rajta. Amit biztosan állíthatok az, hogy 2018 márciusában Cabo Poloniótól nem messze, Valizas környékén tartottak egy találkozót Uruguayban.
A buszmegállóban töltött idő csak úgy repült a fiúkkal folytatott beszélgetés közben. Elmesélték, hogyan vándorolnak Santa Teresitától (Argentína) Brazília felé, hátukon olyan andoki kultúrából származó népi hangszerekkel, mint a húros, gitárra hasonlító charango és a fúvós, furulyaszerű quena.
Sziklaszirti hippi kommuna
Busszal 1 óra alatt Punta del Diablóban voltunk. A korom sötéttől az orrunkig se láttunk. Pablo és zenésztársai nem akartak szállásra költeni. Hallották, hogy a faluban van egy közösségi ház, egy hippi kommuna, ahol ingyen megszállhat bárki. Fedele alatt vándor családok sátrai tömörülnek. Egy tágas, omladozó ház ez a tengerparton, melynek csak a váza ép, és már szó szerint csak a szeretet tartja össze, mégis Punta del Diablo leghangulatosabb együtt zenéléseiben vehettem részt ott a sziklás szirtszélen. Ha arra járunk, bátran látogassunk el a falu szélén található házikóhoz! Annak, aki ott szeretne tölteni pár éjszakát, feltétlenül sátorral kell rendelkeznie, mert az óceáni hideg szél este kegyetlenül átfúj a ház falain, így felkészületlenül én inkább úgy döntöttem, hogy egy jó hírű, olcsó hostelben töltöm az éjszakát (284 UYU=2500Ft/éj). A cabo poloniai cicamosdás után amúgy is rám fért egy kiadós tusolás.
Füves süti biznisz
A Diablo Tranquilo önkéntesek által vezetett szállója, az egyik legjobb hostel élményt nyújtotta. Éjfél volt, mire odaértünk barátnőmmel, de még javában zajlott az élet. Utazók gyűltek össze a világ minden tájáról. Az önkéntesek azonnal bemutatták a frissen érkezőket, és segítettek beilleszkedni. Mire észbe kaptam már én is a társaság részét képeztem, és a következő napokban együtt élveztük a Diablo Tranquilo csapatépítő programjait. Szabadtéri vetítések, tábortűz rakás és sütögetés tette színesebbé az estéinket.
A grillezéshez 300UYU, azaz 2600 Ft volt a hozzájárulás, amiért cserébe korlátlan mennyiségben fogyaszthattunk, és aki érzett hozzá affinitást, az uruguay-i asadosütés rejtelmeibe is belekóstolhatott. Az eseményre más hostelek vendégei és a sziklaszirti hippi kúria lakói is csatlakozhattak. A maradék, műanyagdobozokban vándorolt tovább. A hostel érdekessége még a marihuánás süti, ami minden nap frissen érkezik egyes szomszédok jóvoltából, akik ebből egész nagy üzletet csináltak. Az édességet a recepción lehetett vásárolni.
Empanadas ezer arca
A Punta del Diablo tengerpartjára vezető kis sétányt hippi furgonok, vándor árusok, ékszerészek és kis halász éttermek övezik, de amire a nagy kavalkádban szerintem a leginkább érdemes költeni, az az empanadas, ami egy töltött péksütemény. Az összes spanyol nyelvű országban nagyon népszerű. Minden nemzet magáénak tulajdonítja a legjobb receptet. A kis batyuk alakja, tésztája is különbözhet, de leginkább a töltelék a meghatározó. A híres chilei empanadas például marhahúsos hagymás raguval, olivával és tojással van töltve.
Uruguay-ban sokkal nagyobb a választék, mint Spanyolországban. Punta del Diablóban pedig ez fokozottan igaz volt. Házi empanadasok sora tárult elém az egyik bódénál, ahol a szokásos spenótos sajtoson, sonkáson és marhahúsoson túl olyan különlegességeket lehetett kapni, mint tenger gyümölcseivel töltött, tintahalas, lazacos vagy paradicsomos tonhalas mozzarellás. Barátaimmal elégedetten ültünk le a parton a halászhajók árnyékában, és nagy mennyiségű empanadásszal ölünkben élveztük, ahogy Pablo és barátai hangszereinek szavára lassan eláraszt bennünket a nyugalom.
Uruguay-i fogadóanyánk és a lekváros kenyér
Négy órás buszút után szomorúan és csuromvizesen rogytunk le a Coloniában a külvárosban élő hostunk háza előtti padkára, néha naivan kopogtatva, hátha csak nem hallották a lakók. Egy jóságos szomszédnál vendégeskedtünk, míg Gabriela megérkezet: egy álomaranyos, mosolygós 50-es nő, aki szinte az uruguay-i anyukánkként viselkedett velünk.
Colonia macskaköves utcáin sétálgatva, látványosságait csodálva hálásabbak már nem is lehettünk volna. Sütkéreztünk és sütögettünk a folyóparton, megnézhettük a városközponton kívül eső, még anno bikaviadal céljából épült arénát, és mennyei házi lekváros kenyeret eszegettünk Gabriela kertjében. Kézműves piacokból van bőven az óvárosban. Egyikükben be is szereztem életem első matés bögréjét. Mindeközben vendéglátónk hosszan mesélte élettörténetét egyedülálló anyaként, véleményét az uruguayi társadalomról és a politikáról. Sokat tanultam tőle országáról.
Pasztell időutazás
Colonia óvárosának gyöngyszeme, Calle de los Suspiros, a település legrégibb utcája. Pasztellszínű házikói és antik lámpásai között barangolni időutazás. Galériájában egy helyi festőnő képeivel ismerkedhetünk meg, mellette pedig egy Dél-Franciaországot idéző kis boros pince, a Buen Suspiro, ahol Colonia borait kóstolgathatjuk végig. Ha arra járunk, semmiképp se mulasszuk el!
Mondanom sem kell milyen fájó szívvel vettem búcsút Uruguay-tól. A következő megálló már Argentína volt. Össze is rándult gyomrom. A végtelen nyugalomból át az ismeretlen nyüzsgő megalopoliszba?! Nem tudtam készen állok-e rá, de már nem volt esély visszafordulni. A kompra várva beszállókártyámmal a kezemben, a folyó túl oldalán már látni véltem Buenos Aires sziluettjét. Persze csak véltem. Szabad szemmel nem láthattam. Még több mint 50 km választott el egy új kultúra felfedezésétől. Több, min 50 km kompon, a világ legszélesebb folyóján.
Olvastad már az útinapló előző részeit?
A kósza gondolatból elhatározás lesz
