Meg kellett barátkoznom vele. Az előttünk álló 220 kilométer, a négy nap biciklizés, a sátrazás, a kemping zuhanyzók és a biztosra vehető izomláz gondolatával. Végső soron azért menten bele, mert mégiscsak a Balatonról volt szó, gyerekkori emlékeim egy idilli foszlányáról.
Veszprémiként Debrecenben balatoni lánynak számítok, szinte Budapesten is, és én hiába gondoltam egész életemben azt a negyed órányi autóutat elegendőnek ahhoz, hogy ne alakuljon ki bennem valamiféle balatoni identitás, a tó mellett nőttem fel. Éppen ezért magától értetődő volt, hogy egyszer letekerem azt a bizonyos Balaton kört, amit a családom nagy része már megtett. A kérdés csak az volt, hogy mikor.
Éjszakai tekerés
Első nap: Siófok-Balatonfüred
Csütörtökön munka után indultunk útnak Csabival, a kerülős társaságunk nagyobbik fele már reggel belevágott a kerülésbe, nekünk viszont a Balatonig még át kellett verekednünk a pesti csúcsforgalmon és az autópálya lakókocsi hordáin. Közben elkapott minket egy vihar, és mire leértünk Siófokra, megvártuk az elvonuló esőt, és felszereltük a bicikliket, elmúlt hét óra. Összességében a kései indulásnak is megvoltak az előnyei, többek között nem kellett a rekkenő hőségben tekernünk és szemtanúi lehettünk a balatoni naplementének. Ráadásul az eső után minden felfrissült és a Világosig tartó szakasz sokkal zöldebbnek tűnt, mint amire emlékeztem. Azzal viszont nem számoltam, hogy az apró rovarok is jól érzik magukat ebben a napszakban, ezért félóránként pár percnyi szünetet kellett tartanunk, amiben együttes erővel műtöttük ki a szememben landolt rajokat.
Fűzfőn kezdett sötétedni, ahol már nem értük el a híres keszegest, és egy gyors telefonbeszélgetés után kezdtem azt érezni, hogy veszélybe került az éjszakára foglalt, füredi apartmanunk megléte is. Felkapcsoltuk a lámpákat, amik ezen a szakaszon szinte az életünket mentették meg, ugyanis mint tapasztaltuk Almáditól Füredig némileg hiányos a közvilágítás. Ezekről a településekről csak homályos emlékeim vannak, részben a sötét, részben a versenytempó miatt, de a házi néninket még így is sikerült a legszebb álmából ébresztenünk.
Éjszaka utolért minket a vihar, és a szemhéjperzselő villámok és ablakrázó dörgések mellett hálát adtam az időjárás minden istenének, hogy vártak az égi háborúval, amíg ágyba kerültem.
Egy jó pizza dicsérete
Második nap: Balatonfüred-Badacsonylábdihegy
Másnap reggel a többiekkel a füredi vasas vizes kútnál találkoztunk, akiknek a kempingben nem volt részük a miénkhez hasonló, kellemes éjszakában. A legmelegebb napon vágtunk neki az északi part hegy-völgyes szakaszának. Tihanynál aztán elváltak útjaink, a csapat edzettebb fele úgy döntött, hogy felteker az apátságig. Mi, akik ezt a hegymenetet pár éve már megtettük, és mellesleg nem éreztük magunkban az erőt, hogy egy ekkora mászás után képesek legyünk még megtenni az aznapra tervezett kilométerek nagyobb hányadát, folytattuk az utunkat. A perzselő napsütésben később ezért áldottuk az eszünket. A nagy pihenőnket és főétkezésünket Badacsonytomajban tartottuk, valamivel a kemping előtt. Csabi szeme felcsillant, amikor a lángost, gyrost és melegszendvicset kínáló büfék között megakadt a tekintete a kemencében sült pizza ígéretével kecsegtető táblán. Az Il Montéban mindent megkaptunk, amire egy kimerült zarándok vágyhat: egy árnyas kertet, egy pohár jéghideg limonádét, egy isteni négysajtos pizzát és egy tiszta és ingyenes mosdót. A csapatunk másik fele és az előző nap újjáéledő vihara a badacsonylábdihegyi kempingben ért minket utol. Gyorstalpaló sátorállító leckét vettünk a már tapasztaltabb társainktól, ittunk egy pohár bort a kemping éttermében – bizony, ilyen is létezik -, és mire megérkezett az eső, álomra hajtottuk a fejünket a velünk utazó vendégmatracunkon.
Vihar a nyomunkban
Harmadik nap: Badacsony-Fonyód
Valamilyen különös oknál fogva, a véletlennek köszönhetően fokozatosan szoktam hozzá a nomád élethez. Első nap még csak a saját ágyam kényelmétől és biztonságától kellett megválnom, második nap pedig ugyan a szilárd tetőtől kellett elbúcsúznom a fejem fölül, de megmaradt nekem a svédasztalos reggeli. Azt hiszem, jó magyar szokás azt gondolni, hogy akkor vagyunk a legjobb vendéglátók, ha hús kerül az asztalra – minden ételbe belecsempészve. Mondjuk a tojásrántottába, ami fölött vegetáriánusként szomorúan gyökereztem le üres tányérommal. Úgy éreztem, hogy a szervezetem újabb 60 kilométer előtt többre vágyik, mint egy tál müzli. Sokat tanultam ezen az úton. Például kérdezni. Mondjuk azt, hogy nekem lehetne-e sonka nélkül. Lehetett.
A galériáért kattints a képre!
Kellemes, felhős időben kerekedtünk fel, még az északi parton elkapott minket az eső. Egy vasútállomáshoz közeli menedék alá bújtunk be, de a másfél óra alatt, amíg azt latolgattuk, hogy felszálljunk-e egy vontra, elállt. Csabi jóvoltából mindenkinek holmiját vízálló szemeteszsákba bugyoláltuk, és tovább indultunk Keszthely felé egy jó étterem reményében. A tanácsom az, hogy ha véletlenül egy olyan étterembe keveredsz, ahol víz ízű a halászlé, ne rendelj főételt, mert az sem lesz jobb, amin a kifejezetten rossz palacsinta sem fog segíteni.
Soha nem örültem úgy a déli partnak, mint a kerülés harmadik napján. Semmi hegyoldal, semmi domb, semmi emelkedő, csak sík út. Ezen a napon nem akadt szerencsénk a szállással. Egyik oldalról a főút, és a tőle elválasztó lyukas drótkerítés, másik oldalról pedig a vasúti sín vette körbe a kempinget. Sátorállításban viszont már olyannyira ügyes lettem, hogy mire Csabi visszaért az élelemszerzésből, mint valami őskori barlangrajzon, én biztosítottam éjszakai menedékünket, aminek nem medvéktől vagy kardfogú tigrisektől, hanem szúnyogoktól kellett védelmet nyújtania. Nem vagyok híve a szúnyogriasztó spraynek, de most már azt is tudom, hogy teljesen felesleges bepakolni egy bicikli túrára azért, hogy a különböző rovarok élvezettel lenyalogassák a bőrükről. Éjjel esett.
Az utolsó sprint
Negyedik nap: Fonyód-Siófok
Csabival korán keltünk az utolsó napon, a többieknél előbb kellett elindulnunk, mert egy órakor a nagypapám hetvenedik születésnapján volt jelenésünk Veszprémben, lehetőleg az alkalomhoz illő öltözetben és illattal. Az időjárás úgy döntött, hogy még utoljára megviccel minket, ezért abban a fél órában, amíg lebontottuk a sátrat, könnyed záporral lepett meg. Elköszöntünk a többiektől, és a lovak közé csaptunk. Tudtam, hogy ha időben haza akarunk érni – márpedig én akartam -, akkor mindent bele kell adnom. Azt mondanom sem kell, hogy rajtam és nem Csabin múlott az elhatározásom sikere, neki ez a négynapos biciklizés könnyed kikapcsolódás volt a tél közepén megtett, erdélyi túrái után. Két és fél óra múlva, több mint ötven kilométerrel és néhány villámgyors pihenővel később, tizenegykor beszálltunk Siófokon az autóba. Mi tagadás, három nap alatt megcombosodtam.
Gyere velem Balatont kerülni!
A legbüszkébb a legnehezebb feladat megoldására vagyok a négy napból, mégpedig a pakolásra. Minden holmimat – a hálózsákomat és túra párnámat kivéve – sikerült belegyömöszölnöm egy hátizsákba, ráadásul volt olyan ruhadarab, amit nem is vettem fel. A legjobb tanács, amit a kerülésre adhatok, hogy valóban csak a legszükségesebbeket pakold be, mert nem különösebben kényelmes napokig a fél lakást a hátadon vagy akár a biciklid csomagtartóján cipelni. Persze ha van olyan tárgyad vagy ruhád, ami elsőre teljesen feleslegesnek tűnik, de biztos vagy benne, hogy nem tudsz nélküle napokig élni, pakold be. Én például képtelen vagyok párna nélkül aludni, de így, hogy vittem magammal, még a vihar sem tudott éjszaka felébreszteni, és másnap reggel kipihenten tudtam folytatni az utat.
