Szeretem, nem szeretem: a Balaton a Riviéra?

2018. június 20. |

A Balaton sokak számára a legszebb gyerekkori nyarak színhelye, míg másoknak csak a lángosos előtt álló tömött sorokról és izzadós idegeskedésről szól. Pro és kontra Balaton!

PRO: A sajtos-tejfölös lángos gyönyöre

Amióta az eszemet tudom, a Balatonon töltjük a nyarakat. Régebben ráadásul nem is csak egy-egy hetes “üdülésre” mentünk, az iskolaidő végével általában lehurcolkodott a család, (vérbeli pedagógusdinasztia) és  gyakran egész hónapokat a közös családi nyaralóban töltöttünk, szóval a Balaton inkább afféle második otthon volt. Ilyenkor általában valamelyik nagypapa reggel felnyalábolta az összes gyereket – az unokatesóimmal együtt voltunk vagy hatan – és átvágtunk a síneken át a partra, hogy aztán a “nem hivatalos lejáró” algás kövein bemerészkedve visszafojtott lélegzettel átússzunk a  fizetős strandra, mert csúszdázni csak ott lehetett, de a sok belépő mégis csak marha drága lett volna. Az igazán jó napokon a kezünkbe nyomtak egy kis pénzt és az unokatestvéremmel melegszendvics ízű pizzát vettünk a sarki pizzériában, ahol hangos csengetés jelezte, mikor elkészült a fél tucat hawaii. Még jobb napokon anyukám és az unokanővére kocsiba vágtak minket és átmentünk a tengerparttal is felérő siófoki “homokos strandra”, ahonnan anyámék véletlenül mindig elhoztak néhány kávés csészét – csak évekkel később tudtam meg, hogy a csészelopás valamiféle fura hobbi volt, amit még néhány évre rá aztán én is kipróbáltam.

Kamaszként borzasztóan menővé tett a saját balatoni nyaraló, ahová türelmetlenül már márciusban is lementünk, hogy a kis villanyradiátor fölött olvasszuk fel a mélyhűtőben megfagyasztott olcsó vodkát, augusztusban pedig kitaláltuk, hogy sörrel töltjük meg a kertben álló gumimedencét. Végül persze nem töltöttük. Akkor már lemerészkedtünk a helyi kocsmába, ahol a férfiak lazán dobálták az ötveneseket az asztalunkra, hogy választhassunk egy jó számot a zenegépből, pedig már 2015-öt írtunk. Mikor veszítettünk a csocsóban, bikiniben táncoltunk a kocsmapulton, végül pedig az egyik fiú egy látványosnak szánt emelés közben úgy elejtett, hogy fogalmam sincs, hogyan úsztam meg a kórházat, azóta meggyőződésem, hogy a pálinka valahogy védelmet nyújt a gerincsérülések ellen. Másnaposan próbáltunk napszemüvegek mögé bújni az előző este megismert fiúk elől és hatalmas sajtos-tejfölös lángosokat küldtünk a gyomrunkban tomboló pokol segítségére.

Azóta a lángos már nem igazán illik az étrendembe, és a pálinkát sem tudom meginni, inkább csak olvasok a parton és élvezem, hogy végre rendesen ki tudom aludni magamat. A helyzet már korántsem olyan idilli, mint régen, engem is zavar, hogy csak drága és egészségtelen kajákat tudok enni a strandon és hogy hangos, rántott húsos zsemlékkel és három hűtőládányi sörrel felszerelkezett családok szomszédságában tudok csak kifeküdni a napra. De a Balaton mégis az a hely maradt nekem, ahol mindig otthon érzem magam. Egy parányi sziget, ahol egy picit megállt az idő, ahol megvannak a jól bevált rítusok és ahol jólesik néha belesimulni a zöld füvön kiterült tömegbe, amiben gazdasági státusztól, foglalkozástól vagy iskolázottságtól függetlenül mindannyian csak fürdőruhába bújtatott izzadó testek vagyunk. És a nosztalgia még abban is segít, hogy jobban csússzon a porból kikavart, barackízzel töltött palacsinta, vagy hogy nagyobb érdeklődéssel forduljunk a nyaralóban felejtett keresztrejtvény magazinok felé. Vagy nem tudom mi, mindenesetre nekem a Balaton a Riviéra.

(Kránicz Dorottya)

KONTRA: Mindenkitől elnézést, de nekem nem a Riviéra

Kövezzetek meg, de nekem a Balaton (félve írom le), unalmas. Pontosabban semmilyen plusz jó érzéssel nem tölt el, ha a Balatonra megyek. Persze engem is hordtak oda gyerekkoromban, táboroztam is, nyaraltam is a családdal, buliztam Siófokon, Füreden, vannak szép emlékeim, és a mai napig minden évben kétszer meglátogatom a “magyar tengert”. Keszthelyen családi látogatást teszek, Szántódon pedig a gyerekkori barátnőkkel és csemetéinkkel csapunk egy négy napos “dzsemborit”, amolyan anyukák a teraszon üldögélnek hűsítő itallal a kezükben, a gyerekek a vízben ugrálnak vagy a kertben szaladgálnak fajtát. De egyiket sem azért szeretem, mert a Balatonnál van.

Én a Duna mellett nőttem fel. A Mosoni-Dunán tanultam meg úszni, amikor apukám bevágott a gyár üdülőjének stégjéről a vízbe, hogy ússzak ki és kész, ott kajakoztam és kenuztam a Szigetköz gyönyörű lombos fái között, mert az menő volt, télen pedig ugyanott korcsolyáztunk, ahol nyaranta a habokat szeltük. Még tiniként is imádtam, amikor felsétáltunk a parton egy következő csónakházig, és egyszerűen lecsorogtunk a sodrással együtt vissza a strandra a cuccainkhoz. Ezt az élményt a már Budapesten növekvő fiamnak is igyekszem átadni, de nem egyszerű… De mindegy is, nekem a Dunához fűződő szerelmem örök…

Aztán később ugyanilyen kötődésem alakult ki a tengerrel… első látásra volt szerelem. A bolgár tengerparton, aztán az olasz lidókon végérvényesen eldőlt, hogy nekem az igazi nyaralást, a feltöltődést a tenger jelenti. Mindegy milyen ország, milyen a tengerpartja, hogy hideg van-e és csak nézni, érezni tudom, vagy élvezni is. Már az is örömmel tölt el, ha a partján állhatok. Valahogy ezt az érzést sosem éreztem a Balatonnal kapcsolatban. Nekem az mindig CSAK a Balaton marad.

Ha választani lehet, akkor magamtól nemigen mennék a Balatonhoz. Semmilyen körülmények között. Nem tudom átélni azt a felemelő érzést, amit a tó rengeteg embernek ad. Semmilyen öröm és nosztalgia nincs bennem, ha a Balaton felé veszem az irányt. De én ezt nem bánom. Csak furcsa, hogy egyesek megrökönyödnek: nem szereted a Balatont? És persze próbálnak mindenáron meggyőzni. Egyetlen egy dolgot szerettem benne. Régen. Akkor még lázba hozott, hogy legalább a Balaton-parti strandokon jókat lehet enni: lángos, hekk és palacsinta – így sorban. De ma már ez sem az igazi. Keszthelyen inkább eszem sült keszeget, amit apukám barátnője süt nekem (ezerszer jobb), és a strandi lángos sem nyűgöz le annyira (a Bosnyák-piac közelebb van és finomabb is a lángos), a palacsintát pedig már évek óta ki sem próbáltam a strandon. Azt hiszem, ebben az életemben ez a szerelem már nem fog kialakulni. Mindenki másnak pedig: Balatonnál sej haj, de jó… 😉

(Tóth-Szántó Krisztina)

Fotó: Unsplash.com

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Már lehet utazni, de biztos, hogy kell is? covid-19

Már lehet utazni, de biztos, hogy kell is?

Három bakancslistás hely Magyarországon bakancslistás helyek

Három bakancslistás hely Magyarországon

Az én utcám: Harcsa Veronika az én utcám

Az én utcám: Harcsa Veronika