Gomolygó, piszkosfehér felhők, fújdogáló szellő és pulcsimeleg – ilyen körülmények között könnyű túlélni életem első, vakáció nélküli nyarát. Nem szorul össze a szívem, ha arra gondolok, hogy a klaviatúra püffölése helyett a Balatonban ázhatnék és nem simítom meg nehéz szívvel minden reggel a fehérneműs kosaramban fekvő fürdőruhámat. Arról nem is beszélve, hogy a reggeli munkába járás a forró aszfalton sétálva és a klímával takarékoskodó buszokra zsúfolódva nem tűnik lehetetlen küldetésnek. Hétvégén pedig, amikor magam mögött hagyhatom a laptopomat, előkerül a túracipőm.
A Bükk bevétele
Régóta terveztük, hogy eltöltünk egy hétvégét a Bükkben, de tavasszal a szeszélyes időjárás, nyáron pedig az egyre sűrűbb programok és a harmincöt fok hiúsította meg a tervünket. Csabi ezért kitartóan figyelte az előrejelzéseket és a naptárt, és végül a csillagok együttállásának hála, bepakoltuk a túraholminkat és a barátokat a Volvóba, és nekiindultunk a Budapesttől két és fél órányi autókázásra levő Bükknek.
Csabi szüleinek Bükkszentkereszten van nyaralójuk fészekrakó fákkal teli kerttel és felemlegetendő történetekkel a kályha körül, ide vettük be magunkat két napra hónapokra való tiszta zoknival és társasjátékokkal.
Pillangóbokrok, málnarajok és a süvítő szél
Szombat reggel Lillafüreden keresztül autóztunk át Bánkútra, ahonnan a túránk indult. A kocsiból kiszállva Laurával tudunk, hogy jó helyen járunk, a parkoló melletti növények virágain a narancssárga gyöngyházlepkék fürtökben billegették szárnyaikat. Nehezen hagytuk őket magunk mögött, pedig rajokban szálltak fel a virágokról, a kavicsos ösvényről és a zavaros tócsák mellől végig a túra alatt. Nagy felfedezésünknek tartottuk a málnáktól roskadozó bokrokat is. Nem tudom, hogy miért, de sokkal jobban esik az, amit közvetlen a természetből eszünk meg – még akkor is, ha egy kicsit savanyú, egy kicsit ronda, egy kicsit bogaras és talán egy kicsit szarvaspisis -, mint amit a boltok polcairól veszünk le.
Első megállónk a bálványosi Petőfi kilátó volt. Nagy lendülettel rohamoztam meg a meredek lépcsősorokat, de az utolsó szint előtt, ahová csak egy létra vezetett, megtorpantam, köszöntem szépen, nekem a másodosztályú kilátás is tökéletesen megfelelt. Csak akkor kezdtem kellemetlenül érezi magam, amikor egy kilencéves forma kislány apukáját is megszégyenítő módon felszaladt rajta. Felettem is eljárt az idő.
A Huta rét tanulsága, hogy akármekkora kalandornak érzem magam egy serdülő almafa megmászása után, ha egy csalánmezőn át akarom levágni az utat, akkor a hosszú szárú farmernadrágom sem fogja visszatartani ezeket a kellemetlenkedő növényeket attól, hogy összecsípjenek.
A galériáért kattints a képre!
Miután megebédeltünk egy ülőalkalmatossággá kikiáltott sziklán, és megegyeztünk abban, hogy a banánhéj gyorsabban lebomlik egy bokor alján, mintha műanyag szemeteszsákban érlelődne egy szeméttelepen sok-sok emberöltőn át, folytattuk az utunkat a Zsidó rét felé. A megpróbáltatások itt kezdődtek, ugyanis a csupasz Nagymezőn olyan szélvihar fogadott minket, hogy előkerült a táskából a pulóver, felkerült rám a dzsekim, sőt még a csuklya is a fejemre, mert félő volt, hogy középfülgyulladást kapok. A szél így is olyannyira megfújta a fejemet, hogy éjjel egy felmosóvödör felett virrasztottam. Útba igazítottunk egy-két kóbor nénit, és még néhány kilométer után szédelegve öleltük keblünkre a türelmesen álldogáló Volvót.
Gyere velem a Bükkbe!
A rétegeket nem a gyengéknek találták ki. Bár szemöldökszökkelve néztem Csabira, amikor azt ajánlotta, hogy a tizenöt kilométeres kirándulásra tegyek be váltás zoknit, az embernek valóban mindenre gondolnia kell, ha túrázni indul. Hálás lettem volna múltbéli énemnek, ha a biztonság kedvéért a harmadik társasjáték mellé egy sapkát vagy egy fülvédőt is bepakol a bőröndbe. Az pedig többszörösen kihangsúlyozandó, hogy a magabiztos turistát nem védi meg a farmernadrág a csaláncsípéstől.
