Az emlékek idővel megszépülnek. Többek között ezért álltam neki ennek a cikknek több nappal a huszonhárom kilométeres börzsönyi túránk után. El kellett múlnia az izomláznak és a testi-lelki fáradtságnak, hogy reálisan tudjak mesélni a történtekről. Lássuk be, hogy bár vonz a természet, a madárcsicsergés és a patak felett átszökkenő őzikék képe, a fizikai erőnlétem, az alacsony fájdalomküszöböm és a tüdőkapacitásom alkalmatlanná tesz arra, hogy Bear Grylls módjára vessem be magam a vadonba, és ha a helyzet úgy kívánja, akár a fogamat a földbe vájva küzdjem fel magam egy közel ezer méter magas hegytetőre. Márpedig a helyzet megkívánta.
Tündérvölgy és arany konfetti
A Csarna-patak völgye olyan volt számomra, mint Jancsinak és Juliskának a mézeskalácsház. Elhittem, hogy könnyű túráról lesz szó a patakparton, aranylombú fák alatt, enyhe emelkedővel, ami olyan szelíden vezet fel a hegycsúcsra, mint egy féltő anyai jó tanács. A tökéletes idill csak attól az aprócska ténytől nem tudott kiteljesedni, hogy már akkor pisilnem kellett, amikor a régi kisvasút végállomásánál kiszálltunk a kocsiból. Egy rosszul sikerült gyerekkori mutatványom óta képtelen vagyok a természet lágy ölén bepúderezni az orromat, csak akkor vagyok hajlandó egy hazai körülményekre hajazó bokor után nézni, ha már az életem múlik rajta. Csabi bölcsen fel is tette a kérdést, miután közöltem, hogy én inkább kiizzadom majd a reggeli teát: inkább meghalok, mint hogy az erdőben pisiljek? Egyelőre nem láttam ilyen komolynak a problémát, ezért a patak felett átívelő hidacskára terelve a szót megindultam az erdő irányába. Az ösvény mellett az régi kisvasút sínpárja kanyargott, ami néhol egészen apokaliptikus hangulatot idézett.
A fák ebben az időszakban a legszebbek, egy gyenge fuvallat bármelyik pillanatban arany levélzáport indíthat el. Az avarba dőlt törzseken gombák nőttek, a patak – ami felett többször is átkeltünk – halkan csobogott – egyszóval semmi sem utalt arra, hogy bármiféle komolyabb traumára kell számítanom a következő kilométereken. Igaz, akárhányszor kérdeztem Csabit, hogy mennyit megyünk voltaképpen, mindig valamilyen homályos választ adott, hogy majd meglátjuk, és ha elfáradtunk, nyugodtan visszafordulhatunk. Az utóbbi többes szám első személy természetesen rám vonatkozott, de ugyan ki fordulna vissza, miután olyan hosszú utat megtett, ráadásul semmi sem utalt arra, hogy az elkövetkező szakaszokat nem fogom bírni.
Ezekben a gondtalan pillanatokban nem csak az erő, a szerencse is velem volt. Mint délibáb, úgy tűnt fel előttem egy kis, zöld bódé virágos agyagtáblával, rajta a felirat: WC. Csabi megesküdött rá, hogy bár sokfelé járt már életében, még soha nem látott egy erdő közepén ilyet, pofátlanul nagy mázlim van. Én megüdvözülten léptem be a Hamuház melletti illemhelyre. Innen következett a mászás.
Hegymenet a világ fölé
Valószínűleg a megkönnyebbülésemből és a Csabi felett aratott diadalomból fakadóan nem érzékeltem az emelkedőt, miután rátértünk a kék plusz jelzésre, vagy csak azzal nyugtattam magam, hogy az ösvény fokozatosan emelkedik, és nincs mitől tartanom. A Magas-hidi-réten egy tűzrakóhely melletti farönkre telepedve kipihentem a hirtelen támadt izgalmat, aztán a tölgyessel szegélyezett, árnyas úton indultunk tovább. Néha persze megfordult a fejemben, hogy a fölénk tornyosuló hegyoldalak megmászása még hátra van, tekintve, hogy egy kilátó felé igyekeztünk. Aztán hirtelen ott tornyosult előttünk a Kőkorsó, amit véleményem szerint inkább a Hatalmas és Mérhetetlenül Meredek Hátú Hegynek kellett volna nevezni, hogy a szerencsétlen túrázónak ne legyenek illúziói. Az első néhány, gyökerekben megkapaszkodós lépés kifejezetten kalandosnak tűnt. A táv harmadánál arra is rájöttünk, hogy az út valójában cikk-cakkban visz felfelé, mi ennek ellenére torony iránt haladtunk; a felénél pedig arra is fény derült, hogy amikor az ember már azt hiszi, felért a tetejére, akkor felbukkan még egy és még egy újabb sunyi púp, ami közé és a pihenés közé áll. A völgy fölé nyúló sziklás peremen épp csak annyi időre álltunk meg, amíg tudatosult bennem, hogy mennyit kell még másznunk, hogy az onnan látható vonulatok fölé kerüljünk.
Miután ettünk-ittunk a hegyoldalban folytatódó ösvény és a hely által bezárt kilencven fokos szög csúcsában, így utólag visszagondolva már tényleg nem volt sok hátra a kilátóig, bár akkor minden lépést az életemért folyó küzdelemként éltem meg. A Csóványos kilátójába vezető 133 lépcsőt már csak dacból is legyűrtem. Odafentről végignéztünk a környék párás hegyein és az elrettentően apróra zsugorodott ösvényen, amit magunk mögött hagytunk. Aztán elindultunk lefelé.
Le, le és még húsz perc lefelé
Hajlamos vagyok az izzasztó hegymászások közepette megfeledkezni arról, hogy a felfelénél kevésbé csak a lefelé tartó utat bírja a lábam, ugyanis a térdem egy félóra völgy iránti gyaloglás után megköszöni a kellemes együtt töltött időt, és magamra hagy az alólam ki-kibicsakló bokámmal. A zöld plusz jelzést követve igyekeztünk vissza a kocsihoz, már amennyire tőlem telt. Az úton egy Popcorn nevű vizsga szaladgált a gazdái, az erdő és köztünk, én meg ara gondoltam, hogy négy lábbal én is ilyen vígan lennék.
Kétszer tévedtünk el. Az első elágazás után csak néhány száz métert kellett visszafele megtenni, hogy a Vili világa képeskönyv lapozgatása közben megszerzett képességeimnek hasznát vegyük, és kiszúrjuk az őzcsapásnak tűnő ösvényt. Másodszor a figyelmetlenségünkben közrejátszott pár feketeszeder bokor, persze ez nem változtatott a tényen, hogy ezúttal nem voltam hajlandó visszamászni a hegyoldalon. Csabi megnyugtatott, hogy nincsen semmi baj, megyünk egy másik ösvényen, az egy darabon úgyis a miénkkel párhuzamosan halad, majd ott áttérünk. Én ekkor – még mindig derűlátón – lelki szemeim előtt láttam, ahogy átszelünk egy kedves kis rétet. Messzebb nem is állhattam volna a valóságtól.
Több száz méternyi meredek, csúszós és szúrós növénnyel benőtt hegyoldal várt ránk. Ekkor erősen kezdtem azt érezni, hogy sok a jóból egy napra, de nem szándékoztam az erdőben éjszakázni, ezért a lebukó napra sandítva ösztönöztem tovább a lábamat. Félúton lefele összefutottunk egy kedves párral, akik a kilátóba tartottak, amit azóta sem értek. Mintegy mellékesen megkérdeztem tőlük, hogy sok van-e még lefelé. A lány hevesen rázta a fejét, a fiú bizonytalanul bólogatott – neki kellett volna hinnem. Csabi egy óráig bizonygatta, hogy már csak húsz percre vagyunk a kocsitól, mire valóban igaza lett. Szégyen, nem szégyen, az utolsó, elkeseredett kilométereken ő – aki légiós körülményekhez szokott – vitt engem pár méteren. Közölte, hogy nem semmiség az egész, igazából nem vagyok nehezebb mint egy túrazsák. Én meg arra gondoltam, hogy kemény élet a túrázóké. Néhány sziklás, avaros – vagyis mérhetetlenül csúszós – lejtő után végre elértük mindennek a legalját, és megláttuk a kék kis Volvót, ahogy a lemenő nap sugaraiban, a ráhullt levélrétegtől sárgán, hűségesen várt minket a parkolóban.
Gyere velem a Börzsönybe!
A fentiekkel senkit sem szeretnék elrettenteni ettől a túrától, csupán azokat, akik hozzám hasonlóan ambivalens viszonyt ápolnak a meredek hegyoldalakkal. Azt azonban tudni kell, hogy a Csóványos körül több útvonal is vezet, érdemes kiválasztani egy könnyebb szakaszt, vagy pedig nálam erőnlétileg felkészültebben érkezni. A túrához ajánlok továbbá egy heti hideg élelmet és vizet, réteges öltözetet pólótól a szélálló kabátig és egy gyaloghintót, amit szükség esetén igénybe lehet venni.
