November végén lemondtam a túrákról a tavaszi rügyfakadásig. A szürke őszben úgy gondoltam, hogy megközelítőleg március végéig egy kirándulás csak sárdagasztással és locspocsolással végződhet. Akkor persze még eszembe sem jutott, hogy addig a kinti, zord világot finom, hívogató hótakaró is boríthatja meg persze akár a nap is feleszmélhet téli álmából néhány órácskára. Legutóbb a Börzsöny égimeszelő hegyeit másztam meg, ami után megfogadtam, hogy egy ideig rá se pillantok a bakancsomra. Ez az idő pedig letelt, leesett az idei első hó és a nap is kisütött, nem maradt hát kifogásom, hogy miért ne kiránduljunk Tihanyban.
Barátlakások a hegyoldalban
A gyülekező felhők sem riasztottak el, ha én mondom, hogy túra van, akkor túra van, igaz titkon és szigorúan magamban a Süss fel, nap kezdetű gyermekdal első két sorát mantráztam. Veszprémből érkeztünk, és a tihanyi mólónál, a felüljáró alatt tettük le az autót. A hegyoldalt a bicikliúton közelítettük meg, bal kéz felől indult az erdei ösvény, amit eltéveszthetetlen táblák jelöltek. A talpunk alatt ropogott a hó, a fák ágai között átsejlett a türkizkéken hullámzó Balaton. A zöld jelölésen haladva az első állomásunk a Ciprián-forrás volt. Nagy rajongója vagyok a veszprémi Kabóca Bábszínház Helka, a Balaton tündére című vízi előadásnak, ezért biztosra vettem, hogy a kútnál többet tudok meg a legendáról és persze Cipriánról, a Balaton hercegéről. Az úton megküzdöttem egy kidőlt fával és összemoháztam a ruhámat, ráadásul végül kiderült, hogy a forrást Halbik Ciprián tihanyi apátról nevezték el.
A Barátlakásokat – vagy ahogyan az információs tábla alkoholos filccel közölt megjegyzése angolra fordította: friends flateket – néhány percnyi séta alatt értük el innen a hegyoldalban kígyózó keskeny ösvényen, szavasok lábnyomában. Nehéz elhinni, hogy a bazaltufafalba vájt vájt üregekben egykor tényleg emberek laktak, bár anya rávilágított, hogy lehet, hogy ilyenkor télen kissé huzatosnak tűnnek, nyáron nem lehetett kifejezetten kellemetlen bennük hűsölni. Feltehetően a tizediktől egészen a tizenötödik századig lakták őket remeték, és az I. András szerint oda telepített szerzetesek alakították ki őket.
Alattunk a világ
A Barátlakásoktól felfele vezetett az út, hamarosan előtűnt alattunk a Tihanyi-félsziget a fagyásnak induló Belső-tóval, az őslevendulással és a körülöttük sorakozó házikókkal. Szőlősorok és kertek alatt, csipkebokrok mellett haladtunk, és végül – nem tévesztve szem elől a zöld jelzést – a kálvária tetején értünk ki a fák közül.
Jó turistákhoz méltón visszhangoztunk egyet a Tihanyi Echno feliratú tábla mellett, persze mivel beépítették a völgyet, ezért leginkább csak vaktában kiabáltunk, és kedvet csináltunk a többi turistának, hogy kövessék a példánkat. Miután kisétáltunk az apátságig, a zöld háromszög jelzésen indultunk vissza a kocsihoz a szerény tihanyi nyaralók között. A nap tökéletes zárása egy szelet frissen sült kalács lett volna a mama bicske lekvárjával, amiből sajnos egyedül az én lelki jelenlétem hiányzott. Persze ami késik, nem múlik.
Gyere velem Tihanyba!
A tihanyi kis kör rövid, öt kilométeres túra, amit mi kényelmes tempóban, fotózva és beszélgetve nagyjából két óra alatt tettünk meg. Közben megküzdöttünk a helyenként fagyott ösvénnyel is. A túrára egy téljáró bakancs és a réteges öltözet erősen ajánlott, az én személyes intelmem pedig, hogy gyapjúban sosem lehet fázni.
Fotók: Jakab Csaba
