Kipróbáltuk: sífutás Kelet-Ausztriában

2020. február 01. |

Miután jó néhány nemzetközi sífutóversenyt végigdrukkoltam már a tévéképernyő előtt, és évtizedek óta rendszeresen síelek, úgy gondoltam, a sífutás elsajátítása gyerekjáték lesz a számomra. Hiszen kívülről nézve olyan egyszerűnek tűnik!

Bevallom, a sísport szerelmese vagyok. Imádom a lesiklást, mámorító érzés a havas lejtőkön lefelé döngetni, felvonózás közben belefeledkezni a hófödte hegycsúcsok látványába, majd néhány óra sportolástól elfáradva beülni egy hüttébe, és elfogyasztani a kedvenc síelős ételemet, a vanília szósszal nyakon öntött, mákkal megszórt gőzgombócot. Nekem eddig ez jelentette a síelés felemelő élményét. A sífutókat tisztelni tudtam a kitartásukért, de soha nem értettem, mi jó lehet abban, hogy a lesiklás izgalmas kalandja helyett a monoton, magányos csúszást választják. 

Úgy hozta a sors, hogy nemrégiben lehetőségem nyílt kipróbálni a sífutást, részt venni néhány óra oktatáson, és gyakorlásképpen nekivágni a sífutópályáknak. Ennek köszönhetően meg is változott e téli sportról alkotott véleményem.

A helyszín Kelet-Stájerország, a Joglland-Waldheimat régió, amely Budapesttől alig négyórás autóútra volt. Ausztria ezen vidékén inkább lankásabb dombok, mintsem égbe nyúló, magas hegyek találhatók. Ettől függetlenül az 1000-1300 méter magasan fekvő, kisebb sípályák a hóágyúknak köszönhetően egész szezonban hóbiztosak, elsősorban a kisgyermekes családok kedvenc síelőhelyei. No meg a sífutóké, akik a Joglland sífutópálya jól karbantartott ösvényein egy napsütötte, dimbes-dombos fennsíkon, csodás fenyves erdőben róhatják a kilométereket.

Hol van már a tavalyi hó? 

Az idei tél eddig nem sok hóval örvendeztette meg ezt a vidéket, de a Joglland sífutópályáit december elejétől mégis ropogós hó borítja. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a pálya tulajdonosa nem bízza a természetre az aktuális hóhelyzetet. Amikor bőven van hó, elspájzol belőle a következő szezonra. A környezetkímélő snowfarming (hógazdálkodás) módszerrel több ezer köbméter havat sikerül megőriznie és akkor felhasználnia, amikor nincs elég hó. Hatalmas hódombokat hoznak létre, a havat tömörítik, és 40 cm vastagságban faforgáccsal fedik be. A faforgács magába szívja és tárolja az esővizet és a párolgása révén hőt von el a környezetétől, így automatikusan hűti a hódombot a nyári hónapokban. Kemény munka ez, a tulajdonos Wolfgang Orthofer már januárban a következő szezon hókészletét tervezi. Ha nincs természetes hó, de elég hideg van, hóágyúval gyártja a havat, és raktározza el későbbre. S ha éppen nem ezzel foglalatoskodik, besegít a feleségének, aki a pálya mellett található panziójukat és éttermüket üzemelteti. A családias hangulat az Orthofer vállalkozás minden szegletében jól érzékelhető, a vendégeik elégedettek, sokan évek óta minden télen visszajárnak hozzájuk. 

Első benyomások

Amikor a síkölcsönzőben először a kezembe adták a sífutócipőt, akaratlanul is kicsúszott a számon: jé, milyen könnyű. A műanyag síbakancsok súlyának töredék része, olyan, mint egy szuperkönnyű túrabakancs: nem szorítja el az ember lábát, nem kellenek erős izmok a becsatolásához. Csatok helyett fűzővel és cipzárral lehet fixálni a lábunkhoz. A sífutóléc első látásra végtelenül vékonynak és súlytalannak tűnt, egy mozdulattal a vállamra kaptam, és könnyed lépésekkel elindultam a sípályák felé. A lesikláshoz passzoló, vízhatlan dzsekimben, vastag sínadrágomban, meleg orkánkesztyűmben kitűntem a sífutók tömegéből, akik klasszikus szűk futónadrágot, vékony széldzsekit, szűk polárkesztyűt viseltek, és mindegyikük derekán ott volt a speciális övtáska, benne az ivóvizes kulaccsal. Később rájöttem: ehhez a sporthoz közel sem kell annyira beöltözni, mint a lesikláshoz, néhány perc intenzív mozgás után, jól bemelegedik az ember.

Első lépések

A keskeny, könnyű léc hátránya, hogy iszonyatosan csúszik, nincs rajta a lesikló lécek lelke, a kantni, amitől a léc könnyedén kanyarogni tud, és amivel fékezni lehet. Az első siklásokkor többször is a fenekemre estem, nem sikerült rögtön megtalálni a súlypontomat. Oktatóm a klasszikus, diagonál stílussal kezdte a tanítást, néhány rávezető mozgássorozat után aztán a gyakorlópályán egész gyorsan sikerült elsajátítani a csúsztatott futó mozgást. A hónaljig érő botomra támaszkodva hajtottam magam előre, a lécek egyenes vonalban siklottak az előre kitaposott, kettős nyomban. Egy óra gyakorlás után élesben is kipróbálhattam a tudásomat, társaimmal elindultunk a legrövidebb futópályán, nem sejtve, hogy az erdőbe érve emelkedők és lejtők is várnak ránk. A felfelé csúszás – az én esetemben inkább lépegetés volt – könnyebb feladat a léc talpán található pikkelyek miatt, amelyek meggátolják a visszacsúszást az emelkedőn. Lejtőn lefelé a fékezéssel több volt a gond: amikor úgy éreztem, hogy elég a sebességből, kipattantam a nyomból, és bevetettem a lesikláskor is jól bevált fékezési technikát, a hóekét. A hosszú, keskeny, kantni nélküli lécek esetében ez sokkal több izommunkát követelt, egy-egy hosszabb lejtő után remegő lábakkal próbáltam fékezni.

Miért jó ez a sport?

A második nap kezdtem el megérezni a sífutás varázsát, amikor már biztos lábakon álltam a lécen, és beidegződtek az alapmozdulatok. Tudtam már figyelni a tájat, élvezni a csúszás, a mozgás örömét. Egyre jobban terheltem magam, és büszke voltam arra, hogy a pályákat egyre rövidebb idő alatt teszem meg. Arra lettem figyelmes, hogy ez a mozgás olyan izmaimat is megmozgatja, amelyek létezéséről eddig nem is tudtam. Este éreztem már az izomlázat a karomban, a combomban, de ez egyáltalán nem vette el a kedvemet attól, hogy legközelebb a még megerőltetőbb, szabadstílusú, korcsolyázó technikát is megtanuljam majd, amitől még élvezetesebbé válik a sífutás. 

Fotó: Tóth Judit, Osztrák Idegenforgalmi Hivatal, László Krisztina

Szólj hozzá te is!

Még több Utazás

Nomád szörftúra a vírus árnyékában Borlai Gerzson

Nomád szörftúra a vírus árnyékában