Repülőn ülünk régi barátnőmmel, Roxyval, kora ősz van, és a Balaton elképesztően szép a magasból. Miközben bambulva nézem a gép szárnyán villogó fényt, arra gondolok, hogy nem lettünk örök utazók, ahogy huszonévesen terveztük, de lett helyette sok más jó dolog. A lisszaboni reptéren a jókedvű Bakró Zoli vár minket, akivel még tíz évvel ezelőtt, egy franciaországi szörftáborban ismertük meg. Most kicsit délebbre vagyunk, Portugáliában, és Costa da Caparicára tartunk, Zoli és felesége szörftáborába. Mondják, Costa da Caparica az Lisszabonnak, mint Rio de Janeirónak a Copacabana. Végigszáguldunk a késő este is forgalmas utakon, átkelünk a Tejo folyó torkolata fölött az Április 25. hídon, hogy elérjük a közeli Setúbal-félsziget nyugati részét, és közben megbeszéljük, milyen hullámok várhatók a héten.
Cikkünk szerzője, Szakácsi Eszter szerint a szörfözés egyszerre egyéni és csapatélmény is
A neoprén szaga
Hajnali hatkor indul a csapat a partra. Zoli kopog az ajtón, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, miközben Roxy már teljes menetfelszerelésben segít a deszkákat az autók tetejére erősíteni. A sirályok hangjától, meg egy gyors kávétól térek magamhoz. Bepréselődünk egy autóba, még nem tudjuk, hogy ki kicsoda, bemutatkozás, szóváltás, kihalt, hajnali utcák és sós pára. Percek alatt a partra érünk, kiugrom a kocsiból, felszaladok az Atlanti-óceánhoz, és annyira örülök az újbóli viszontlátásnak, hogy belekönnyezem. Mivel a víz 17 fokos, a teátrális találkozást hamar felváltja a szintén ismerős, koordinálatlan kínlódás, hogy a neoprént magunkra cuppantsuk. Mintha egy nedves nejlonzacskóba gumiznám magam – az autóból már ismerős, görög Soumelával jókat röhögünk a hülye hangokon, amelyeket a ruha és a bőr találkozása okoz. Fejünkön a longboardokkal, flipflopjainkban csoszogunk a hajnalban még hűvös, feszes fövenyig. Rusty, Zoliék magyar vizslája – természetéhez hűen – megőrül a hosszú, kietlen tengerparttól, de mi is vele futunk, bemelegítünk, közben le nem vesszük a tekintetünket a sötétkék vízről. Zoli és egy helyi edző vezényszavára végül bevágódunk a sokkolóan hideg hullámok közé, majd deszkákra pattanunk, és homorítva, egyenletes tempóban kievezünk. Robbanékonynak, hajlékonynak, szívósnak kell lenni, mert a hullámok sokszor nem a partközelben törnek, így át kell evezni rajtuk a deszkákkal, majd kivárni azt, ami jó messze elvisz minket a hátán.
Rusty nehezen bírja kivárni a szörfözések végét, folyton berohan a vízbe Zoli után
Nemzetközi reggeli
Kilenc óra körül lehámozzuk magunkról a szoros gumiruhát, a meleg nap jólesik most. A strand megtelik szigorú tekintetű, bronzbarna, nagy bugyogós, idős portugál fürdőzőkkel, akik ezernyi szörfös látványa után is kíváncsian figyelnek minket, a tanulókat. Kinyitnak a szörfiskolák, kipakolnak a boltok, pezsegni kezd a város. Farkaséhesen térünk haza, az apartmanban édes, tojáskrémes tésztakosárka, a pastel de nata illata terjeng, amit Eva éppen kikap a sütőből. Görögjoghurt, müzlik, pirítós, felvágottak, zöldségek, dzsemek, mindent megeszünk, és végre együtt látjuk az egész csapatot. Száradnak a hajak, zsibbadnak a vállak, velünk együtt öt magyar, egy görög, két német és egy francia fiatal üli körbe a reggelizőasztalt. Keresztül-kasul beszélünk, van, aki már itt van pár napja, mások épp megérkeztek.
A cikk folytatását megtalálod a szeptemberi lapszámunk Travel mellékletében!
Szerző: Szakácsi Eszter Fotó: A szerző és a szereplők képei, The Magnet Projects, Szarisz Roxána
