Sós Ágnes meséje a sírig tartó vágyról

2014. február 13.
Egyik napról a másikra bukkant fel a Facebook üzenőfalunkon egy filmkritika, amit sorra osztottak meg az ismerőseink, Sós Ágnes legutóbbi, Szerelempatak című filmjéről. Idős erdélyi férfiak és asszonyok vallanak teljes őszinteséggel a fiatalságukról, a szerelmi és szexuális életükről egyaránt, humorral, iróniával, mindenféle köntörfalazás nélkül. Ezúttal Ági mesél legújabb alkotásáról - őszintén.

Elég nagy tabuknak futottál neki a filmeddel. Öregség, szexualitás… Ezekről külön – külön is csak ritkán beszélünk, nem még egyszerre. Honnan jött az ötlet?

Mindig is szerettem öregekkel dolgozni, nem feltétlenül tudatosan, egyszerűen csak vonzott az a fajta nyugodt bölcsesség, ami áradt/árad belőlük. Tudod, ők már túl vannak az életük nagy részén, átéltek nagyon sok mindent, örömöket, tragédiákat, és ennek köszönhetően nem csak a saját sorsukat, de úgy általában ezt az egész világot körülöttünk némi távolságtartással és rengeteg bájjal, humorral szemlélik. Engem ez a hozzáállás vonz úgy általában. Ott van persze az érzékiség, ami szintén fontos téma számomra, aztán a vidék világa… A kérdésedre persze még mindig nem válaszoltam, igaz?

Nem teljesen.

Borzasztó unalmas lesz, amit mondok, de egyszer csak kipattant ez az ötlet a fejemből. Kész voltam az előző filmemmel, már a vágásnál tartottunk, és gondolkodtam, hogy mi lehetne a következő lépés. Aztán beugrott: az öregek és a szerelem. Tudom, jobban hangzana, ha azt mondanám, hogy mindenféle filozofikus gondolatok hatására jutottam ide…

Volt ilyen is?

Persze. Például a …van a börtön,babám. Piti bűnözőkről szól a film, a szabadulásuk pillanatától a visszaesésükig, amit persze nem tudtunk előre, de hát lehetett sejteni. Ott volt egy ilyen gondolatmenet a témaválasztás mögött, hogy vajon milyen esélyekkel indul az életben az, akinek ilyen múltja van, akit nem vár senki, nincs pénze, nincs támogatottsága, dolgozni nem tud, mert ki is venné fel… Viszont, és ez fontos, bármilyen filozófiai háttere is legyen a filmjeimnek, azt sosem viszem bele a történetbe. Nyomon követem az elém kerülő sorsokat, de nem erőltetem rájuk a koncepcióimat. Ezek ráadásul több éven át tartó forgatások, amik azért lehetővé teszik, hogy nagyon közeli, nagyon emberi viszonyba kerüljek a szereplőimmel. Próbálom elnyerni a bizalmukat. Érezniük kell: lehet, hogy használom a sorsukat bizonyos üzenetek közvetítésére, de sosem használom ki őket. A mostani forgatásnál például féltem, hogy mi lesz, ha nem nyílnak meg nekem ezek az idős emberek. Mert oké, járom a falvakat, beszélgetek velük, elmondanak sok mindent, de ez mégis más. Nem tudtam, mi lesz, ha mégsem akarnak beszélni a szerelemről. Aztán mégis megnyíltak, és elmondták a történeteiket, de ha a következő kérdésed az lesz, hogyan nyílnak meg, akkor inkább már most válaszolok: nem tudom (nevet).

Blokkol vagy inspirál ez a fajta félelem, izgalom?

Ezek a beszélgetések általában már akkor eldőlnek, amikor belépsz az ajtón. Izgulsz, dolgozik benned az adrenalin, felszívod magad, és valami nagyon különös tudatállapotba kerülsz, ami aztán hozzásegíthet ahhoz, hogy egy-egy ilyen interjút meg tudj csinálni. A baj csak az, hogy én például többször nem tudok ennek nekifutni, mert nem vagyok képes reprodukálni ezt a tudatállapotot. Eleinte egyedül forgattam, később lett operatőröm is, aki újra és újra fel szeretett volna venni jeleneteket. Megbeszéltem vele, hogy ez nem fog menni, mert a kamerát be lehet állítani újra, én viszont magamat nem tudom. Arról nem beszélve, hogy nem színészekkel, hanem húsvér emberekkel dolgozom, akiket lehet, hogy szintén nem lehet még egyszer úgy megnyitni, ahogy egyszer sikerült. Visszatérhetünk még a tabukhoz egy gondolat erejéig?

Persze.

Amikor készítettük a filmet, ezek az asszonyok elmondták, hogy ők nők egymás között, még csak-csak beszéltek a testi szerelemről, de a férjeikkel soha. Most mondhatjuk azt, hogy persze, mert faluhelyen így volt, meg konzervatívak voltak az emberek, de hát itt Budapesten, felnőtt értelmiségi emberek sem beszélnek egymás között erről. Ez a nagy baj, hogy magunk között, mármint a párkapcsolatinkban tabusítjuk a szexualitást. Hiába vannak tele a különböző lapok tippekkel, meg tanácsokkal, ha annak a másiknak nem mondjuk el, hogy mit szeretnénk, mire vágyunk.

Pedig szemlátomást mindent átsző a szexualitást…

De minek, ha valójában nem beszélünk róla? Ha anyák a lányaikkal mai napig nem beszélik meg ezeket a kérdéseket, akkor mire fel csinálunk úgy, mintha tényleg nem lenne tabu ez az egész?

Értsd jól a kérdést: számodra kedves téma az idősek világa, de mennyire eladható?

Őszintén szólva a pénzadóim kezdetben nem igazán voltak kibékülve ezzel a témával. Még a plakátokra sem akartak időseket tenni… Mert kik kíváncsiak az öregekre? Kik akarnak öregekről filmet nézni? Öregeket csak öregek néznek, de hát az öregek meg például nem néznek fizetős kábelcsatornákat, akkor ki lesz a közönsége? Most már megmondhatom: például a fiatalok. A fiatalok, akik nem csak azért szeretik, mert idős emberek beszélnek a szexről, és ez vicces. Hanem azért is, mert ebből az egész történetből árad valami hallatlan életigenlés, báj, vidámság, ami hat a nézőkre is. Szükségünk van ilyen élményekre, és ebben az esetben mindegy hány évesek vagyunk.

Érezted a veszélyét annak, hogy a történet esetleg elcsúszik a bulvár felé? Pont azért, amit te is mondtál. Idős emberek szexről beszélnek és ez mókás…

Igazából nem volt ilyen veszély. Tudod korábban forgattam egy filmet Teri nagyi címmel, ami tulajdonképpen egy idős, beteg asszony haldoklását mutatja be. Homlokegyenest más történet, mint a Szerelempatak, mert miközben az az életigenlésről, az életszeretetről szól, ez az elmúlásról. Korábban említettem, hogy ezek a forgatások általában évekig tartanak, pont ez zárja ki még a lehetőségét is annak, hogy elbulvárosodjanak a történeteim. A bulvár csak a felszín kapargatása, nem nyújt semmit. A bulvárért nem hálásak az emberek, egy olyan filmért, ami örök élmény marad, viszont igen. A nézők hála Istennek örülnek, ha lehetőséget kapnak az elmélyülésre.

A szereplőid látták egyébként a filmet?

Bizony, megmutattam a nénikéimnek is. Végig kacagták azt a hetven percet, aztán jól rám ijesztettek, mert el kezdtek szörnyülködni, hogy jaj Ágika, miket mondtunk, ezt még a családunknak sem fogjuk megmutatni… Öt perc múlva viszont mindenki kért egy dvd-t, hogy a családnak is megmutathassák a szereplésüket. Tudod, bármilyen furán is hangzik, ők már sok szempontból a modern kor gyermekei. Ha még az út elején is jártak, már kezdték felismerni, hogy azért, hogy egy férfi-nő kapcsolata harmonikus legyen bizony szóban is, cselekedetben is tenni kell. Ők még például abban a világban nőttek fel, ahol nem volt divat figyelni arra, hogy a nőnek is jó legyen, mégis akadt már egy-két házaspár, akik törekedtek arra, hogy mindketten élvezzék az együttléteket.

Az egyik néni mégis azt mondja, hogy ha a férje együtt akart lenni vele, akkor a tésztadagasztást is abba kellett hagyni, mert az várhatott, a férfi vágya viszont nem…

Ez számára már egészen mást jelentett, mint mondjuk a szüleinek. Az ő anyjának ez egyenlő volt azzal, hogy ha nem állt a férje rendelkezésre, kapott két jó nagy pofont. Az ő életében már sokkal inkább az odafigyelésről szólt. Arról, hogy nem mész el a másik mellett, hogy ha a közelségedre, a szeretetedre vágyik, akkor megadod neki. Megbecsülöd azt, hogy ott van melletted. Az elején beszéltem ezeknek az embereknek a derűjéről, humoráról. Ez az egész abból fakad, hogy meg tudják becsülni az életet, mert van viszonyítási alapjuk, tudják milyen az, amikor nagyon rossz, amikor csak szenvedés éri az embert. Ezért derűsek, és ezért hálásak a sorsuknak minden egyes alkalommal, ha jót ad nekik, vagy legalábbis nem ad rosszat.

Hol láthatod: HBO február 13., 14., 22. illetve az Uránia Nemzeti Filmszínházban is vetítik.