Decemberi „keresztanyáink”, Volf Kati és Tóth Krisztina véleménye abban biztosan megegyezik, hogy a tehetségen és a szerencsén túl példaképre és támogató erőre van a legnagyobb szüksége a pályakezdő művészeknek. A Marie Claire kampányában sikeres nők tapasztalataival is segítjük a szárnypróbálgató fiatalokat.
„Amikor elkezdtem írni, nem igazán volt olyan tanár körülöttem, akinek megmutathattam volna a verseimet – kezd bele a mesélésbe Krisztina. – Később beiratkoztam egy diákírókörbe, ahol nagyon sok támogatást kaptam a vezető költőnőtől, Mezey Katalintól. Ő úgy próbálta mindenkiben az egyéni vonásokat erősíteni, hogy közben alig-alig korlátozott.” Ezt óriási érdemének tartja, hiszen egy pályakezdőnek fontos a dicséret, a tudat, hogy bíznak a tehetségében. Krisztina maga is tanít, és igyekszik valamit hasznosítani abból, amit az egyetemi évek alatt kapott. „Az a tapasztalatom, hogy nem azok a legjobbak, akik a formai tudásukkal kimagaslanak, hanem általában azok, akiknek a látásmódjában van valami furcsaság, valami szokatlan.”
Tizenévesen ritkán ír valaki remekműveket, sőt gyakran túlzásokba esik, vagy éppen mintákat követ, de szerinte ezzel nincsen semmi baj. „Én most sem hiszek abban, hogy elsőre megszületik egy szöveg, és az úgy jó, ahogy van. A tanítványaimnak is szoktam mondani, hogy ezeket az írásokat nem a lelkük egy darabjának kell tekinteni, hanem valami olyan alapanyagnak, amely formálandó, és kell is rajta változtatni.” Egy költőnek meg kell szoknia, hogy az írásai megmérettetnek, és arról másoknak véleménye van. „Egy költő attól lesz sikeres, ha az adott pillanatban a lehető legpontosabban írja meg, amit szeretne. Nem a külső, hanem a saját belső igényei szerint.” Kezdetben az is nagyon lényeges, hogy legyen valaki, aki folyamatosan értékel, visszajelzést ad, olvasmányokat ajánl. „Aki ezt a pályát választja, muszáj rengeteget olvasnia. Ez ugyanúgy egy szakma, amit bizonyos szempontból tanulni kell.” Krisztina szerint a kérdés az, hogy a kezdeti szárnypróbálgatás után rá tud-e valaki találni a saját hangjára. „Ez mindig nagyon izgalmas dolog, ezért is fontos, hogy ekkor legyen egy támogató erő a háttérben.”
Volf Katalin balerina
„Szükség van egy példaképre, aki inspirál, akire fölnézel, aki erőt ad a mindennapi kemény munkához – mondja Volf Katalin, aki maga is sok fiatal táncos lány példaképe. – Emellett nagyon kell szeretni a táncot. Ezt félgőzzel nem érdemes csinálni” – teszi hozzá. A sikerhez, saját bevallása szerint, jó adag szerencse is kell. Katalin hálás a sorsnak, hogy neki a tehetsége mellett ez is megadatott. Húszévesen már Júliát táncolhatott, majd szép sorban következett a többi nagy, klasszikus hősnőszerep. „Sajnos úgy tapasztalom, hogy ma már sokkal nehezebb érvényesülni ezen a pályán.” Éppen ezért üdvözli a Marie Claire kampányát, amelyet nagyon fontos kezdeményezésnek tart.
„Imádom a tehetségeket” – mondja fellelkesülve, ám hozzáteszi, hogy ez önmagában kevés a boldoguláshoz. A táncművészet útján csak nagy adag kitartással és szorgalommal felvértezve érdemes elindulni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenkinek címszerepeket kellene táncolnia. „Az utolsó sorban is lehet valaki tehetséges.” Aki igazán erre született, abban mindig óriási hajtóerő van, egy belülről fakadó szenvedély, hogy neki muszáj ezt csinálnia. Mindegy, hogy milyen áron. „Az egy dolog, hogy magasra emelem a lábam, de ha megy az még följebb is, akkor igenis azt a picit még rá kell emelni. Ezt a jelentéktelennek tűnő kis lustaságot, kényelmet kell legyőzni nap mint nap. Ettől leszel egyre jobb.”
Mint mindennek, a táncospályának is vannak árnyoldalai. Negyven-negyvenöt éves korukra a legtöbben visszavonulnak az aktív szerepléstől, tanítani kezdenek, vagy valami egészen másba fognak. „Huszonöt éve ezt csinálom, ehhez értek a legjobban. A továbbiakban is csak az tehet boldoggá, ha a tánc közelében maradok. Szeretném a fiataloknak átadni mindazt, amit nekem volt szerencsém megtanulni – mondja. – Szeretném visszacsempészni az óráimba a balett varázsát és meseszerűségét. Ami miatt a tüllszoknyás pici lányok a tükör előtt arról ábrándoznak, hogy táncosnők szeretnének lenni.”
Szöveg: Jaksa Petra
Fotó: Hajdu András
Styling: Laczkó Mónika
Smink: Tombor Sarolta
Haj: Herczeg Csaba
Ruha: Yves Saint Laurent, Alberta Ferretti – metropolitanbudapest.hu[1], ékszer: Swarovski
[Marie Claire, 2009. december]
References
- ^ metropolitanbudapest.hu (www.metropolitanbudapest.hu)
‘),
