1992-ben George H. W. Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke ázsiai körútján Japánba is ellátogatott. Az egyik hivatalos programja egy állami vacsora volt, ahol nyers lazacot, kaviárt és grillezett marhahúst szolgáltak fel borsos szósszal. Nem lehet pontosan tudni, hogy az étel vagy valamilyen betegség miatt (a hivatalos közlemény szerint gyomor-bélhurut volt a ludas), de Bush azzal írt történelmet, hogy ő lett az első amerikai elnök, aki belehányt a japán miniszterelnök, Kiichi Miyazawa ölébe.
Egy fokkal kevésbé kellemetlen, de még mindig rettentő kínos eset pedig Barack Obamával esett meg, amikor vendégül látta francia kollégáját, François Hollande-ot egy állami vacsorán. A Fehér Ház étlapján ugyanis kaviár is szerepelt – ami persze egy ilyen magas szintű diplomáciai találkozón nem meglepő –, miközben a francia elnök szocialista kormánya kínosan próbált ügyelni arra, hogy ne keltsen ellenérzéseket az őket kaviárbaloldalnak nevező politikai ellenfeleiben és az ellenzéki szavazókban.
Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszter úgy tekintett az ételre, mint a legrégebbi diplomáciai eszközre a nemzetközi kapcsolatok kialakításában. Ez minden bizonnyal igaz Margaret Thatcherre is, az Egyesült Királyság első női miniszterelnökére, aki viszont kicsit más szempontból közelítette meg a kérdést: 1979-ben az Európai Tanács ülésén Giscard d’Estaing francia elnök már nagyon szeretett volna enni, de a Vaslady nem volt hajlandó megszakítani a tárgyalást, amíg meg nem születik a végleges döntés. Nem meglepő módon d’Estaing ezután hirtelen sokkal együttműködőbb lett.
Az emberek szívéhez a gyomrán át vezet az út
És ezt jól tudják a külügyi képviselők és politikusok is. Ennek a mondásnak olyannyira van igazságtartalma, hogy a diplomáciának egy egész szakága fejlődött ki a kulináris élvezetekre, hogy az egyes országok az emberek egyik legalapvetőbb szükségletének kielégítésével erősítsék nemzetközi kapcsolataikat, illetve növeljék a gasztronómiájuk és az élelmiszertermékeik iránti érdeklődést a gazdasági, turisztikai és kereskedelmi fellendülés érdekében.
Bár a gasztrodiplomácia kifejezést először az Economist magazin használta 2002-ben, a gyakorlat egyáltalán nem új keletű. Már Winston Churchill is jól tudta, hogy (előre is elnézést) korgó gyomornak nincs füle, és előszeretettel szervezte az étkezőasztal köré a legfontosabb találkozóit. Richard Nixon szintén a puha diplomácia híve volt. Amikor 1972-ben Zhou Enlai kínai miniszterelnökkel vacsorázott, egyetlen apró gesztussal ért el jelentős mérföldkövet a kínai-amerikai kapcsolatok kialakításában, ami akkoriban még ritkának számított a nyugati országokban: pálcikával ette a vacsorát.
Franklin D. Roosevelt, Winston Churchill és Joszif Sztálin közös vacsorapartin ünneplik Churchill 69. szülinapját egy teheráni konferencia alatt
Persze ahogy a kapcsolatok többségében, a kulináris diplomácia területén is könnyű akadályokba ütközni, ha csak az egyik fél hajlandó erőfeszítéseket tenni. Amikor II. Erzsébet 1985-ben Belize-ben járt, vendéglátói sült gibnutot is tartalmazó menüt állítottak össze számára – ez egy éjszakai életmódot élő rágcsáló, amit a helyiek ínyencségként tartanak számon. Míg azonban a királynő dicsérte a séfet, a brit bulvársajtó úgy adott hírt az eseményről, hogy az uralkodónak patkányt szolgáltak fel. Ez alaposan felháborította a Nagy-Britanniától 1981-ben függetlenné vált belize-ieket, akik rasszizmussal és érzéketlenséggel vádolták az újságírókat, a gibnut pedig hirtelen erősebb szimbolikus jelentésre és magasabb státuszra tett szert a közép-amerikai országban.
Donald Trump pedig Ázsiában hozta magát kellemetlen helyzetbe azzal, hogy nem tudta lenyelni a zöldségek iránti ellenszenvét, amikor főként a teheneket szent állatként tisztelő hinduk által lakott Indiába látogatott 2020 februárjában. Külföldi vendéglátói általában a kedvenc menüjével, steakkel és ketchuppal próbálták lenyűgözni a korábbi amerikai elnököt, de a köztudottan vegetáriánus indiai kollégája így is mindent megtett, hogy a kedvében járjon. Naredra Modi rezidenciáján kifejezetten Trump számára készítették el a menüt a palota séfjei. A halas tikkát cajun fűszerekkel tálalták garam masala helyett, az általa olyannyira kedvelt marhahúst pedig kecskével helyettesítették – az USA első embere viszont nem igazán méltatta az erőfeszítéseket. Ahmedábádi látogatása során viszont már sem ő, sem a first lady nem próbálta ki a speciális vegetáriánus menüt, amikor a híres séf, Suresh Khanna a hagyományos burgonya és borsó helyett brokkolival és kukoricával töltötte a samosát.
Így könnyű valaki lekenyerezni
Az Obama-adminisztráció és az iráni kormány 2015-ben 20 hónapon keresztül próbálta megkötni a nukleáris megállapodást, amit azóta Donald Trump már fel is mondott. A feszültség tapintható volt, és nem mellesleg a felek minden találkozó alkalmával külön étkeztek. De július 4-én, az amerikai függetlenség napján az irániak az Egyesült Államok képviselőit is meginvitálták az asztalukhoz, és a két oldal állítólag máris elkezdte partnerként kezelni a másikat. 10 napon belül megszületett a megállapodás, és mindkét ország szakértői meg voltak győződve arról, hogy ezt a közös étkezés tette lehetővé.
A gasztrodiplomáciai kezdeményezések növekvő száma arra enged következtetni, hogy egyre nyilvánvalóbbá válik a világ vezetői számára, hogy külföldi partnereik szívéhez a gyomrán át vezet az út. A kulináris diplomácia megjelenése a globalizáció közvetlen következménye és nemcsak a politikusokat, hanem internetező, utazó ínyenceket is igyekszik behálózni, akik szívesen utaznak el egy országba, hogy kipróbálják a konyhaművészetet és bevásároljanak a helyi finomságokból.
Például Dániában az újhullámos konyha kitüntetett helyet biztosított a világ gasztronómiai térképén a skandináv ország legjobb séfjeinek azáltal, hogy a szinte már homályba veszett alapanyagokat és praktikákat képesek voltak ismét megszerettetni a világjáró gourmet-kkal. Peru pedig állami és magánszektorból érkező támogatással hozta létre saját gasztronómiai márkáját, a Marca Perút. Van élet tehát a mainstream kínai büféken, a pizzériákon, a tacón és a kebabosokon túl, és érdemes kipróbálni más országok kevésbé ismert fogásait, hiszen ezáltal nem csak emlékezetes kulináris élményekkel gazdagodhatunk, hanem új oldaláról is megismerhetünk egy-egy nemzetet.
