Az Egyesült Államokban humoristaként szereztél népszerűséget, magam is rajongója voltam a Saturday Night Show-ban az általad alakított Anthony Scaramuccinak.
Ó, amiatt bocsánatot kérek… Bocsánatot kérek a táncos alakításomért! (Nevet)
…és amikor először azt hallottam, hogy Bill Hader egy HBO fekete komédiában fog főszerepet kapni, tudtam, hogy ez nagy dobás lesz. Különösen, hogy egy furcsa bérgyilkost játszol majd a sorozatban. Ezúttal valami egészen másban szeretted volna kipróbálni magadat?
Igen… Igazából úgy jött az ötlet, hogy Alec Berggel elkezdtünk beszélgetni egy sorozat tervéről, aminek a lehetőségét az HBO ajánlata biztosította számomra. Körülbelül másfél hónapig gondolkoztunk egy bizonyos ötleten, amikor felismertük… hogy borzalmas. (nevet) Aztán Alec felvetett egy újabb gondolatot, hogy mi lenne, ha a főszereplő egy bérgyilkos lenne. Én rögtön azt mondtam, hogy „Nem, nem! Utálom a bérgyilkosokat! Olyan ostobák… (nevet) egy pasas fegyverrel, nyakkendőben…” Ő viszont megnyugtatott, hogy Barry más lenne, egy leszerelt katona, vagy valami ilyesmi és sokkal hétköznapibb és hitelesebb figura. Aztán nagyon gyorsan kitaláltuk hozzá, hogy vegyen színjátszó órákat. Nem is tudom, miért…
És ezután mi volt a következő lépés?
Leforgattuk a pilotot. Az első forgatási napon leültem és azon gondolkoztam, hogy most akkor mi a frászt is csináljak, hogy fogom tudni eljátszani Barry-t… (nevet) Szóval ott ültem az udvaron, két sráccal – akik a csecsen fiúkat alakították a kert-jelenetben – ültünk a medence partján szótlanul, mert én hozzájuk se szóltam… mert nem készültem fel és tényleg fogalmam sem volt arról, hogy fogom eljátszani ezt a pasast. Úgy álltam hozzá, hogy először a sztori jön és az majd hozza a dolgokat. Nem pedig egy színész magabiztosságával, hogy „én vagyok a színész és pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni”. Én filmkészítőként és íróként érkeztem ebbe a világba. Mindig is sokkal jobban érdekeltek a filmgyártásnak ezek a részei. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy akárhogy is legyen, majd valahogy eljátszom ezt karaktert és arra koncentráltam, hogy a történetet tudjam kiszolgálni az alakításommal.
Úgy tűnik, hogy végül azért sikerült némi örömet is lelni a színészi munkában…
Igen. A sorozat forgatása előtt azért még végeztem egy kis kutatást a témában. Elmentem színjátszó stúdióba megnézni, hogy hogyan zajlik egy drámaóra, hogyan készülnek a színészjelöltek. Egy olyan jelenetnek voltam a tanúja, hogy egy férfi tombolva kiabált egy nővel, aki elkezdett sírni és teljesen megtört. Végül a nő nagyszerű színészi teljesítményt nyújtott és megköszönte, hogy üvöltöztek vele… Na ez azért ez elég furcsa volt… (nevet) Azon gondolkoztam, hogy tíz éve dolgozom színészként, de soha senki nem üvöltözött velem így…
A Barry forgatása során sem volt hasonló élményed?
Nem. Volt pár érzelmes jelenetem, de más filmekben is voltak érzelmes jeleneteim már. Kiabálás viszont sosem volt. A legrosszabb dolog, ami a karrierem során ért, amikor a pályám elején egy Playboy-show-ban dolgoztam asszisztensként. Night Calls volt a műsor címe és az volt a feladatom, hogy a pornósztároknak hordjak kávét a szünetekben. Átmentem a Starbucksba és rendeltem: Candy 1, Candy 2, Candy 3, Asha 1, Asha 2… és így tovább. Mindenkinek ugyanaz volt a művészneve. De nem tartott sokáig ez a munkám. Csak egy hétig. Úgy döntöttem, hogy inkább jelentkezem munkanélkülire… (nevet)
Ez a mostani szerep viszont szinte rád van öntve. Nagyon jól megtaláltad az egyensúlyt Barry kettős karakterének a megformálásában, a hidegvérű bérgyilkost és a félszeg színészjelöltet is meggyőzően hozod. Mégis milyen lelkivilágú emberként tudnád leírni Barry-t?
Egy olyan emberként, aki egyszer csak felismeri, hogy az egyetlen dolog, amiben igazán jó: mások (és önmaga) életének a tönkretételében. Ráadásul ki sem bírja ezt mondani. Megölni valakit sebet ejt a lelken. Nem minden emberén (gyilkosén), de legtöbbjüket lelkiismeretfurdalás gyötri és depresszióba taszítja. Egészen érdekes, ahogyan a színjátszó órák terápiaként kezdenek működni Barry életében. Mi történik például akkor, ha egy áldozata valahogy visszaköszön a drámaórán, ahogy történt ez a második epizódban? Nyilvánvalóan letaglózza Barry-t. Ebben a bizonyos jelenetben az egyik áldozatának, Ryannek az édesapjával hozza össze a sors a drámaórán, ahol közelről láthatja, a megtört szülő szenvedését. Ekkor eszmél rá, hogy a dolgok nem feketék és fehérek. Nem úgy működik a világ, hogy vannak a jó és rossz fiúk, hogy ő a jó fiú, aki megöli a rosszat. Felismeri, hogy Ryan nem volt rossz fiú, ő viszont megölte és most felelős a haláláért. Képtelen kezelni a helyzetet.
Ez így rettenetesen súlyosan hangzik. Viszont a sorozat műfaja nem dráma, hanem fekete komédia. Ezért elvárhatunk némi szarkasztikus humort a halállal kapcsolatban is…
Sosem akartuk az erőszakot viccesen megközelíteni. A sorozat minden erőszakos eleme meglehetősen realisztikus és szomorú. És igazából Barry karaktere is. Barry a saját fájdalmas valóságában létezik, ahol az egyetlen sikerélménye az elvégzett gyilkosságokban van és vágyik a színjátszásra, amiben viszont sikertelen, de örömet okoz számára. Kilépés a reflektorfénybe, időszakos kitörés a sötét világából, ahol mindig az árnyékban él. Neki egészen mást jelent a drámaórákra járni, mint a legtöbb csoporttársának. Ami viszont érdekes, hogy ezek az emberek, naponta teszik ki magukat önként az elbukásnak.
Barry esetlen, emberi oldalával bizonyára könnyebben sikerült azonosulnod színészként és a nézők számára is megnyerővé tenni a karaktert, de hogyan tudtad azt elérni, hogy Barry-ben ne a gyilkost lássuk és sikerüljön felkelteni/fenntartani a szimpátiát iránta?
Őszintén szólva aggódtam miatta, hogy nem sikerül. Mégis csak embereket ölök a képernyőn… De vicces volt, hogy tartottunk egy tesztvetítést a forgatás után és odajött egy férfi, aki azt mondta, hogy ez a Sally elég visszataszító figura. Ekkor odalépett hozzá az egyik író és dühösen rárivallt, hogy „Barry viszont egy gyilkos!”. (nevet)
