A Tünet Együttes, a Sóvirág és A létezés eufóriája kapcsán lettél szélesebb körben is ismert. Mi volt az út, amit be kellett járnod ahhoz, hogy mindezt elérd?
Vargabetűs élet az enyém. Értelmiségi családból jövök, a kommunizmusban voltam fiatal, egy igazi jó tanuló, jól nevelt kislány. Már fiatalon egyértelmű volt, mennyire szeretek mozogni, versenyszerűen szertornáztam, imádtam a talajgyakorlatokat, ahol már picit lehetett táncolni is. Bár a kommunizmusban a modern tánc, mint nyugati ármány, tiltott volt, a világot járó hivatásos néptáncosok és klasszikus balett-táncosok olyan újszerű és izgalmas mozgástechnikákkal tértek haza, amik sokkal közelebb álltak az emberi testhez. Mivel ezeket a technikákat nem lehetett hivatalosan oktatni, létrehoztak egy olyan iskolát, amiről az államvezetés felé csak annyit kommunikáltak, hogy ott az éjszakában dolgozó táncosok továbbképzése zajlik. Akrobatikus Revütáncos Képző néven a valóságban egy hihetetlenül színvonalas iskola kezdett el működni, ahol többek között Graham-technikát, Limón-technikát lehetett tanulni. Felvételiztem és bejutottam. Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt ez. A kortárs tánc szerelmese lettem.
Közben megmaradtál jó tanulónak…
Két szálon zajlott ekkor az életem: napközben jólfésült gimnazista majd egyetemista, délutánonként és este pedig az ösztöneit kiélő táncőrült voltam. Ekkor azonban a táncra még csak komoly hobbiként tekintettem. Az ELTÉ-n matematikát és informatikát tanultam, Phd hallgató lettem, és elkezdtem tanítani a Műszaki Egyetemen. Időközben azonban megtörtént a rendszerváltás, beindult a kortárs táncélet; figyelemmel kísértem az izgalmas fordulatokat, mígnem váratlanul magam is része lettem. 1994-ben Magyarországra érkezett Rui Horta világhírű portugál koreográfus, hogy magyar táncosokkal egy előadást készítsen. Beválogatott a csapatba, csupa professzionális táncművész mellé. Hatalmas hatással volt ez rám, éreztem és tudtam, nekem ’itt” van keresnivalóm. Innentől kezdve minden lehetőséget megragadtam, hogy táncolhassak – és táncos előadásokat rendezzek. A siker nem maradt el.
Életem egy következő fontos állomása 2004-hez köthető, ekkor született meg a Karc, mint próbafolyamat, ahol egy kivételes csapattal valami egészen különleges munkába kezdtünk: egy újfajta színházi nyelv felfedezésén dolgoztunk. Egészen addig nem hittem a társulati munkában, úgy gondoltam, az egy önmagába bezárkózó, önismétlő társulás, ám a közös munkán keresztül megértettem, a kísérletező munkához olyan alkotótársakra van szükség, akikkel nemcsak egy próbafolyamat erejéig találkozunk, hanem együtt megyünk egy hosszabb úton. Ekkor született meg a Tünet Együttes.
LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE - Szabó Réka nagydíjas rendező, matematikus, informatikus, táncos, filmes, koreográfus, egyetemi oktató, egy kortárs táncszínház, a Tünet Együttes vezetője. 2015-ben Sóvirág címen színpadra álmodta a kilencvenéves holokauszttúlélő, Fahidi Éva történetét, aki mindössze tizennyolc éves volt, amikor családjával együtt Auschwitz-Birkenauba hurcolták, ahonnan csak ő tért haza. A rendszerváltást követően kezdett el a holokausztról írni, mesélni – kilencvenévesen pedig vállalta, hogy Szabó Réka rendező és Cuhorka Emese táncművész oldalán megosztja élete történetét. A Sóvirág születését dokumentálja a nemrég bemutatott, A létezés eufóriája című film, ami elnyerte a Locarnói Filmfesztivál nagydíját, és a Szarajevói Filmfesztivál emberi jogi díját.
Hogyan fér meg benned a matematika racionális világa és a művész felfoghatatlan szabadsága?
Sokáig külön éltem meg a kettőt, de eljött a pillanat, amikor megértettem, az alkotásban mindkettőt tudom használni. A matematikából megtanultam, hogy igazából soha nem tudjuk, milyen a világ, de ki lehet alakítani olyan modelleket, amik a valóság bizonyos jelenségeit mégis jól leírják. Számomra egy előadás megalkotása pont ilyen: mintha egy matematikai modellt, axiómarendszert próbálnék meg felépíteni, amin belül jól lehet a világ egy szeletéről beszélni.
Ami a művészetet illeti, semmiben nem vagyok szupertehetséges, de sokféle érzékenységem van, sok minden érdekel, szerteágazó, amihez hozzá tudok nyúlni – legyen az a matematika, az irodalom, a zene, a tánc, a színház, a versek, a szöveg vagy az emberek. Szeretek látszólag összeilleszthetetlen mozaikdarabkákat, dolgokat, embereket összehozni.
Ahogy azt tetted a Sóvirágban Fahidi Éva és Cuhorka Emese táncművésszel.
Amikor Fahidi Évát A dolgok lelke című könyve kapcsán egy közönségtalálkozón meghallottam publikum előtt beszélni, éreztem, őt mindenkinek látnia kell. Nem előre megírt beszédet mondott, kérdésekre válaszolt. Nagy hatással volt rám, ahogy nem akarta megmondani a tutit, empatikus, bölcs és szikár volt. Nem merevedett bele az áldozat vagy a mártír szerepébe.
A Sóvirágon három hónap, A létezés eufóriája négy év alkotói munkát jelentett neked. Mit adott?
A Sóvirág próbafolyamata nagyon intenzív időszak volt, az Évával eltöltött idő sok mindent tanított nekem, reményt adott: Éva, mindazzal együtt, amin keresztül ment, vagy éppen ezért, tudja, hogy jó dolog élni, hogy mit ér élni. Tudatosan alakítja a mindennapjait, mert boldog akar lenni. Ebben nincs vallásos hevület, ez szikáran abból fakad, hogy átélte, milyen könnyű ezt az életet elveszíteni. Nem sok olyan emberrel találkoztam, mint ő: Éva következetesen végiggondolja a dolgokat, levonja a következtetéseket, és azokat képes beépíteni a mindennapjaiba. Például nagyon egyszerű belátni, hogy az élet értékes, na de hogyan teszed ezt ténylegesen magadévá? Hogyan tudsz mondjuk úgy belekortyolni egy pohár vízbe, hogy azt érzed, az milyen jó és finom dolog. Mellette rá lehet csodálkozni az egészen apró dolgokra is. Egy ilyen lényben megfürödni nagyon jó élmény – ugyanakkor azt hiszem, én nem tudom az élet értékét igazán.
Beviszel kicsit a színdarab és a film kulisszái mögé? Mi az, amit az alkotói folyamatból mi nézők nem láthatunk?
A Sóvirágnál, ahogy a többi előadásnál is, megvoltak a hullámok, de az amplitúdók és a kételyek jóval nagyobbak voltak. A próbafolyamat első egy hónapja mindig nagyon revelatív időszak, ekkor jönnek az ötletek, kipróbálunk dolgokat, minden új, minden először hangzik el, inspiráljuk egymást, felismerünk, rádöbbennünk, ismerkedünk. Aztán menthetetlenül felmerül a kérdés: mindez milyen előadás alakját fogja felvenni? Elkezdődik a munka, néha picit fáj, néha nehéz, rájössz, ami elsőre jó ötletnek tűnt, az másodszorra már nem működik. Egymást érik a nehézségek, bennem, mint rendezőben pedig megszületik megannyi dilemma: Meddig szabad gyötörni egy kilencvenéves testet? Meddig szabad gyötörni egy kilencvenéves lelket? Jó ez Évának? Meddig lehet elmenni? Mi legyen a szöveggel? Szabadon hagyjuk? Írjuk meg előre? Váljon szövegkönyv egy életből? Tanulja meg a saját életét? Nagyon fájdalmas döntések voltak ezek. Emlékszem, amikor mentem a bemutatóra, még akkor is dolgozott bennem a kérdés: Szabad ilyet csinálni?
Bár a Tünet Együttes munkái mindig nagyon személyesek, hiszen az adott szereplők személyiségéből, emlékeiből, érzéseiből dolgozunk, de nem ennyire dokumentaristán, ennyire kitárulkozva. Más, ha profi előadókkal dolgozol, akik tudják, hol húzzák meg a saját határaikat, és más, ha egy kilencvenéves „amatőrt” kell instruálni – miközben azt sem tudod, hogy mindaz, amit ő felkínál, alapanyaga lehet-e egy színházi előadásnak.
Sokszor felmerült bennem, hogy bátorság vagy felelőtlenség részemről az, amit teszek, de Éva átlendített ezen. Egyrészt, ő is nagyon akarta csinálni,és lehetett érezni, hogy alapvetően ez jó neki,még ha néha fáj is, másrészt megértettem, nagyon pontosan ismeri a saját korlátait. Képes megítélni, hogy mik azok a helyzetek, amiket nem tud megcsinálni. Azokba nem megy bele. Ő nem felvágásból mászik fel a létrára, hanem azért, mert biztonságban érzi magát.
A nehézségek ellenére mindig, amikor lemegy egy előadás, amikor ezek a mondatok újra és újra elhangoznak, megnyugszom és azt érzem, fontos és jó, hogy a Sóvirág megszületett. Tudom, hogy sok ember úgy megy haza, hogy mindaz, amit látott, hallott, vele marad.
Hogyan született meg a film?
Gyakran felmerült bennem, hogyan is gondolhattam, hogy én ezt meg tudom rendezni, hiszen nem vagyok filmrendező, két rövidfilmet csináltam eddig. Ráadásul skizofrén volt a helyzet, hiszen egy olyan nyersanyagból akartam filmet csinálni, aminek én magam is szereplője, részese voltam. Képzeld el, ahogy visszanézel egy olyan nyersanyagot, amiben azt látod, hogy te magad hogyan rendezel egy darabot – benne megannyi hibával, rossz reakcióval, még rosszabb instrukciókkal. Nem tudod külső szemlélőként nézni magad. Nehéz volt az alapanyagtól ellépni, nem érzésekkel átitatva látni. Ez egy hosszú, tanulságos és fájdalmas folyamat volt. Sokszor éreztem, hogy feladom.
Ezt tetőzte az állandó stressz és a nyomás. Folyamatosan egy présben dolgoztunk: egyrészt nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnunk, ami folyamatosan korlátok közé szorított bennünket, másrészt ott voltak a saját elvárásaim, nem akart olyanná válni a film, amivel elégedett lettem volna. Küzdöttem, hogy „jól” formáljam meg Évát. Komplexen akartam láttatni, megmutatni minden arcát, a bölcs, szikár túlélőt, aa fanyar humorú, szellemes hölgyet, a fáradt öreg nénit, a truvájos, a lábát a füléhez emelő kilencvenéves nőt. Rá kellett jönnöm, hogy egy filmmel nagyon jól lehet hazudni, egy alak megformálása attól függ, hogy milyen részeket emelsz be és miket hagysz ki. Én Fahidi Évát akartam megmutatni.
Fotó: Giorgia Bertocchi
Mind a Sóvirág, mind a film hatalmas siker. Hogyan élted meg?
Amikor megjött az e-mail Locarnóból, hogy beválogatták a filmet, nem fogtam fel, mi történik. Felhívtam a film egyik producerét, ő szembesített vele, hogy egy A-kategóriás filmfesztiválról van szó. Az esélytelenek nyugalmával utaztunk ki Locarnóba és Szarajevóba is, ám a film vetítése közben egy nagyon erős jóérzés kerített hatalmába. Éreztem a nézőtéren, hogy szeretik a filmet; a stáblistát, ami tényleg nagyon hosszú, végig tapsolták. Ez volt az első olyan környezet, ahol kontextusából kiragadva találkoztak a filmmel, ott senki nem tudott semmit Fahidi Éváról, a Tünet Együttesről, arról, hogy itthon, mit jelent ez a történet.
Nem szoktam díjaktól meghatódni, azokra mindig is úgy gondolok, mint nagyon esetleges, szubjektív dolgokra, amihez kell egy jó adag szerencse is. Bevallom, most mégis nagyon jólesnek, az önbecsülésemnek olyan nagy erőt adtak, amit itthon nagyon nehéz átélni. Nem tudom, mi az, hogy siker, de az biztos, fontos ahhoz, hogy egészségesen lehessen alkotni. Ami azonban ennél is többet ad, ha látom, hogy a darab, a film az embereknek jelent valamit. Nem szeretem az olyan művészetet, ami nagyon komolyan veszi, mintegy piedesztálra emeli önmagát. Én valódi találkozásokra vágyom – a nézővel is. Nekem ezt jelenti a színház.
A Tünet Együttes előadásai szerte Budapesten láthatók:
- a Trafóban megy a Lábán-díj nominált, a szülésélményről szóló Burok
- a táguló idő összehúzódásai, a társulat múltját-jelenét feldolgozó dokumentarista performansz, A tünetegyüttes
- a Nemzeti Táncszínházban a címadó Weöres vers inspirálta Az éjszaka csodái
- a 3-7 éveseknek szóló Kucok,
- a Vígszínházban a Sóvirág
- a művész mozikban A létezés eufóriája
Bővebben itt: www.tunetegyuttes.hu
Fotó: Dusa Gábor
