Egyre inkább érzem, ahogy elhatalmasodik rajtam a baba, átveszi az uralmat a testem felett. A második trimeszter végével újra előjön a fáradtság, a cipelt súly lelassít, nehézkes a mozgás, a hosszú ácsorgás után már dagadnak a lábak. Fájó derékkal ébredek, és körülbelül olyan mozgáskoordinációval kelek ki az ágyból, mint egy nyugtatólövedékkel meglőtt orrszarvú. Az egésznek mégis van egy szép dinamikája, mint az egész terhességnek: a test akkor fárad el, amikor amúgy is az a legfontosabb, hogy pihenj. Mintha egy szelíd kéz nyomná lefelé a válladat, és neked nincs más választásod, mint hogy leülj.
Alapvetően nem igazán hiszek benne, hogy az életben okkal történnének a dolgok, és hogy az események folyása több lenne puszta véletlennél, de azt mindig nagyon megindítónak találtam, amikor a természet (vagy a biológia) kirajzol valamiféle harmóniát, és visszaadja az illúziót, hogy a dolgok valami nagyobb, fontosabb tervben állnak össze komplex eseményláncolatokká. Szerintem terhesnek lenni kicsit olyan, mint gombázni: van az élménynek egy íve, és ha jól ráülsz, mindig azt adja, amire szükséged van (nem mindig a legcsodásabb élményeket, de minimum tanulságokat). Ráadásul mindkettőtől lehet hányni.
Mindenesetre úgy tűnik, a harmadik trimeszter közeledtével fokozódik a várakozás, a nyugalom, egyre csendesebbé válok, hogy még jobban odafigyelhessek a kislányomra. Már nem félek annyira, a szüléstől meg még, mert az elmúlt hónapokban szép lassan megszilárdult bennem, hogy igenis jó anya leszek, hiszen már most az vagyok – szeretettel, kíváncsisággal, elvárások nélkül, de izgatottan várjuk ezt a kisbabát, hogy végre megismerhessük.
Minden zökkenőmentesen halad, a terheléses cukorvizsgálatom eredménye csodálatos, a vérnyomásom olyan, mint a nagykönyvben, a laboreredményeimen minden a referenciaértékek mértani közepén áll. Ettől függetlenül azért elsírom magam, amikor a terhesgondozóban megszidnak a súlygyarapodás miatt, ami elvileg legfeljebb tíz kiló lehet, én viszont már nyolcnál járok – pedig olyan büszke voltam magamra, hogy épp a személyi edzésem és egy sovány joghurt után megyek a szokásos vizsgálatra. Miközben a számonkérőből hirtelen ijedtre váltó nővér mellett szipogok, nem tudom eldönteni, hogy a testemet siratom-e, vagy azért borulok ki, mert félek, hogy valamit nem csinálok tökéletesen – vagy egyik sem, és egyszerűen a hormonok miatt van. A lakossági testgyalázás után a terhesgondozó munkatársa az utóbbi mellett teszi le a voksát, biztosít felőle, hogy csinos kismamának tart, és hogy tudja ő, milyen érzékeny ilyenkor az ember, csak hát vizesedés, vérnyomás, miegymás. Tudom, hogy nem akar rosszat, látom a szemén, hogy egyáltalán nem akart megbántani, de akkor érzem meg igazán, milyen súlya (!) van minden egyes mondatnak, amit az egészségügy a kismamáknak mond. Eszembe jut, hogy azért szeretjük rajongásig a géndiagnosztikát végző orvost, mert olyan kedvesen dicsérte a babánkat, a koromat, a tökéletes eredményeimet, és az is, hogy ebbe a terhesgondozóba már eleve szorongva lépek be, mert valahogy valamit mindig elrontok: elfelejtem a kiskönyvemet, nem címkézem fel a vizeletet, nem kevertem össze otthon a cukrot a vízzel, nincs megfelelő mappám a leleteimhez. Miközben alapvetően kifejezetten határozott és öntudatos embernek tartom magam, itt hirtelen minden kompetenciám megkérdőjeleződik, mert itt már az anyaságom a tét – azt vonják felelősségre, amikor szigorúan elmagyarázzák, hogy a nem megfelelően összekeveredett cukrot most aztán ehetem meg evőkanállal, mintha meg kéne büntetni a tévedésemért. Látom, hogy mindenki fáradt, hogy nem jönnek le az orvosok, még elérni sem lehet őket, a mindennapos kismamák pedig türelmetlenül fészkelődnek a kényelmetlen műanyag székeken CTG-re vagy vizsgálatra várva. Baromi nehéz lehet türelmesnek és kedvesnek maradni, pláne hogy azért a terhes nőkkel nem mindig egyszerű. De azért mégis jó lenne. Pláne amikor még nagyobb a tét, például annál a kóros terhességi hányással behozott kismamánál, aki alig néhány hét alatt 41 kilóra fogyott, alig tudja tartani a fejét, olyan gyenge. Könnyek közt meséli, hogy már sokadik alkalommal jön be, és múltkor az egyik ápolónő flegmán megkérdezte tőle, hogy „maga már megint itt van?” Aztán, hogy kicsit megforgassa benne a kést, még hozzátette, hogy „mit szól ehhez a kislánya?”, mintha a nő nem épp azért gondolkodna már a terhesség megszakításán, hogy kétéves kislányával törődhessen.
És persze nem csak az egészségügy cseszegetését nehéz elviselni, ugyanolyan fárasztó és idegesítő, amikor a rokonok hosszasan magyarázzák, hogy az igény szerinti szoptatás hülyeség, vagy élcelődve kérdezgetik, hogy mégis hogyan tervezem befejezni az egyetemet a szülés után? Ez a kérdés különösen vicces, érettségi előtt álló leányanyának érzem magam, holott már több mint két éve munka mellett, levelező szakon szerzem a harmadik diplomámat, biztos vagyok benne, hogy meg tudom majd oldani. Persze mikor ezzel válaszolok, a nők összenéznek, és mindentudóan legyintenek: majd meglátod. És ez igaz is, majd meglátom, de azért azt gondolom, hogy mindenki más, minden terhesség és minden baba különbözik, szóval én még nem mondanék le a terveimről. A leginkább az bánt, hogy ezek a kérdések, megjegyzések sokáig elkísérnek, beférkőznek a fejembe, és ideig-óráig komolyan megrendítik a képességeimbe vetett hitemet. Pedig így, a szüléshez közeledve azt hiszem, minden önbizalmamra szükségem lenne.
