Anya leszek: Az első hónap

2019. szeptember 27. |

Személyes terhesnapló, amiben remélhetőleg mégis sok várandós nő magára ismerhet - hónapról hónapra. Az első rész a félelmekről, arról a két csíkról és egy új kezdetről szól.

Annyit mondogattam, hogy nem akarok gyereket, hogy amikor mégis úgy alakult, rettegtem, hogy nem fog összejönni. Először majdnem azt írom, „amikor mégis úgy döntöttem”, de ez nem lenne igaz: tényleg valahonnan a tudatalattimból, tőlem látszólag függetlenül kúszott fel a vágy, és én csak azt vettem észre, hogy a terhességről olvasok a neten. Ha mindenáron meg kellene magyaráznom, hogy miért pont most, azt mondanám, eljött egy olyan időszak az életemben, amikor minden (számomra) fontos terület nyugvópontra talált. A mentális egészségem, a párkapcsolatom, a munkám, a lakásunk, az egész életvitelünk, szóval hirtelen minden összeállt, és csak akkor tűnt fel, hogy az egész közepén van még egy hiányzó darab – gyerekalakú.

Alapvetően elég racionális típus vagyok, de a korábbi öntudatos (még inkább dacos) kijelentéseim miatt mégis tartottam a rossz karmámtól. Persze nem büntetem magam azért, hogy sokáig nem álltam készen a gyerekvállalásra, sőt, amikor megéreztem, hogy mennyire vágyom egy babára, akkor lettem igazán biztos benne, hogy megérte várni erre az érzésre. Mindenesetre szerettem volna kompenzálni, és „tökéletesen” csinálni mindent. Letöltöttem egy ciklusfigyelő applikációt, feljegyeztem az ovulációs heteket, elmentem nőgyógyászhoz, egyik napról a másikra letettem a cigit, elkezdtem folsavat szedni, visszavettem az alkoholból és a kávéból. Jó jelnek éreztem, hogy egyiket sem áldozatként vagy lemondásként élem meg, büszke voltam a tudatosságomra. Aztán hamar kiderült, hogy a túlzásba vitt tudatosság sem igazán szerencsés: beszippantottak a termékenységi statisztikák, aggódva olvastam a légszennyezés és termékenységcsökkenés összefüggését kutató tanulmányokat, megdöbbentem a csekély százalékokon. Harminc év alatt vagyok, ami jó, de így is csak 20-30 százalék a megtermékenyülés esélye havonta. Mi van, ha fél évig próbálkozunk, mi van ha egy évig? Ahelyett, hogy fürödtem volna a gyerekvállalás boldogságában, rámtört a teljesítményszorongás, a félelem, hogy mi van, ha meddő vagyok. Elképzeltem magam az orvosnál egy év múlva, ahogyan megállapít valamit, amit eddig rejtélyes módon nem vett észre, ahogy megyünk a barátommal a vizsgálatokra és fejcsóválva azt mondják, nem valami jók az eredményeink.

Bár elsősorban a biológiában hiszek, talán valami sorsszerű kegy is van abban, hogy az élet nem hagyott nekem időt, hogy beleőrüljek a kétségekbe. Az első próbálkozásunk után két héttel éreztem, hogy nem fog megjönni a menstruációm azon a szombati napon. Apámnál ebédeltünk, hazafelé a villamoson pedig azon tépelődtem, hogy megvegyem-e életem első terhességi tesztjét. Hogy csalódott leszek-e, ha negatív, mit szólok, ha pozitív? Valahogy nem akartam ezt az egészet megosztani a barátommal, nem akartam, hogy ő is feleslegesen reménykedjen, és őszintén, valahogy annyira a saját ügyemnek éreztem az egészet. Arra gondoltam, nem adok okot gyanúra (nem mintha alapvetően bármi gyanús lenne a drogériákban, dehát ilyen a bűnösök gondolatmenete), majd másnap keresek valami ürügyet, hogy beugorjak a sarki drogériába, de a megállónk előtt a barátom bedobta, hogy még elszaladna a kisboltba. Ezzel eldöntetett: megvettem az első tesztet, először azt sem tudtam hol keressem, aztán hosszasan hezitáltam a különböző márkák között. Ösztönösen a rózsaszín felé nyúltam, mert titokban kislányt szerettem volna, hát ennyit a nemi sztereotípiák leküzdéséről.

Életem első terhességi tesztje pozitív lett. Amióta megbeszéltük, hogy babát szeretnénk, ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot, hogy hogyan mondom el a barátomnak, anyukámnak, melyik barátnőm lesz az első, akivel megosztom, de akkor csak ültem a földön, szorongattam a tesztet és háromszor átolvastam, hogy akkor tényleg a két csík jelenti-e a pozitívat. Nem is tudtam, hogy mit érezzek, a boldogság és az ijedtség, mint két ellentétes pólus kioltották egymást, én pedig csak zavartan néztem azokat a csíkokat. Próbáltam összerakni, hogy ez idekint csak két vizesen reszkető vonal egy darab műanyagon, odabent viszont már a gyerekünk, vagy legalábbis valami, ami kilenc hónapig őrülten dolgozik majd azon, hogy a gyerekünk legyen.
Amikor a barátom hazaért, csak ültem a kanapén, néztem rá jelentőségteljesen, és reménykedtem benne, hogy kitalálja, mit akarok mondani. Kitalálta. Nem hiszem, hogy akkor, ott felfogtuk még: merev mosollyal néztünk egymásra, sűrűn pislogva öleltük a másikat, olyan nehéz volt elhinni, hogy néhány hete mindez még csak távoli jövő volt, most pedig valami bizarr időhurokkal máris ott vagyunk. Láttam rajta, hogy örül, de inkább úgy, mint amikor egy jó ismerősöd sikeréről hallasz – örülsz, persze, csak valahogy nem érzed, mi közöd van hozzá. Mi a következő lépés? Szabad-e ünnepelni, beleengedheted-e magad a boldogságba, vagy még minden annyira korai? Azt mondtam neki, „lesz egy gyerekünk”, ő meg csak hajtogatta, hogy „igen”, ültünk tovább a kanapén, minden pontosan ugyanolyannak tűnt és mégis minden más volt.

Szóval terhes vagyok. Ízlelgetem a dolgot, titokban óvatosan megsimogatom a hasamat, pedig tisztában vagyok benne, hogy a „kisbabánk” még csak egy mákszem méretű sejtcsomó. De ott van, ezt a második, harmadik és negyedik teszt is megerősítette, mi pedig elkezdtünk barátkozni a gondolattal, hogy akkor most tényleg lesz egy gyerekünk. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, de mintha tejüvegen keresztül próbáltam volna a jövőbe nézni, homályos volt a kép.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek