Anya leszek: A második hónap és az első ultrahang

2019. október 09. |

Személyes terhesnapló, amiben remélhetőleg mégis sok várandós nő magára ismerhet - hónapról hónapra. A második hónap sokaknak még nem a felhőtlen terhességről szól: rengeteg a bizonytalanság, és ott vannak a kellemetlen terhestünetek is. De cserébe megcsinálják az első ultrahangot.

A terhességet hivatalosan az utolsó menstruációtól számítják, ezért az első két hét még nem igazán számít – igazából nem is vagyunk terhesek. Az első hetekben nem is tudtam, mire számítsak, mit fogok érezni, kicsit csalódott voltam, hogy ugyanúgy vagyok, nem történt semmi mágikus. Aggódva próbáltam utánanézni, hogy mi van, ha nincs reggeli rosszullét, de az azért biztatónak tűnt, hogy már az ötödik héttől jóval fáradtabbnak éreztem magam. Aztán a hatodik héten menetrendszerűen beindul az émelygés is, hirtelen semmi mást nem kívánok egy vajas magos zsemlén kívül, amikor nem alszom, rosszul vagyok. A hetedik hétre – a balatoni „nyaralásom” hetére – csúcsosodott ki a dolog, gyakorlatilag kekszeken éltem és sírva ültem a teraszon egy pokrócba csavarva két öklendezőroham között. A sírás és panaszkodás után pedig rendre jött a lelkifurdalás, hogy mégis hogy merek hisztizni, mikor a bennem növekvő élet már akkora, mint egy áfonya, ő éppen elképesztő erővel dolgozik azon, hogy szerveket és végtagokat növesszen, én pedig itt sajnálom magam. Megint jött a rettegés a karmától, a félelem a saját rossz gondolataimtól, amikor bekúszott az agyamba a rosszindulatú kérdés, hogy „tényleg kellett-e nekem ez az egész”. Hát persze, hogy kellett.

A bűntudatot csak tovább duzzasztja a körülöttem lévők szeretetteli nyomása. A társadalom alapvetően is elvárja a nőktől, hogy mindig boldogok, de legalábbis pozitívak (életvidámak, kedvesek, stb.) legyenek, de a terhesség alatt ez az elvárás kifogást nem ismerő követeléssé erősödik. Az emberek szelíden dorgálnak, hogy ne aggódjak, ne „olvasgassak a neten”, de hát 2019 van én pedig alapvetően is az a típus vagyok, aki mindig mindennek alaposan utánanéz – végül is ezért fizetnek. Mintha a terhességgel mindenki elfelejtené, hogy milyen személyiség vagyok (vagy a terhesség van akkora cezúra, hogy már csak voltam?): egy boldog kismamát akarnak látni, aki mindentudó mosollyal, titkos nyugalommal simogatja a hasát és türelmes szeretettel várja a gyereket. De attól tartok, nincs az a hormonkoktél, ami ennyire átformálhatna engem, én mindig szeretek felkészülni a legrosszabb lehetőségre, információval felvértezve próbálom visszanyerni a kontrollt, amit olyan rettegve engedek ki a kezemből, márpedig a terhesség során nincs mibe kapaszkodni. Szeretnék örülni, de pontosan tudom, mennyire törékeny időszakban vagyunk még.

Az első fordulópont akkor jön el, mikor megcsinálják az első ultrahangot. A doktornő (mert azt rögtön tudtam, hogy női orvost akarok) puhán a vállamra tette a kezét, ahogy a vizsgálóba kísért, „Terhességet nézünk, igaz?” kérdezte visszautalva a telefonbeszélgetésünkre, de egészen halkan, mintha az embriókat tényleg a titkolózás tartaná életben. Hüvelyi ultrahangot csinált, még korán volt ahhoz, hogy hasival is látszódjon. Gyorsan megtalálta a petezsákot, aztán azt mondta: „Most megnézzük, hogy vannak-e életjelek”. Olyan félelmetesen tárgyilagos volt, hogy azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy ez a terhesség jelenleg csak és kizárólag nekem a legnagyobb dolog az életben, hogy ketten vagyunk én és az a babszem a monitoron, amiről mindjárt kiderül, hogy életben van-e. És hirtelen a hetek óta hordozott félelmeim is megcsontosodtak körülöttem, annyira ott volt a doktornő hangjában, hogy itt még semmi nem biztos, hogy lehet piros és fekete is, legfeljebb reménykedni lehet. Összeszorult a szívem, és már megint elképzeltem, ahogy azt mondja, üres a petezsák, vagy nem él az embrió, vagy méhen kívüli terhesség, akármi – sajnos az elmúlt hetekben már elkövettem azt a hibát, hogy mindnek utánaolvastam: vetélési statisztikák, kismamák rémtörténetei. De egyiket sem mondta, hanem annyit: „tökéletes”, a papíromra pedig ráírta, „élő embrió”. Pontosan ennyit akartam hallani.

Kiszakad belőlem valami nehéz, megint akadálytalanul áramlik a levegő, és csak percekkel később jut eszembe: egyáltalán honnan tudta arról a kis foltról, hogy életben van? Akkor a doktornő elmagyarázza, hogy ilyenkor már pulzál, ver a szíve. Ettől a szimbolikus szervtől még valódibb lesz az egész, próbálom belelátni a gyerekem abba a fekete-fehér kis foltba – még nem igazán sikerül, de aznap már csak boldogan mosolygok (ahogy illik, ugye).

A hetedik héten már akkora, mint egy kisebb málnaszem, a nyolcadik hétre apró szamóca. Egyre többet figyelem, hogy mikor látszik már a hasamon, de még csak puffadás van, és pokoli gyomorégés, meg persze a hányinger. Az álmaimban azért már néha látom a babámat, pedig az álmok többnyire erőszakosak és bonyolultak – van, hogy azt álmodom, egyedül vezetem le a szülést, de később a babám kiskutyává változik. Az egyik álmomban nem tudok szoptatni, pedig annyira vágyom rá. Egy másikban férfiak vesznek körbe, meg akarnak rúgni, én pedig sírva könyörgök, hogy ne bántsanak, mert terhes vagyok. Terhes vagyok – egyre magabiztosabban mondom ki, egyre inkább úgy is érzem magam. A kellemetlen fizikai tünetek lassan formálják a kismama-identitást, már nem érzem magam olyan hülyén, ha a hasamra teszem a kezemet. A babánk elvileg már egészen emberszerű – a mobilalkalmazásom szerint már eltűnt a dinófarka és most inkább egy ufóhoz hasonlít. Várom az első trimeszter végét, részben persze a rosszullét vége miatt, de titokban azért is, hogy túlessünk már végre ezen a rettegett időszakon.

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek