Érzed a felétek áradó rokonszenvet egy járványkórház ápolónőjeként?
Tapintható a változás! Tapasztalom a különleges megbecsülést, ha boltban, járművön, vagy bárhol kiderül, hogy az egészségügyben dolgozom. Akkor is, amikor estefelé itt, a szigetszentmiklósi lakótelepen tapsolnak, zenélnek értünk az erkélyeken. Ha itthon vagyok, magam is tapsolok, és mindig arra gondolok, hogy ezt minden kollégám megérdemli az emberpróbáló és fárasztó munkájáért. Szerencsére akadnak békés napjaink is. Én például azért nem érzem magam fáradtnak, mert az előző, tizenkét órás műszakom nyugalmas volt. Reggel hétkor indultam haza a kórház intenzív osztályáról, nyolc óra húszra tömegközlekedéssel és HÉV-vel hazaértem, hajat mostam, reggeliztem. Átjött a barátom, akivel jó együtt, majd félrevonult tanulni, mert egyetemre jár, én pedig aludtam. Egy óra körül keltem, hogy frissen beszélgessek veled.
Négy órát sem aludtál az éjszakai műszak után.
Fiatal vagyok, még elég. Az előző munkahelyemen, egy budai kórházban munka mellett tanultam, megszoktam az éjszakázást. Nappal iskola, éjjel munka. Többször előfordult, hogy hatvanöt órát voltam folyamatosan ébren.
Őrület, ez hogy jön ki?
Hatkor keltem, nyolcra beértem az iskolába, délután négyig maradtam, aztán irány a kórház. Rendbe szedtem magam, majd este fél héttől másnap reggel fél hétig dolgoztam. Aztán tusolás, irány az iskola, és így tovább.
Sok szülő és pedagógus panaszkodik a mamahotelben kényelmeskedő kortársaidra, rólad azonban azt hallottam egy orvosismerősömtől, hogy kivételes megbecsülés övezett életed első munkahelyén, az általad említett budai kórházban. Szép, mosolygós, huszonhat éves lányként komolyabb vagy, mint a kortársaid?
Talán felelősebb. Elsősorban azért, mert jó nekem! Megtaláltam a helyemet, azt csinálhatom, amit szeretek. Ez kivételes szerencse, kevesen mondhatják el magukról. Hívő vagyok, tehát hiszem, hogy a Jóisten vezérelt az első munkahelyemre. Aki az egészségügyben dolgozik, korábban szembesül az élet végességével, de én ennek ellenére nagyon szeretek élni, nevetni, utazni, jól érzem magam a barátaimmal, az öt nővéremmel. A jelenlegi nehéz helyzetben is inkább féltek, mint félek. Elsősorban a nagyon szeretett szüleimet féltem, nehogy megfertőzzem őket, de a testvéreimet, a barátomat, a rokonaimat, az ismerőseimet meg a betegeket is.
És te?
Fiatal vagyok, nagyon vigyázok magamra, maszkot hordok a járműveken meg a boltokban, és talpig védőfeleszerelésben dolgozunk az intenzív osztály lélegeztetőgépre kötött betegei mellett. Felvenni, levenni a védőöltözéket, a monitort figyelni, időben szólni az orvosnak… Nehéz, tényleg fárasztó munka, amihez rengeteget tanultam az idősebb, tapasztaltabb kolléganőimtől. Különös szerencse, hogy mindig felfigyel rám olyan pártfogó, tanár, szakmailag elismerésre méltó mentor, aki hisz bennem.
Régóta készülsz ápolónőnek?
A gimnázium kezdetén úgy képzeltem, jó lesz nekem valamilyen számviteli terület, mert szerettem a matekot, később azt terveztem, fogorvos leszek, mert függetlenek, jól keresnek a saját rendelőjükben, csakhogy nem vettek fel az egyetemre, mert az érettségim nem úgy sikerült, ahogy akartam. Szeretek szervezni, rendezkedni, túl sok időt töltöttem a bankettünk összehozásával, az osztálytánccal, a videókkal, a szalagavatóval. Aztán fogorvosi asszisztensnek jelentkeztem, meg is szereztem a végzettséget, bár amikor e területen dolgoztam, rá kellett jönnöm, nem az én világom. De ennek az iskolának köszönhetem, hogy a budai kórházba kerültem ápolói gyakorlatra. Akkor dőlt el a sorsom.
Az interjú teljes terjedelmében a nőklapja.hu-n ITT olvasható!
A Nők Lapja legújabb lapszáma már elérhető az újságosstandokon. A különleges címlap alkalmából az olvasók is kérdezhetnek: május 21-én, csütörtökön 14 órakor Nagy Zsuzsanna ápolónő élőben válaszol a Nők Lapja Facebook-oldalán.
