Hideg a szoba, élesek a fények, mindennek és mindenkinek enyhén zöldes színe van, mintha avas lenne az egész helyiség. Anyám állítólag a folyosón vár, de már lassan húsz órája nem láttam, a barátom – megint csak állítólag – egy üvegablak mögül néz. A karomat felfektetik az ágyból kilógó, merőleges lapra, csövek lógnak ki belőlem, a fülbevalós aneszteziológus enyhén affektál, ideges, amiért lekéste a járatát. Este van, ráadásul szombat. „Na ne mondjátok már, hogy nem lehetett tudni, hogy ebből császár lesz” – mondta a fiatal orvosnak, akit akkor láttam életemben másodszorra. Ez az egyetlen mondat, amire emlékszem a szülésemből, vagyis nem, amikor a végén az egyik műtős felnyalábolt (a szemem előtt repülnek a levegőben a lábaim, a testemre rögzített, idegen, súlyos hústömlők), azt mondta, „nem felejtjük itt magát… mondjuk volt olyan, aki itt maradt”. Nem tudtam eldönteni, hogy úgy érti, elfelejtették, vagy úgy, hogy meghalt, azt meg végképp nem, hogy miért lenne bármelyik eshetőség jó vicc egy frissen felvágott nőnek.
Néhány nap különbséggel, majdnem pontosan egy évvel a műtétem után fogtam kezembe a Hegmesék című kötetet. Az első gondolatom az volt, milyen szerencse, hogy most lett kész, nem biztos, hogy a saját császármetszésem után néhány hónappal képes lettem volna elolvasni. Egy kicsit azért még most is felkavaró, persze ez lehet, hogy akkor is így lenne, ha nem császármetszéssel szültem volna a lányomat. Amikor Andrek Andrea pszichológus a kötet előszavában a japán kincugiművészethez hasonlítja a császártörténeteket, én is úgy érzem, hogy a hegem olyan, mint az összetört kerámiákat betapasztó aranyszál: a tökéletlenség büszke vállalása, valami fontos és ünnepélyes. De aztán jön a sok traumával terhelt történet, és eszembe jutnak a saját kétségeim. „Vajúdni sokat vajúdtam, de végül császármetszéssel született meg a kislányom, nem általam” – írja az első szülésélmény szerzője, Anna, de akár én is mondhattam volna, a kislányom születéséről sokáig nem is tudtam szülésként beszélni, csak „műtétként” hivatkoztam rá. „Mintha kettévágtak volna” – írják többen is, és az jut eszembe, nem is „mintha”, végül is tényleg átvágták azt a rengeteg réteget a testünkön úgy, hogy a legtöbben nem így akartuk. A megbánás, a mi lett volna, ha, az elfogadás mögül is fel-felbukkanó kétségek visszatérő elemek ezekben a szüléstörténetekben. Vannak ugyan olyan nők is, akik kimondottan programcsászárt szerettek volna (és nagyon jó, hogy a kötetből ők sem maradtak ki) és olyanok is, akik színtiszta hálát éreznek az életmentő beavatkozásért. De a legtöbb nő természetes szülésre készült a várandóssága alatt, és bár a beegyező nyilatkozatot mindenki aláírta, talán nem túlzás azt mondani, hogy sokan az akaratuk ellenére kerültek a műtőasztalra.
Egészen más, mégis ugyanaz
„Még a szülésindításkor is biztos voltam benne, hogy hüvelyi úton szülök – írja Panka. – Bíztam bennük, de mégsem éreztem biztonságban magam, féltettem a babám, akivel ott és akkor teljesen elvesztettem a kapcsolatot, miközben próbáltam túlélni a mesterséges oxitocin által okozott folyamatos fájdalmat. Aztán valahogy nagyon gyorsan történt minden.”
Annak ellenére, hogy a kötet egyedi élményeken vezet végig, mégis kirajzolódnak univerzális minták, amik egyúttal a szülészeti ellátórendszer kártékony gyakorlataira is rámutatnak. A Panka által bemutatott eseményláncolat tipikus forgatókönyv: elégtelen tágulás, terminustúllépés vagy más „probléma”, ami miatt a szülést sürgető egészségügyi személyzet oxitocint javasol, majd a mesterségesen felerősített fájdalmak után jön az epidurális érzéstelenítés, ilyenkor pedig vagy leáll a tágulás, vagy romlik a baba szívhangja, és irány a műtő. Nagyon jól ismerem, az én császármetszésemhez is pontosan ezek a lépések vezettek. Közben a személyzet olyan mondatokkal terel a műtét felé, amikben talán nincs egyértelmű utasítás, de van bőven bűntudatkeltés és befolyásolás, mert hát ha „lehet, hogy a babának baja esik” és a császár utáni hüvelyi szülésben „el lehet vérezni”, akkor nem igazán maradnak opciók egy nő számára.
Olvastad már?
A legtöbb fájdalmas élményt nem is maga a műtét okozza, hanem az egészségügyi ellátórendszer bánásmódja. „Düh és csalódottság van bennem – mondja Mona, aki tudatosan szerette volna természetes úton világra hozni farfekvéses babáját, végül azonban altatásban végezték el a császármetszését. – Sétálni akartam, táncolni, ahogy elképzeltem a vajúdást. Borzasztóan kiszolgáltatva éreztem magam. Ráadásul a fülemben cseng a mai napig, ahogy a fejem fölött ekkor ketten megkérdezik: »Ez most miért sír?« Majd kapom az altatót. Filmszakadás.”
Dorinát terminustúllépés miatt fektették be a kórházba, ahol a szülésindító zselétől a kézi tágításon át az oxitocinos fájáserősítésig minden elképzelhető szülészeti beavatkozást el kellett szenvednie. „A főorvos minden bemutatkozás nélkül kezdett bele a vizsgálatba ezután, és azt éreztem, a fejem felett beszélik meg, hogy mi legyen a következő lépés. Amint ez megtörtént, az orvosom tájékoztatott róla, hogy a császármetszés elkerülhetetlen.”
Klári koraszülött kislányt hozott világra, de őt sem a császármetszés traumatizálta, hanem azok a mondatok, amiket az orvosoktól kapott. „Nagyon véreztem, homokzsák volt rajtam, a hasamat rendszeresen, kérdezés nélkül nyomkodták, olykor üvöltöttem. Kérdeztem az egyik orvost, hogy mi van, ha nem áll el a vérzés, ő közölte, hogy akkor kiveszik a méhem, és továbbment.”
Az empátia hiánya, a kontrollvesztettség érzése és a lealacsonyító bánásmód akkor is képesek sötétre színezni a nők szülésélményét, ha a műtét és az azt követő felépülés egyébként komplikációmentesen zajlott. Épp ezért a legtöbb édesanya számára a szülésélménye feldolgozásához szüksége volt valamilyen segítségre, vagy egy olyan eseményre, ami képes volt felülírni a traumatikus szülést – ez pedig gyakran a VBAC volt.
Gyógyító gyakorlatok
A VBAC (Vaginal Birth After Cesarian) a császármetszés utáni hüvelyi szülést jelenti, és ez szerencsére egyre többeknek sikerül – ideálisan az egészségügyi rendszer támogatásával. Judit két császármetszés után hozta világra otthon, hüvelyi úton a kisbabáját, amire így emlékszik vissza: „Úsztam a hullámokban, átadtam magam nekik, nem voltam teljesen magamnál, és éreztem, hogy ez így jó. A férjem volt a szülőszékem, az ágy szélén ülve. Hátulról megtartott, amikor kellett. Én nyomtam, amikor jött az inger magától.” Sokak a szoptatásban találtak gyógyulást, míg mások egész egyszerűen megtanulták elfogadni és megszeretni a császáros hegüket. „Ez egy jó heg, ez egy erős heg” – mondja Panka, akinek szintén sikerült természetes úton megszülnie második kisbabáját, és aki ekkor tanult meg hálát érezni teste iránt, amiért a császáros heg kibírta a második szülést. Persze ez a folyamat sokaknak nagyon kemény lelki munkát jelentett, és én is csak a történeteket olvasva értem meg, hogy ez az élmény még feldolgozásra vár bennem. Nagyon jó látni, ahogyan mások császármetszés helyett „hasi szülést” sőt, simán csak szülést emlegetnek, és engem is büszkeséggel tölt el, ha egy édesanya azt mondja, a császármetszéssel járó fájdalmak elviselése igenis van olyan hőstett, mint a tolófájások megélése. Mert ha ezeket a történeteket olvasom, akkor egy percig sem kérdés bennem, hogy a kötetben szereplő minden egyes nő erős, hogy mindegyikük ugyanolyan hősies ősanya, mint azok, akik hüvelyi úton szültek. Az más kérdés, hogy valószínűleg még el kell telnie egy kis időnek, amíg ezt magamról is képes vagyok elhinni.
Kézikönyv anyáknak és szakembereknek
De a Hegmesék jóval több császáros szüléstörténetek összességénél. Nemcsak azért, mert találunk benne szakértői interjúkat, hasznos tippeket a hegkezelésről és könyvajánlót VBAC-re készülő édesanyáknak, hanem azért is, mert ezek együtt, egymással kölcsönhatásban léteznek. A személyes megélések a szakértői hozzászólásokkal kiegészülve olyan kézikönyvet hoznak létre, ami felkészítheti a szülés előtt álló édesanyákat, gyógyíthatja a császármetszésen átesett nőket, és segítheti az összes szakembert, aki várandós nőkkel dolgozik. A konkrét információkon túl leginkább azzal, hogy mindenféle kommentár vagy ítélkezés nélkül mutatja fel a megéléseket, és mutat rá, hogy a császármetszés – még akkor is, ha a külvilág szerint „az a lényeg, hogy jól vagytok, nem?” – sokkal súlyosabb hegeket tud hagyni annál, mint ami a köldökünk alatt látszik.
(A Császárvonal oldalán egy virtuális kiállítást is megnézhetünk a Hegmesékhez kapcsolódóan)
Fotó: Getty Images
