Akkor én most szültem, vagy csak műtétem volt?

2020. augusztus 27. |

Eltelt kilenc hónap, és a terhesnapló helyét átveszi a baba- vagy talán még inkább anyanapló: az első gyerekkel járó boldogságról és bizonytalanságról, mindent letaroló változásokról, babás bénázásokról és a semmihez sem fogható szeretetről. Most arról, milyen érzés feldolgozni a császármetszést, ha egész terhesség alatt természetes szülésre vágytunk.

Nagyon szerettem volna természetes úton szülni, 18 óra eredménytelen vajúdás után mégis én kértem a császárt. Fáradt voltam, türelmetlen, stresszes és erőtlen, és akkor ez tűnt számomra a legjobb megoldásnak. Közvetlenül utána egyáltalán nem is voltak rossz érzéseim miatta: örültem a gyönyörű és egészséges babámnak, örültem, hogy vége a terhességnek, és elkezdődik végre az anyaság. Szerencsére jól viseltem a császárt, az első, pokolian fájdalmas felállás után megtettem néhány kínkeserves lépést, de tényleg minden mozdulattal egyre jobb lett, meg hát ott volt a babám, akit a karomba vehettem, és akit kellett is karba venni, szóval nem is igazán volt időm sajnálni magam.

Amikor a barátaim a szülésről kérdeztek, viccet csináltam a dologból, ironikusan elsütöttem a klasszikus „de legalább odalent minden a régi” poénokat, megjegyeztem, hogy itt nem szűkebbre kellett volna varrni, hanem kivenni némi felesleges zsírszövetet, meg hasonlók. Viszont azt nem tudtam kimondani, hogy „szültem”, mert végül is szülésnek számít-e, ami velem megtörtént – szóval maradt a „császár után”, a „műtét miatt” vagy az „amikor kivágták belőlem a gyerekem”. Senki nem ítélkezett, senki nem tett megjegyzést, én büntettem magam. Éjszakánként, amikor a kislányom már visszaaludt, még ültem a fotelben, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem tudtam megszülni? Hogy mi romlott el, mit rontottam el én? Hogy miért nem ellenkeztem az oxitocinos indítás ellen, mikor tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az ilyen beavatkozások jó eséllyel császárhoz vezetnek, hogy miért nem láttam, amikor bekerültem a még több oxitocin és még több epidurál spiráljába, hogy itt igenis belerondítottak a terveimbe, miközben mindenki széles mosollyal magyarázta, hogy „természetes szülés párti” és drukkolt, hogy szüljem meg, miközben kézzel tágították a méhszájamat.

És akkor elkezdtem úgy érezni, hogy valamit elvettek tőlem, hogy én is úgy akartam ott pihegni a babámmal a mellkasomon, istennőnek érezve magamat, mint a többiek, de engem egy őrzőbe toltak, rám parancsoltak, hogy ne emeljem meg a fejemet, és miközben először megszoptattam a babámat, nem éreztem a lábaimat sem. Dühös voltam és csalódott, és haragudtam magamra is, amiért hagytam, hogy így történjenek a dolgok. Titokban, félve olvastam, hogy a császáros anyukák nehezebben kötődnek a babájukhoz, vizsgáltam a gyerekemet, hogy vajon ő is haragszik-e rám, amiért nem préseltem ki magamból.

Elolvastam a félelmetes statisztikákat a császáros gyerekek kapcsán felmerülő komplikációkról és hátrányokról, és hiába írták a természetes szülést pártoló oldalak, hogy ők ezt nem ítélkezve vagy riogatva, csupán tájékoztatásból és megelőzésből mondják, azért én elég pokolian éreztem magamat tőlük.

Aztán idővel másképp láttam a helyzetet, vagy legalábbis elfogadtam, hogy ezen nem érdemes rágódni, mert ez a kislány már itt van, és inkább megpróbáltam arra koncentrálni, hogy idekint mindent megtegyek érte. Nem volt gondunk a kötődéssel, az első pillanattól imádjuk egymást, olyannyira, hogy a születése óta nagyjából mindig együtt vagyunk. Sokat segített a feldolgozásban a szoptatás, ami rögtön gond nélkül ment, és ami visszaadta azt a természetes, ősanyás kapcsolódást, amit a szülés kapcsán nem élhettem meg. És persze segített az is, amikor hideg fejjel átgondoltam, mennyire nem ezen múlik, hogy milyen lesz a kapcsolatom a lányommal, hogy hány nő szüli meg természetesen a gyerekét, hogy aztán húszéves korától valami miatt ne beszéljen vele, és hogy hány császáros anyukát ismerek, aki bolondul a gyerekéért. Sőt, talán épp mi, a természetes szülésre vágyó császáros anyukák figyelünk a legjobban, hogy a szülés után „kompenzáljunk”.

Továbbra is úgy gondolom, hogy a természetes szülés jó és fontos, ahogy az is, hogy a magyarországi magas császárarány mellett a civil szervezetek fellépjenek az indokolatlan műtétekkel szemben. Talán az enyém is egy ilyen indokolatlan műtét volt. Nem gondolom már, hogy a testem ne lenne képes a szülésre, de lehet, hogy ez már sosem fog kiderülni. Mindenesetre nem szeretném rosszul érezni magam, amiért császármetszéssel szültem, már csak azért sem, mert ezen már úgysem tudok változtatni. A mi történetünk így kezdődött. Nekem most már az a legfontosabb, hogy hogyan folytatódik.

Fotó: GettyImages

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Lélek