Fábián Évi, a fotográfus
A második része jelent meg a napokban a Nők Magyarországon című portrégalériának. Annak idején honnan jött az ötlet, hogy magyar nőket mutassatok be?
2004-ben az Origónál voltam fotóriporter, én fotóztam a Mindentudás Egyetemének összes előadóját, köztük Heller Ágnest is. Nagyon megfogott a személyisége, emlékszem, azt mondta „nyugodtan igazítsam meg a ruháját, de a hajához nem nyúlhatok”. Nagyon határozottt, nagyon izgalmas személyiség, ennek hatására éreztem úgy, hogy jó lene még ilyen nőkkel megismerkedni – megmutatni őket, továbbadni a szemléletüket. Szépen lassan elkezdtem fotózni magyar nőket, hiszen bár rengeteg portréalbum létezik, szerintem kevés olyan, amelyik nőket a szakmai teljesítményük alapján emel ki. Először egy kiállítást csináltam a fényképekből, amit aztán több is követett, majd három év alatt ezek a fotók összeálltak egy könyvvé, amikor találtunk szponzort, aki hajlandó volt anyagilag is támogatni ezt az ügyet. Aztán sok minden következett az életemben, gyerekem született, elköltöztem Berlinbe, de 2012-ben úgy éreztem, tartozom magamnak és másoknak is annyival, hogy folytatom ezt a projektet.
Azért kellett a második kötet, mert rengeteg nő volt még, akiket nem szerettél volna kihagyni?
Szerintem ezt lehetne akár heti rendszerességgel is csinálni, ha lenne erre valamilyen fórum vagy támogatás. De nincsen, én is csak azért tudtam foglalkozni ezzel, mert a munkám megengedte, én pedig tele voltam lelkesedéssel és tettvággyal.
Jakabos Zsuzsanna
Mi alapján választottad ki az alanyokat?
Voltak ötleteim, akár olyanok, akiket az első könyvhöz még nem mertem megkeresni, de akadt olyan is, akit mindkét könyv készítésekor felhívtam, és mindkét alkalommal elutasított. Illetve nagyon meghatározó volt Fiáth Marianna, a társszerzőm, akinek szintén remek ötletei voltak olyan területekről, ahol én egyáltalán nem vagyok jártas. A harmadik kört pedig a Facebookon futottam: mivel a barátaim nagyjából ismerték az első könyvet, ezért feltettem ott a kérdést, hogy ki kit javasolna a második kötethez. Onnan is rengeteg ötlet futott be.
Gondolom, ez azért nagyrészt szubjektív válogatás, és többnyire olyan személyeket választottál, akiknek a munkássága szimpatikus számodra, vagy tetszenek neked az alkotásai.
Teljes mértékben. Hiszen akivel nem tudok azonosulni, azt nem is tudom úgy lefotózni. Sokkal jobb a hangulat és sokkal eredményesebb a közös munka, ha van köztem és az alany között valamiféle alapvető és kölcsönös szimpátia. Természetesen a legtöbb nőt nem ismertem, és sokan voltak, akik nagy meglepetést okoztak, de a munkáját mindenkinek messzemenőkig tisztelem, és ez volt a legfontosabb.
Hogyan zajlott a munkafolyamat? Mindenkivel ismerkedtél, beszélgettél kicsit a fotózás előtt?
Sokan kérdezték, hogy mindenkihez elmentem-e előtte, pontosan átbeszéltük-e a dolgokat, ismerkedtünk-e pár alkalommal. Dehogy. Sajnos kevesekkel tudtam csak előtte találkozni, de persze a fényképezést mindig megelőzte néhány levélváltás, hosszabb telefonbeszélgetés. A fényképezést illetően alapvetően az volt a koncepció, hogy az alany dönti el, hol szeretne fotózkodni, bár nekem az volt az ötletem, hogy mindenkit a saját otthonában fotózzak, persze senkitől nem várhatom el, hogy beengedjen, ha nem akar, ennek ellenére nagyon sokan mégis beengedtek. De sokakat fotóztam a munkahelyükön, mondjuk Miklósa Erikát az Operaházban, Csákányi Esztert egy tüntetésen tudtam lefotózni, amiben az volt a nehézség, hogy én éppen azért hagytam ott az Origónál a fotóriporteri állásom, mert egyszerűen nem tudtam már elviselni, hogy állandóan tömegben kell lennem.
Cseke Eszter
Melyik kép elkészítése jelentette a legnagyobb kihívást?
Van egy fájdalmas történetem. Kopp Mária előzetesen beleegyezett a fotózásba, odahívott egy sajtótájékoztatóra, ahol hosszan várakoztunk, végül úgy alakult, hogy el kellett mennie. Ez egy csütörtöki nap volt, és meg is beszéltük, hogy a következő hét szerdáján fotózom. Hétfő este meghalt. Nagyon váratlanul ért a hír, döbbenten ültem a laptopom előtt, teljesen le voltam sújtva. Aznapra volt egy másik fotózásom is Sárai Ritával, sokat beszélgettünk erről, hogy rá tudjak hangolódni a fotózásra.
És ki okozta a legnagyobb pozitív csalódást?
Rengetegen. Talán Molnár Piroskát emelném ki külön, nem tudom ugyan, mit gondolnak az emberek általában a nagy színészekről, de ő fantasztikus ember. Már a kezdetektől végtelenül udvarias, pontos és megbízható volt, hatalmas élmény volt vele dolgozni.
Gryllus Dorka
Az első kötet elvont, szépirodalmi leírásaihoz képest most sokkal objektívebb, leíró szövegek kerültek a képek mellé. Mi ennek az oka?
Az első kötet nagyon megosztó volt a szövegek tekintetében. Voltak akiknek nagyon tetszett, másoknak nagyon nem. Én azt szerettem volna, ha egészen más lesz a második könyv, már csak azért is, mert itt angol és német nyelven is olvashatók a szövegek, egy nagyon absztrakt szöveget talán nehezebb visszaadni. De a fő ok mégis az, hogy számomra nagyon fontos volt, hogy tényleg megismerjük ezeket az embereket, ne az író szűrőjén keresztül, hanem az alanyok saját személyisége juthasson el az olvasókhoz. Az első könyv szövegeiben inkább az írók személyisége, stílusa domborodott ki erősebben.
Tervezel harmadik kötetet is?
Alanyok, ötletek mindig vannak a fejemben, de jelenleg Berlinben élek, bajos lenne magyar nőket fotózni. Ha esetleg egy német szponzor támogatna, kint is szívesen csinálnék hasonlót. Azt azért tudni kell, hogy ez nem egy nyereséges vállalkozás, de persze nem is ez a lényege. Rengeteg időt és energiát emészt fel ez a munka, és igazi megszállottság kell ahhoz, hogy valaki a szabadidejét erre áldozza. Néha, egy-egy sikertelen, telefonálgatással töltött nap után úgy érzem, „jó, most akkor vége”, aztán másnap mégis felkelek, és úgy érzem, muszáj folytatnom.
